„A bennünket alakító környezet hagyományaival alakítja vagy éppen meghatározza világlátásunkat, ízlésünket, magatartásformáinkat, életrendi normáinkat. Kell valahova tartozni, kell érezni az élmények és célok másokkal való közösségét, önérzetet, önértéktudatot ad az, amit a nép sorsáról, harcáról, a tömegek mindig építkező, mindig alkotó életéről a történet, sajátlagosan a helytörténet elénk tár.”
Ezek a gondolatok a múlt század egyik legnagyobb kaliberű erdélyi magyar történészétől, a sepsiszentkirályi születésű Imreh Istvántól (1919–2003) származnak. Meggyőződésem, hogy azok az értékek, melyek mellett a „rendtartó- és törvényhozó székely falu” kutatója letette a voksát, Éltes Barna számára is kulcsfontosságú jelentőséggel bírnak. A székely öntudat, a hagyományok tisztelete, a közösségi létforma keresése, a múltból építkező jelen igénye, a népszolgálat melletti elköteleződés mind-mind olyan alapvetések, melyek a különböző területen, fél évszázados eltolódással kiteljesedő értelmiségit egy tőről fakadóvá teszik. Mindkét alkotóra jellemző, hogy a közösség múltjából merítkező tudást minden gőg nélkül, korszerű és igényes szakmai eszközökkel, önismeretet és önértéktudatot adva juttatta és juttatja vissza a közösséghez.
Nem véletlen, hogy az Éltes Barnával való találkozásaim egyik fontos állomása éppen Imreh Istvánhoz kötődik. Két évvel ezelőtt ugyanis Imreh István munkásságát, örökségét kutatva volt alkalmam Barnával az általa készített törvényhozó székely falut ünneplő zaláni emlékjel kapcsán művészetről és az alkotói létforma mibenlétéről beszélgetni. Gondolatai egykori diákjaként, 2018 óta pedig kollégájaként ismerősen csengtek. A nagyjából két évtizedet felölelő pályán ugyanis a művek tartalmi vonatkozásában nincsenek törések.
Felkelő nap fával
Éltes Barna Sepsiszentgyörgyön született. A művészeti líceumban végzett festészet szakon. Ezt követően 2000 és 2005 között a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szobrászatot tanult. Hat évet tölött Budapesten, hazajött Háromszékre, és Feldobolyban telepedett le családjával. Néhány évig a Plugor Sándor Művészeti Líceum szobrászattanáraként működött, jelenleg a Székely Nemzeti Múzeum farestaurátora.
Mestere, Körösényi Tamás nyomdokain több alkalommal is megfogalmazta hitvallását, mely szerint a jó szobor az, amelyben benne van a szobrászat több ezer éves története, s a divattól függetlenül jó szobor marad. Számos egyéni és csoportos kiállításon szerepelt, köztéri szobrai nem csak szűkebb és tágabb hazánk terültén, hanem Németországban is megtalálhatóak. Munkái műfaji tekintetben a szobrászat, a festészet és a grafika mezsgyéjén mozognak. Különböző hangsúlyokkal foglalkoznak a forma, a szín és a vonal kérdéseivel. Alkotásai között nincsenek éles műfaji határvonalak, mint ahogyan Éltes Barna különböző szerepei között is teljes az összhang. Olyan alkotóról van szó, akinek művészete mellett életének minden megnyilatkozását ugyanazon értékek vezérlik. Táborok szervezőjeként, kurátorként, restaurátorként, gyűjtőként, de magánemberi minőségeiben is hasonló célok szolgálatában cselekszik. Ezt nevezzük hitelességnek, önazonosságnak.
A jelen kiállítás részeként egyik teremben megtekinthető kisfilm és a Barnával készült interjúk jelzik, de mindenekelőtt a kiállított művek mutatják, hogy kereső, gondolkodó művészről van szó, akinek munkái csendből, figyelemből és kutatásból táplálkoznak. Éltes Barna közvetítő, tolmács szerepet vállal. Gesztusértékű beavatkozásai mintegy felerősítik a környezetből származó, oda könnyűszerrel vissza is illeszthető tárgyak saját hangját.
