Időjárás-jelentést hallgattam volna a múltkoriban, ha az épp beszélő hölgy hanglejtésével oda nem hat, hogy átkapcsoljak máshova, úgy érezvén, hogy ez azért sok. Mármint a hölgy ejtésmódja – s nem „pronunciációja” meg „intonációja” – kritikán aluli volt, sajnos, épp az M1-en, a nemzeti adón. Mi történt?! Csúnya, éneklésszerű ejtéssel, az utolsó szótagok indokolatlan hangsúlyozásával vétett a kinézésre elég kedves valaki.

Hadd idézzek, illetve parafrazáljak (lám, indokolt esetben magam sem tartom hibának idegen szó használatát) a magyar helyes ejtésről közérthetően szóló szakkönyvből a továbbiakban.

A hanglejtés vizsgálatakor három magassági pontot ismerünk: egy felső, egy középső és egy alsó (dallamcsúcs, középvonal, alapfok). A hangmenet a magasság váltakozásának irányát jelenti. Ha a hangmagasság lassan, fokozatosan alászáll, akkor ereszkedő a hangmenet. Ha hirtelen száll le a hang, akkor eső hangmenetről beszélünk. Ha a hangmagasság lassan felfelé tart, akkor emelkedőnek mondjuk, ha pedig hirtelen, akkor szökőnek nevezzük. Tehát a fentiek szerint a hangmenetben négy alaptípust különböztetünk meg. Az olyan részt (dallamvonalat), melynek hanglejtése egyforma magasságban marad, lebegőnek nevezzük.

Mindenekelőtt az alábbiakra hívom fel a magyarul beszélők figyelmét. A magyar beszéd dallama alapvetően ereszkedő jellegű (a felszólító, kérdő és óhajtó mondatok egy része is). Kivétel az eldöntendő kérdő mondat, ennek hanglejtése emelkedő, a végén eső. Gyakori hiba az éneklésszerű csúszás, amikor az utolsó szótagra csúszik a hanglejtés. Kerüljük tehát ez utóbbit, vegye ezt nyugodtan szarvas hibának, és ha hallja környezetében, bátorkodjék szóvá tenni a kedves olvasó.

Nemsokára minket is érintő szavazásra kerül sor „berkeinkben”, én arra hívom fel (s nem pedig „szeretném felhívni, ha netán megengednék”) a figyelmet, hogy a szavazatainkat („voksainkat”) megszerezni kívánók nyelvi tartását, magatartását is „pontozzuk”.

Zsigmond Győző