Azt mondtam neki: ,,e kérdés megoldásához" szükségesnek tartom a román—magyar konföderáció létrehozását, ezzel ő egyetértett. Szoboszlai Aladár a konföderáció elméletét a Keresztény Dolgozók Pártja programjával azonos időben dolgozta ki. Az erdélyi kérdés megoldásának olyan alternatívája volt ez, amely Kossuth Lajostól kezdve az 1920. évi, a kötetben is bemutatott leventepör jó néhány vádlottjáig számos, felelősen gondolkodó erdélyi magyar értelmiségit foglalkoztatott. Stefano Bottoni történész szerint a Confederatio című dolgozatot Szoboszlai Aladár 1955 végén és 1956 tavaszán vetette papírra: ennek bizonyítéka, hogy a füzetben összegyűjtött írások egyikében például Tito 1956. május 10-i párizsi látogatásáról tesz említést. (tófalvi)

Szoboszlai Aladár

A román—magyar konföderációról

Új dolgot hirdetni nagy vállalkozás. És ha még csak új lenne, amire még nem gondolt senki, s nem vették még el az előítéletek tengerét. Ha körülnézünk, csak előítéleteket látunk, ha hozzányúlunk, máris sértődést okozunk. Érdekes megfigyelni az emberek arcjátékát, amikor magyarok románoknak s románok magyaroknak felvetik problémáikat. Ijedség szalad át az emberek arcán. Ez a légkör, kérem, amiben élünk, s most tessék ily körülmények között barátkozást kiépíteni. Ha egy magyar ember egy románnal véletlenül összebarátkozott, akár a villamoson, akár az üzleti életben, sőt, férj és feleség barátságukat kizárólag annak köszönhetik, hogy egymással a témáról nem beszélnek, mint magyar s mint román nem mutatkoznak be egymásnak. A hűvösség jele mutatkozik, amint a probléma véletlenül fölmerül, az idegesség jele látszik rajtuk, feszélyezve érzik magukat. Ha régi ismerősök szeretnék tartani a barátságot, ezért kerülik a témát, s udvariasságból hazudnak egymásnak. Román és magyar között ma a barátság csak addig áll fönn, míg a téma fölmerül, akkor még udvariaskodnak egy kicsit, de mindkettő úgy érzi, hogy ennek a barátságnak vége. Hogy ők tulajdonképpen nem is barátkozhatnak, mert áthidalhatatlan a szakadék közöttük. A két part között oly nagy a távolság, hogy fel sem lehet mérni.

Ha mégiscsak udvariaskodnának, amikor egymást rokonszenvükről meg akarják nyugtatni? Amikor megoldást keresünk — két magánember, akin semmi államvédelmi felelősség nincs —, magánbeszélgetésekben úgy csoportosítják érveiket, ,,,megoldásaikat", számítva arra az eshetőségre, ha véletlenül e ,,megoldások" gyakorlattá válnának, talán valamikor, akkor mégis becsaphassák egymást. Ha nem most, akkor egy távoli időpontban kijátszhassák egymást. (…) Mindkét fél természetesen magát zseniálisnak tartja… Ha még szóbeszédben s papíron is csak udvariaskodunk, ha nem vetjük fel egymás igazi szándékait, nem vagyunk hajlandók még a terepet sem tanulmányozni, akkor igazán nem megyünk semmire. Egy dolgot mindkét félnek meg kell jegyeznie: Nézzék, uraim, annyiszor becsaptuk egymást, hogy trükkjeink már rég közismertek. Észjárásunk legkisebb redőit is ismerjük már, úgyhogy ,,szellemi fegyverekkel" harcolni már úgysem tudunk. Vagy elővesszük újra a bicskát — ha a nagyok engedik —, vagy eldobjuk véglegesen.

Állandó vita tárgyát képezi a két nép között: ki a nagyobb soviniszta, a magyar vagy a román? Mindkettő. Maga az a tény, hogy két ilyen kis nép ezer éven át a szláv tengerben meg tudta őrizni nemzetiségét, annyi viszontagság között ki tudta harcolni függetlenségét, fejleszteni tudta nemzeti kultúráját, nagy nacionalizmusra vall. Amit elfelejtenek: a román és a magyar nemzeti fejlődésnek nem a magyarok és a románok voltak az első gáncsvetői, hanem a török, a szláv, a német meg a zsidó.

