1893. március 23. A Díszoklevelet rám bízta a bizottság, szép rendben, kettőnként megindult menetünk a Fé­der Szállodából. Én Gödri Ferenccel mentem, a második sorban Várkonyi volt vagy Bogdán Artúrral, vagy Sikóval – pontosan nem tudom –, úgy a többi páronként utánunk. Utunkban mindenhol illő figyelemmel találkoztunk, mígnem megérkeztünk a Via dei Mille utca 22. szám gangja elé. (…)

Ideérkezésünkkor már szíveink dobogását lehetett volna hallani. Miként égtünk a vágytól láthatni korunk, nemzetünk legnagyobb fiát, ki szabaddá tette a szellemet, nemzetet és hazát, kit bámult a világ, kinek tömjénezett a világ legelső nemzete, az angol, [a] francia, kinek hatalmát rettegi ma is a „nyomorult osztrák”, akit lelkében féltve őröz, rejteget minden magyar kebel. (…)

Kossuthnál

Balra a lépcsőn fölmentünk az első emeletig, hol a lépcsővel szemben sötét drapp színű üveges ajtó volt, melynek közepén kis rézlapon [a] „KOSSUTH” név tündökölt elénk, mely előtt szent ihlettel álltunk meg, s visszafojtott lélegzettel vártuk a megnyomott csengettyűgombra, mígnem megnyílt az ajtó, melyet egy inas tárt föl előttünk. (…) Megérvén e soha nem hitt percet, (…) szíveink reszketve, lázban dobogtak. Szemeink keresték Őt, a Szentatyát, mígnem szemben velünk egy kis oldalajtó megnyílt, kilépett rajta a Szent Aggastyán dicsfénytől környezett hófehér hajjal, ragyogó arccal, lángot lövellő, szikrázó égszínkék szemeivel. Lassú, méltóságteljes léptekkel közeledve felénk… Midőn közelünkbe ért a Szent Öreg, s elhangzott főjegyzőnk, küldöttségünk vezető szónoka ajkáról a bemutató, mi zokogva borultunk azon áldólag felénk nyújtott jobb [és] balkéz felé, csókjainkkal halmoztuk el, könnyeinkkel áztattuk a „szent jobbot”, mely nemzeteket tett szabaddá és boldoggá.

Leírni nem lehet, mi elmondani nem tudjuk, mit éreztünk… Örömkönnyek fojtották el érzéseink, lángolóan pihegett keblünk, mialatt a Szent Öreg, Kossuth Lajos, e föld legnagyobb hazafia, jóságos tekintetét rajtunk legeltetve, lelki szemeivel vizsgálta ez egyszerű, de szívből jövő nemes áradatait a fenséges tisztelet, szeretet és ragaszkodásnak. Míg szónokló főjegyzőnk elmondta ékesen beszélő üdvözletét a hon határiról, mely üdvözletre átvette a[z oda]nyújtott Díszoklevelet, asztalára tette, és soha el nem feledhető, csengő, szép hangon megköszönve a székely nép [és] Sepsiszentgyörgy város polgárainak megemlékezését – atyai jósággal kínált meg hellyel, s ő maga, íróasztalánál foglalt helyet. (…)

A Kormányzó úr elmondá, hogy a székelyföldi csaták közt az volt a legdicsőbb harc, mely oly sok vértanút adott, hol mind a székelység intelligens ifjúsága hullt el Gyertyánffy százados vezetése alatt, ki maga is alig mentődött meg nehányad magával. [Kossuth feltehetően Gál Sándor alezredesre gondolt, Gyertyánffy hősi halált halt Szépmezőn].

Én szemben ültem a Kormányzó úrral, úgy fedezve a jobb oldalamon Bogdán Artúr úr által, hogy nyugodtan jegyezhettem. A társaság egy része el volt foglalva Ruttkayné őnagysága által, egy része Aulich Nándor kormányzói titkár által, de mi vagy nyolcan tejesen Szent Öregünk angyali jóságos ké­pében, zengzetes szép előadásában és tárgyainak mélységes ismereté­ben gyönyörögtünk (sic!). Társalgás közben szóba hozta a Kormányzó úr, hogy társaságokban soha se vesz részt, teljesen magányának él, s végül bevégzé ezen emlékezetes szavakkal:

– Közel vagyok az utolsó Zrínyihez, kit addig tartott Ausztria a börtönben, míg elfeledt beszélni. Nagyon is sok komoly dolgom volt az életben, nem volt időm társasági életre, míg nővérem – Ruttkaynéra mutatva vagy felé fordulva – szereti azt…

Nővérénél

Nagy hazánkfia irodájából, az ő kegyes engedelme folytán, átmentünk Ruttkayné őnagysága lakrészébe, ki előttünk pár perccel elébb átment a folyosóján. Fogadótermében Révay tiszteletes rövid, szívből jövő üdvözletet adott át a székely nők, s úgy hitveseink nevében, kérve az ég áldását Szent Öregünk e szerető védangyalára, Ruttkayné nagyságára, ki könnyezve fogadta a szívből jövő, őszinte, szeretettől lángoló üdvözlő beszédet… Őnagysága mellé, jobbról a pap Révay, balról Kelemen Lajos, és mi körben [foglaltunk helyet]. Elhelyezkedés után Kelemen Lajos a teljes megilletődés hangján kéré meg Ruttkayné őnagyságát, hogy székely nőink egyik imádójának, nejének, Zathureczky Bertának fényképét kegyeskedjék az őszinte hódolat, tisztelet jeléül elfogadni. Tőlünk engedelmet kért, hogy ez ügyet itthon nem tehette mindnyájunk becses tudomására, mert [az] indulás percében adá neki is át neje e kívánságát... Ruttkayné őnagysága a legmelegebb szeretettel fogadta Kelemen Lajosné arcképét, s kérte, hogy akié még itt van, adjuk át. Várkonyi Endre átadta [feleségéét], minket fölkért, hogy hazajövetelünk után szíveskedjünk elküldeni nejeink arcképét, az neki örömet, boldogságot fog szerezni, most is legalább névjegyeink hagyjuk itt. (…)

