A végeredmény a szomszédban zajló háború miatt valahol érthető, mégis elgondolkodtató, ugyanis drámai csökkenést mutat a korábbi, szintén az unionista hajlandóságot firtató felmérésekhez képest, amelyek minden esetben legkevesebb hatvanszázalékos igenlést mutattak. Ehhez képest a most megkérdezettek mindössze 11 százaléka nyilatkozott úgy, hogy határozottan támogatja az egyesülést, 42 százalékuk úgy látta, jelenleg nincs itt az ideje, egyharmaduk viszont igencsak erős választ adott: szóba se jöhet. A teljes képhez érdemes még hozzátenni: januárban egy másik felmérésben még a válaszadók 74 százaléka gondolta úgy, hogy Romániának eggyé kellene válnia a Pruton túli köztársasággal.

Gyorsan szögezzük le: a fenti adatok egy közvélemény-kutatásból származnak, és bár reprezentatívnak tekinthetőek, nem árt fenntartással kezelni a számokat. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a valóságban más eredmények születnének, ettől függetlenül néhány általános észrevételt azért megérdemel az eredmény. Az unionista vagy akár revizionista lelkesedés megcsappanása beszédes példája annak, hogy micsoda irdatlan távolságra van a békebeli álmodozás, az elméletben oly szépnek és egyszerűnek tűnő – gyakorta történelmi igazságtételnek csomagolt – elképzelések, tervek és a nyers valóság. Mennyire egyszerű békeidőben határmódosításokról, országegyesítésről, -bővítésről szónokolni, értekezni, míg azzal legtöbb némi háborgást, komolyan csak hellyel-közzel vehető fenyegetést, rosszallást váltunk ki, vagy éppen politikai tőkét kovácsolhatunk belőle – és mennyire kényes, veszélyes, ingoványos talajra vetődnénk, ha a tettek mezejére szándékoznánk lépni! Ideje lenne feltennie a kérdést a Moldovával való egyesülést szorgalmazóknak – meg úgy általában minden revizionista törekvés kezdeményezőinek és híveinek –, hogy hajlandóak lennénk-e megfizetni az árát az ilyen vágyaknak, álmoknak, egyáltalán képesek-e felmérni az esetleges közép- és hosszú távú következményeket. Szembe tudnának-e nézni a rideg valósággal, hogy a szerintünk igaz­ságtevő álmaik, terveik könnyedén szenvedést, fájdalmat, bizonytalanságot, netán kilátástalan jövőt is hozhatnak éppen azoknak, akiket oly nagyon szeretnének megmenteni?

A szomszédunkban zajló háború mindenképp tragikus intő jelként szolgálhat mindannyiunk számára, hogy mennyire érzékeny egyensúlyon múlik a sokunk által már természetesnek tekintett békés lét, és hová fajulhat, ha meggondolatlanul, kizárólag érzelmektől vezérelve „térképeket kezdünk átrajzolni” csakis a magunk igazsága mentén. E kényes egyensúly ráadásul könnyen megbomolhat még akkor is, ha egyébként nagyjából egyetértés lenne az ország- vagy nemzetegyesítés tárgyában, hiszen a romantikus burkon túl bizony ott vannak az olyan körülmények, mint a gazdaság, a társadalom általános állapota, nemzeti kisebbségek és így tovább, azaz a szürke valóság. Amit, bármennyire szeretnénk, nem lehet félredobni.