A románság magát diplomata nemzetnek tartja, amely végigkúszik a történelem nemzeti érdekeivel. Tagadhatatlan, hogy az évszázados elnyomatás idején nagy praxisra tettek szert. De ügyességét már régóta saját érdekeivel szemben alkalmazza akkor, amikor mások segítségével öszszevész sorstársával. A diplomáciai ,,ügyesség", az állandó lavírozás első konkrét eredménye, hogy a román nép eljátszotta politikai hitelét, s érdekeit másoknak kellett kijátszania, hogy magának egy keveset megtarthasson. A magyarság ezzel szemben egyeneslelkűségével dicsekszik, ő a hű szövetséges. De a szövetségek sohasem szolgálják a magyarság érdekeit. Ha a magyarság és a románság ésszerűen szövetkezni akar, ezt maguk között és a Confederatio többi népei között teheti csak meg. Szövetkezni közös sorsra ítéltek szoktak csak. S ha még ezt sem teszik meg, akkor sem diplomaták, sem egyeneslelkűek, egyszerűen ostobák.

Szomszédi sors! Szomszédok veszekedni szoktak, akár Péternek és Pálnak, akár románoknak és magyaroknak hívják őket. Szomszédok veszekszenek, így mondják, és csak azért van így, mert mondják, ahol nem mondják, ott nincs így. A svédeknek nem jut eszükbe a norvégokkal veszekedni, a hollandoknak sem a belgákkal, pedig ők is csak szomszédok. A román—magyar viszálynak ősi, mélyben rejlő okai vannak? Hazugság! Épp azért veszekszenek, mert két, fiatalon alakult állam, a független Magyarország s a független Románia. Alig születtek, s még nem tudják, mit csináljanak függetlenségükkel; legénykednek. Nemrég Magyarország a Német—római Császársághoz tartozott, régi európai volt, Románia pedig régi balkáni; mindkettő megszokta a maga világát. Az 1900-as évektől új világba estek, Európa közép-keletébe, s nem tudják még, hogyan viselkedjenek. Új a lakás, új a környezet s új a függetlenségi ruha. Eddig a magyarok Romá­niában a törökkel vagy orosszal álltak szemben, a románok pedig Magyarországon a némettel. A két nép ahelyett, hogy kiépítette volna saját világát, felújította szeparatizmusát. Románia Anglia keleti politikájához szegődött, Magyarország az európai németköz (sic!). Az ok egyszerű: ezt szokták meg.

A régi szokás erősebb volt az új függetlenségi törekvésnél. Románia független volt, csak a tenger nem volt az övé, az aranybányák nem voltak az övéi, a nemzeti bank külföldé volt, minden nagy vállalat külföldé volt. Ezért cserébe szabad volt románul beszélni, írni és szidni a magyarokat. A nagy árat a románság nem is érezte, annyira benne volt a sovinizmusban. A legnagyobb árat is hajlandó volt megfizetni, csak engedélyezzék neki a sovén nemzeti politikát. Vele szemben a trianoni Magyarország Horti (sic!) bukásáig független volt: mert nem volt semmije, határain belül még románjai sem, akikkel veszekedhetett volna. Ha Magyarországon lett volna az olaj, az arany, a tenger, akkor már az első napokban rátették volna a fejüket. Amint később rá is tették fejüket a dunántúli olajra.

A román—magyar kérdés, minden kényessége és kellemetlensége mellett, ma kritikus ponthoz jutott. Már nem lehet udvariaskodni a témával kapcsolatban, s hogy szeretnénk vagy sem róla beszélni, az már nem tőlünk függ. Hál’ istennek! Aki ma viszályt akar a két nép között, az már nemcsak sovén, hanem bornírt. És ha hajlandók lennének még bornírt sovinizmusra is, nem fog náluk sokáig tartani; mert még a természetes nacionalizmusról is az egyiket leszoktatja az orosz, a másikat idővel a német. Ha magyarok és románok tényleg meg akarják tartani függetlenségüket, ha komoly szándékuk kiépíteni gazdaságukat s nemzeti kultúrájukat, ezt csak úgy tehetik meg tartósan, ha egy új államközösségben összefognak. Ez az új dunai állam, főképp, ha még Ausztria is csatlakozna hozzá, egy komoly közép-európai hatalmat képezne. A tervezett állam persze csak akkor lenne maradandó, ha a nemzetek tudatosan építenék. Ha mindhárom fél annak tudatában van, hogy az ,,ő" életét biztosítja az új állam, az ,,ő" függetlenségéért alakult. Hogy ezen új államközösség érdekeit nem árulhatja el, mert akkor elárulja önmagát.