Tiszta forrásként tekint a régészeti, történeti és néprajzi örökségben fellelhető tárgyi kultúrára és gyakran építkezik „talált tárgyakból”, melyek esztétikáját az alkotói szándéktól idegen tényezők alakították. Ily módon váltak alkotásainak szerves részévé a fán keletkezett repedések vagy gombák, a vászon ismeretlen eredetű elszíneződései és ráncai, a deszkán ácsmesterek által ejtett „X” jelek vagy a forexlemezre teherautó által felhányt sár. A beépített tárgyak történetei tovább gyarapítják az alkotások jelentésrétegeit. Éltes Barna meggyőződése szerint nem csak a nagyban foglaltatik benne a kicsi, hanem minden kicsiben ott lakozik a nagy, az egész. Keze nyomán meghökkentő természetességgel alakul át egy gyökér vagy ág fává, egy darab deszka parasztházzá, máskor virágba borult fává, a sár pedig magává a szülőfölddé. Azzá a szülőfölddé, melyhez a művész láthatóan ezer szállal kötődik.
Szántóföldek
A Lábas Ház pincegalériájában látható, 2020 és 2022 között keletkezett, egymással kommunikáló műveket a táj tematikája köti össze. Egy kiállítássorozat második, egyben záró darabjáról van szó. Előzménye a februári A hónap műtárgya rendezvény keretében szervezett Fent című, még megtekinthető kamarakiállítás volt. A tárlat címéül ennek megfelelően a szervezők a Lent címet választották. Március derekára ez a szó különleges aktualitást kapott. A „lent” szó ugyanis angolul nagyböjtöt, böjtölést is jelent. A kiállítás és a művész legjobb értelemben vett puritanizmusa és valláshoz való bensőséges viszonya miatt el sem tudnék jobb címet képzelni.
A kiállításban látható alkotások létrejöttében a véletlennek vagy „a teremtőnek” legalább annyi szerep jut, mint a művésznek és a befogadónak. Jóllehet tájképeket látunk, Éltes Barna munkái csak igen ritkán ábrázolnak. A művész által kiemelt vagy beavatkozása révén keletkezett gesztusok képzetekké alakulásában a műveket szemlélők emlékképei és ezekhez társuló érzései is fontos tényezők. Az alkotások érzékenysége éppen abban a varázslatban rejlik, melynek folytán élettelen anyagok és meghatározhatatlan formájú foltok az élet teréül szolgáló környezet, a táj képeivé alakulnak át. Annyiféle tájjá, ahány szemlélője az alkotásoknak különböző időintervallumokban akad. A művek ugyanis állandó átalakulásban vannak. Miután kezeletlen szerves anyagokból építkeznek, idővel a nedvesség, a pára, a hőmérséklet-ingadozás, illetve a mozgatás miatt a szokásosnál nagyobb átalakuláson mennek keresztül. Alkalmazkodnak a környezethez, egyúttal pedig magukon viselik a fizikai mulandóság jegyeit.
A művek szemlélőiben életre kelő tájakban az a közös, hogy kivétel nélkül az emberi élet környezetei. Emberi beavatkozás nyomait viselik magukon. A felszántott föld, a karámba terelt nyáj, az istállóba rekesztett ló, a kiirtott erdők és az elszórva megjelenő házak az ember hús-vér jelenlétéről árulkodnak. Maguk az elkészült művek hangulatok, érzések és létkérdések lenyomatai, de állásfoglalások is egyben. A kényelmes, de környezetet és lelket is roncsoló életmóddal szemben a természettel szimbiózisban élő ember, a falusi életforma mellett teszik le a voksukat.
Both Noémi Zsuzsanna
A múlt csütörtökön nyílt kiállítás június 30-ig látogatható a Lábas Ház pincegalériájában hétköznapokon 9–16, csütörtökön 9–19, hétvégén 10–14 óráig.
