1990. szeptember közepén bágyadt őszi napsütésben bandukoltam hazafelé egy hosszú ügyelet után, fizikailag lemerülten, szellemileg-lelkileg szinte kifosztottan. Elment a főnökünk, egy másik lelki testvér, és megy a plébánosunk is. Egyszerre három fontos ember!
Azon töprengtem, kinek jobb? Annak, aki elmegy az ismeretlenbe a kecsegtető jövőt remélve, vagy annak, aki megtépázva is a saját világában marad? A belső hang azt válaszolta: minden veszteség ellenére mégis nekem jobb, mert itthon vagyok. Itt kell megküzdenem a saját harcom.
1988 adventjének kezdetén a plébános azt mondta: akinek szabad a szándéka, kérheti az Úrtól, karácsonyra megkapja a választ. Dr. Varga Sándor – aki a sepsiszentgyörgyi megyei kórház gyermekgyógyászati osztályának vezető főorvosa volt 1978-tól – már akkor fontolgatta a kitelepedést Magyarországra. El is ment egy hónapra a nagyobbik lányával tapogatózni ez ügyben. Akkor az én adventi szándékom az volt: érezze meg, hogy nem ott van a helye, hanem itthon. Nagyon buzgón kértem ezt minden reggel. Három hét múlva hazajöttek, a lánya kérte: „tati, menjünk haza”. (Köszönöm a válaszodat, Uram!) Egy év múlva ismét próbálkozott a kitelepedéssel. Ugyanazt az adventi szándékot fogalmaztam meg, de már elbizakodottan kértem, mintha eleve nyert ügyem lett volna. Vesztettem. A leckét megértettem. Ennyi volt, legyek hálás az együtt dolgozott időért. Mégis nagyon jelentős volt az az utolsó egy év is.
Próbálom visszapörgetni az időt. Köszönet és hála volt akkor is és van most is a szívemben a jó tanácsaiért, segítőkészségéért, a bizalmáért, a humoráért, a vidám munkalégkör megteremtéséért, a nehézségek békés elviseléséért. Mindig a szakma magaslatán állva, háttérbe vonultan szervezte a tudományos üléseket. A külső körülmények nyomásai és megfélemlítései ellenére is szabadon tudtunk dolgozni, a legjobb tudásunk szerint. Ha elakadtunk problémás eseteknél, és az egymás közötti eszmecsere sem vitt előbbre, akkor a legjobb klinikákkal folytattuk a konzultációt. Nagyon sok klinikával volt jó kollegiális kapcsolatunk (Marosvásárhelyen, Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron, Nagyváradon). Sok kis betegünk élvezte a minőségi kivizsgálást és kezeléseket még később is a kiépített kapcsolatok gyümölcseként. Akkor nem volt mobiltelefon, sőt, az osztályon is csak vezetékes belső vonalú, de amikor klinikákra kellett telefonálni, szabadon használhatta bárki az osztályvezetői telefonkészüléket.
1985-ben indították el a Fejlődési rendellenességek és genetikai betegségek országos katalógusát. Besegítettem neki, és mondtam is, hogy megcáfolta a tudományt, miszerint 40 éves kor fölött csak problémás gyerekek születnek, ezért az anyáknak abortuszt tanácsolnak. Ő egyetlen gyerekként nagyon későre született (Marosvásárhelyen 1945. március 23-án), édesanyja 43 éves volt. Nagy-nagy szeretettel nevelték okos, tehetséges, jó képességű gyereküket, aki zenét szeretett volna tanulni, már nem emlékszem, milyen hangszerszakot, de görbe kisujja miatt eltanácsolták. Erre elment a poliklinika ortopédiai rendelőjébe, és a közismert „Gipszes Pali bácsival” begipszeltette az ujját, hogy kiegyenesedjen, majd ismét jelentkezett zenetanulásra, de másodszor is sikertelenül. Akkor már nagyon rövid volt az idő a felvételiig: hová is menjen? Marosvásárhelyen van orvosi egyetem, megpróbálta azt, be is jutott. Ilyen fordulatos is lehet a hivatásra találás.
Kitűnő gyermekorvos lett belőle. Szeretett volna Vásárhelyen, a Klinikán maradni, de azt a választ kapta, hogy nagyon jól képzett, és a területi kórházban kiválóan megállja a helyét. Ez így is volt. Sokat tanult és képezte magát mindvégig, amíg dolgozott. Nagyon sokan nyerték vissza egészségüket, életkedvüket neki köszönhetően. Neki két lánya és három unokája van, akikről megelégedéssel és örömmel beszélt.
2022. március 7-én hunyt el Pécsett. Hajdani munkatársai nevében köszönjük, hogy volt nekünk.
Dr. Kovács Zita nyugalmazott gyermekgyógyász főorvos,
Sepsiszentgyörgy