Csak paritásos alapon lehet az új államot elképzelni. Abban a pillanatban, amikor az egyik fél magát felsőbbrendűnek tekinti, megbomlik az egész. Nem lehet alapja ennek az új államnak a történelmi múlt. A magyarok ezeréves múltra hivatkoznak az erdélyi kérdésben, a románok az etnikai fölényre. Egyik fél véleményében sincs őszinteség. A történelmi múlt nem jogosítja fel a magyarságot a meglevő nagyszámú románság elnyomására. Ez az elnyomatás ex ipso bekövetkezik abban a pillanatban, amikor egyik vagy másik a legkisebb fölénybe lépett. A magyarság a történelmi joggal épp ezt a fölényt akarja biztosítani. A románság pedig fölényét a számaránnyal. Mindkét érvelés logikusan veszekedéshez vezet. A románok azt állítanák, hogy a történelmi jog mulandó, a magyarok pedig gondoskodnának, hogy ne legyen mulandó, elkezdenék irtani a románságot először rafinériával, majd terrorral. Ha újra nemzeti államok születnének, magyarok és románok kezdenék egymást éles szemmel figyelni; a feszültség napról napra nőne, s nyugtalanul lesnék a robbantás pillanatát. Páneurópát nem lehet megvalósítani oly feltételek mellett, hogy a már rég kialakult határok mögött élő népek részben lemondjanak nemzeti szuverenitásukról, de a Dunai Confederatiót sem. E confederatióban nem lehetnek határkérdések s határigények. Mind a három nemzetnek egyszerre kell lemondania egyéni szuverenitásáról s a confederatióra vonatkozó szuverenitásáról. Mind a három nép nemzeti élete az integer államban kell hogy történjék. A nemzeti élet legyen független az államtól, akkor is, ha az állam anyagilag s adminisztratíve tá­mogatja a nemzeti törekvéseket. Vagyis valamennyi állami funkcionárius az államnak s nem a nemzetnek tisztviselője.

A nemzet tisztviselője, a nemzet építője valamennyi kultúrmunkás, tanító, író, művész, mindazok, akik kizárólag nemzeti kultúrérdekekkel foglalkoznak. S foglalkozzanak is minél intenzívebben, ehöz (sic!) tökéletes szabadságuk van, s minden igényelt támogatást az államtól megkapnak, de a tanító, író, művész sohasem lesz maga az állam. Mindazok, akik nem hajlandók az állam nemzeti jellegéről beszélni, és mégis confederatióról beszélnek, álmodozók s szószátyárok.

Az ,,Erdély-kérdés": nincs ember, aki a kérdést nemzeti alapon megoldhatná. Ezért volt mindkét fél tudatában annak, hogy a másikat ki kell irtania, ha nemzeti Erdélyt akar. Hogy mire mentek ezzel a bölcsességgel, jól tudjuk. Alkalom volt, hogy a nagyhatalmak alázatos szolgákat neveljenek maguknak e két népből. Magyarország húsz éven át készült Erdély fegyveres elfoglalására, de fegyveres erőit Ukrajnában kellett bevetnie, hogy fél Erdélyt Hitlertől megkaphassa. Romániának Transznisztriában s Sztálingrádnál kellett harcolnia szintén Hitler oldalán, hogy Dél-Erdélyt megtarthassa. Majd Észak-Erdélyért Sztálin oldalán harcolt Csehországban. Miután a Horti-rezsim nem volt hajlandó az oroszoktól követelt földreformot keresztülvinni, az oroszok Erdélyt Romániának ítélték. Az 1946-os párizsi békeszerződésben Amerika Erdélyt Magyarországnak ítélte, Anglia tartózkodott a szavazástól, Oroszország Romániának, Franciaország szavazata döntötte el annak tudatában, hogy Bécstől keletre minden úgyis az oroszoké lesz. Ugye, milyen kedves a mi függetlenségünk. (...)

Ha conferederatiós alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok, s megmaradna az olajuk, az aranyuk s a nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az egymillió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a hárommillió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német. (…) Igen, ha a dolgok ilyen egyszerűek lennének, ha nem zavarták volna össze sovinizmussal az emberek fejét. A románok csak tízéves orosz megszállás után jöttek rá, hogy kik az igazi ellenfeleik. S a magyarok is találtak ma valami rokonit a románokkal: a közös ellenfelet.