Rendhagyó módon, egy film alapján készült a Tamási Áron Színház legújabb előadása: Stefan Arsenijević szerb filmrendező Szerelem és más bűntények című 2008-as filmje egy meglehetősen lehangoló helyzetjelentés arról, hogy tíz évvel a délszláv háború után milyen állapotok uralkodnak a szerb fővárosban. Ezt a történetet adaptálta a sepsiszentgyörgyi színház színpadára Theodor-Cristian Popescu rendező, tanár, színházi szakíró rendkívül izgalmas megközelítésben.
Nagyon lassan, vontatottan indul az előadás a bemutatón. Szándékosan. Egy színészre van bízva ez a hálátlan feladat, aki kamerával pásztázza végig a színpadot. Egyértelműen érződik, hogy ezzel próbálja megteremteni a rendező azt a nyomasztó légkört, mely az egész előadásra jellemző, mégis, majdnem belealszunk, amíg valahogy megszólalnak a szereplők. Ezután azonban egyre színesebbé válik a produkció, egyre izgalmasabbá a történet.
Egy ideig nem értjük pontosan, hogy miről van szó, a játszók vázlatosan, apró vonásokkal építgetik a cselekményt, aztán egyre több szereplőt ismerünk meg, lassan kirajzolódnak a közöttük lévő viszonyok, megtelik értelemmel és lélekkel a szerkezet. Míg végül annyira gazdaggá és sokrétűvé válik a történet, hogy azt sem tudjuk, az értelmezés melyik útját válasszuk, hogy minél mélyebbre hatolhassunk a megértésben. Leginkább talán egy Csehov-műhöz lehetne hasonlítani a produkciót, ahol hosszú jeleneteken át látszólag semmi fontos esemény nem történik, de a szereplők saját világai mint megannyi kis mikrokozmosz bontakoznak ki a figyelmes szemlélő előtt.
Rendkívül nyomasztó a kétezres évek elejének belgrádi valósága a betondzsungelek jellegzetes figuráival, akik közül mindenki boldogtalan. Csak annyi a különbség közöttük, hogy egyesek látszólag jól feltalálják magukat a hétköznapokban, mások kevésbé. Van, aki nagyobbat álmodik, mint ami adatott számára, de a környezete elfojtja kitörési lehetőségeit. Szétesett családokat, kihűlt kapcsolatokat, a kilátástalanságba belesavanyodott, magányos fiatalok és jobb napokat megélt idősek fuldoklását látjuk. A gengszterek irányítanak, akiknek mindenki kénytelen védelmi pénzt fizetni, ha szeretné megúszni a zaklatást, azonban az ő életük sincs biztonságban, talán még kevésbé védettek, mint a békés polgárok. Nem egyetlen történetet látunk, aminek eleje, közepe és vége van, inkább egy szomorú helyzetképet, melynek látszólag jelentéktelen eseményei azonban pontos dramaturgia szerint szerveződnek, a sok apró mozaikkockából pedig mégiscsak összeáll végül egy összefüggő, átfogó tabló.
Mivel a film eseményeinek „lejátszását” korlátozzák a színpad adottságai, a szereplők nemcsak párbeszédet folytatnak egymással, hanem a cselekvéseiket is mesélik. A fontos történések tehát úgy jutnak el a nézőhöz, hogy maguk a szereplők mesélik el azokat, újabb és újabb információkat adagolva ezáltal mindahhoz, amit eljátszanak. Elsőként az ezredforduló német drámairodalmában láthattuk ezt a történetmesélési technikát, mindenekelőtt Roland Schimmelpfennig műveiben. Nemrég egy másik sepsiszentgyörgyi előadást, a Kiliti Krisztián által rendezett Életigent is ugyanez a játékmód határozta meg, talán nem véletlen, hogy a Szerelem és más bűntények című produkciónak Kiliti Krisztián a dramaturgja.
Rendkívül érdekes, ahogy rezonálnak egymásra a szereplők, ahogy a párbeszédvázlatokból lassan kirajzolódnak a viszonyok. A rendező kiemelt figyelmet fordít a szerkesztésmódra, arra törekszik, hogy késleltesse a megértést, azt kéri színészeitől, hogy a szereplők érzelmeinek csupán a negyedét játsszák el, a többit próbálják magukban tartani.
Halk zene szól szinte folyamatosan, és mozgóképek pörögnek a háttérben, melyek többnyire a színpad történéseit nagyítják fel, teszik láthatóvá a nézők számára. Hanggal és látvánnyal is aláfesti az előadást a rendező, de úgy, hogy ezek nemcsak hangulati elemei a produkciónak, hanem mindenféle viszonyba kerülnek a játékkal: időnként hangsúlyozzák, érzékletesebbé teszik, máskor magyarázzák, de az is előfordul, hogy ellenpontozzák azt. Jó érzékkel használja a rendező a rengeteg kísérőelemet, így ezek, bár meghatározzák az előadás hangulatát, nem zavarják a játékot. Kenyérbél, száraz virágok, a narancs rostjai, egy óriási satuban összeroppanó autó, vér, tűz, végtelen ürességbe tekintő arc... A valóságon túli világról mesélnek a képek, a csendet erősíti a zene, a sötétséget a világítás.
Anica minden cselekvése által búcsúzik belgrádi életétől, ezért olyan dolgokat enged meg magának, amiket különben nem szokott megtenni. Igazságokat fogalmaz meg, melyek érzékenyen érintik ismerőseit, erős érzelmeket robbant ki, melyek felkavarják a bűzölgő állóvizet, de érezzük, hogy valójában mégsem old meg semmit ezáltal. A gengszterek is szimpatikusak, talán azért, mert emberként látjuk őket. A szereplők többsége csak pillanatokra kerülhet reflektorfénybe, de ott is elfojtja megnyilvánulási lehetőségeiket a rendező. Talán éppen ettől válnak igazán érdekessé, szeretnénk jobban megismerni őket. Nagyszerűen játszanak a színészek, mert nem tűnik fel, hogy játszanak, valójában a jelenlétük tölti meg élettel a produkciót. Miközben többen operatőrként és „filmszínészként” is figyelemre méltóak: maguk filmezik a kivetítőn látottakat, és olykor hosszú percekig időz arcukon a kamera.
Egyre közelebb és közelebb jön hozzánk ez a világ, míg egyszer csak ott látjuk benne a magunk életének fájdalmas valóságát is, kapcsolataink lehetetlenségét, azt az egzisztenciális bizonytalanságot, mely valójában nem azon múlik, hogy kinek mennyi pénze van. Ott látjuk benne a háború borzalmait, a kommunikációképtelenséget, a kínlódást, amellyel hasztalan próbáljuk értelmessé tenni hétköznapjainkat. Rádöbbenünk, hogy milyen szánalmasan sivár a huszonegyedik század nagyvárosi kisemberének élete, és hogy milyen kiszolgáltatottak vagyunk. Arra is rárímel az előadás, amit nap mint nap átélünk az orosz–ukrán háború árnyékában, megmutatja, hová vezet a fegyverkezés és az ezzel járó alá-fölé rendeltségi viszonyok...
Néha jó lenne messzire utazni, elbúcsúzni a lehetetlen valóságtól, vagy teljes erővel beletenyerelni ebbe az életnek nevezett posványba. Kitörési vágyaink azonban olyan tehetetlenek, mint Anica szokatlan, agresszív tánca, melyet többször is látunk az előadásban. A fuldokló lélek szánalmas kitörési kísérlete ez, a sorssal szembeni tehetetlen indulat megnyilvánulása.
Egy tragikus fordulat tesz pontot az előadás végére. Valójában ez a bizonyítéka mindannak, amit végig éreztünk, hogy pengeélen táncolunk élet-halál között. Mintha egy tömbház tetején egyensúlyozva szemlélnénk a valóságot vagy kezünkben lenne az orvosi lelet valamilyen visszafordíthatatlan betegségről. Valahogy így élünk mindannyian, lélekben menekülve mindattól, amivel lépten-nyomon bombáz bennünket a média: romokban heverő városok, kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek, menekülő gyermekek, sugárzásveszély, atomháborús készültség... Bármit teszünk, bármiről írunk vagy beszélünk manapság, valahogy erről is szól. Minden kijelentésünkkel állást foglalunk, és életbe vágóan fontosnak érezzük a döntéseinket. Pedig valójában homokszemek vagyunk a szélben.