Folyt a fesztelen társalgás a családtagokról, mígnem jött a jelentés, hogy a reggeli tálalva van. Megindult elől Kossuth Lajos nagy hazánkfia által kísérve Ruttkayné őnagysága, utána a társaság, s amint az ebédlőterembe értünk, a Kormányzó úr megállt a házigazda helyén, az asztal alsó végén. (…)

Ebéd végeztével, megköszönve a reggelit, s egymásnak egészségére kívánva, a Kormányzó úr fölszólítására, egy csésze feketekávéra a biliárdterembe mentünk, hol kis márványasztalkák, kényelmes támlásszékek és egy szép biliárd[asztal], s Szent Öregünk ásvány-csigagyűjteményei, s egy kis könyvtári rész fogadtak. A két nagy tálcán voltak: chartreuse, gyönyörű zöld színű, kitűnő illatú, finom, nektárvastagságú italos butélia és egy üveg valódi cognac (francia), melyekből az inasok töltöttek, s Szent Öregünk unszolására mindnyájan ittunk egy-egy pohárral. Ezután feketekávét hordoztak az inasok, melyből szintén mindenki élvezni kezdett egy-egy csészével, s szivart is hordoztak körül…

A fényképésznél

Mi búcsút véve, kikísérve Szent Öregünk által, a titkár Aulich Nándor úr társaságában a közeli térre mentünk, hol fiákerek álltak, onnan fölvéve három fiákert, Ambrosetti fényképészhez hajtottunk, hol én Szent Öregünknek megvettem négy képét, amiért volt egy kis hecc az útitársak részéről, de én nem engedtem el azokat, el is hoztam magammal mind a négyet. Ezután a tízes társaság lefényképeztette magát, 12 példányban, à 5 frank, s megvettük a Szent Öreg képét tíz példányban, à 5 frank, én még két példányt kértem a titkár úr által éspedig egy darabot a Székely Nemzeti Múzeumnak, egy darabot a Községi Elemi Fiú Iskola tanítókarának.

Ezután még szétnézve egynéhány téren, utcán, hazamentünk a Féderbe, szállásunkra, hol kissé rendbe szedve magunk, megvacsoráztunk és pont kilenc órakor ismét Szent Öregünk szent hajlékának elfogadó előszobájában vetkeződtünk le.

Áldás

Az inas bejelentése után elfogadott Kossuth Lajos nagy hazánkfia irodája helyiségében. Ott égett a nagy villanylámpa a terem közepén levő asztal fölött. Szent Öregünk íróasztala mellett ült és dolgozott. Midőn beléptünk, fölállt, elénkbe jött jóságos mosolyával, lángoló tekintettel, s azon mennyei dicsfénytől áramló, fennkölt szép arccal, mit talán festői ecset se lesz képes megörökíteni, némán fogadta üdvözlésünk, kezet fogott mindannyiunkkal. Úgy Ruttkayné őnagysága is, s helyet mutatva leültünk Szent Öregünk körül, ki íróasztalához visszaülve, mely fölött kis villanylámpa szórja szét kellemes fényárját, megkínált szivarral mindnyájunkat. Én, szembe e dicső íróasztallal, a díványba ültem le, úgy, hogy Szent Öregünknek minden szavát hallhatám, minden vonását láthatám, élvezhetém e közelségben azon nagyon, de nagyon megdicsőítő boldogságot, melyet érezni kellene, s megérteni minden magyar állampolgárnak, hogy világpolgár lehessen belőle (…)
– Fölolvasom, hogy mikor használtam legelébb a „névtelen hősök” kifejezést ’48-as honvédeinkről.

Íróasztalához fordult, és az ott munka alatt levő Iratai nagy csomagjában egy tömeget [meg]fordítva, fölvett egy nagy, negyedsűrűn beírt – saját kezűleg van írva az óriási munka minden betűje – lapot, és arról csengő szép hangon, mely hang megrázta velőink, bámulatba ejtett, szívünk vérkeringése lázas izgatottságra lobbant, égtek a szemek, lihegő keblünkbe visszafojtani igyekeztünk még a lélegzetet is, hogy átéljük a legnagyobb magyar nyújtotta lélekemelő érzetet. Olvas nagy hazánkfia szemüveg nélkül, kis függő villanylámpája fényénél, hangsúlyozva oly csengő hangon, szép, érces hangon, minőt nem hallottunk, mely szellemével magával ragad a végtelen magasba, hogy annál örökre fájdalmasabb legyen annak elveszte fölötti keservünk.

– „Névtelen hősök.” 1852. november 12-én Birminghamben tartott beszédemben használtam [először. Mindezt] elmondván, olvas Szent Öregünk (…)
Révay [Pál] imája családias körbe [való], de oly megható volt, már a helyzet, a pillanat nagyszerűsége által is emelve, hogy [a] sírásban kerestünk enyhületet mindannyian. Nagy hazánkfia is pár szóban meghatva az ihletettségtől, áldását küldé a székely népnek, Sepsiszentgyörgy város polgárainak, áldását adja ránk. Búcsúzásunk megható, szívrázó, fájdalmas. Csak a zokogás hangja, könnyekkel áztatott csókjaink hangja töltötték be a szent magányhajlék csöndjét. Mindannyian kétszer, háromszor tértünk vissza kezeit megcsókolni a Szent Öregnek és Ruttkayné őnagyságának. Szent Öregünk is lépege[te]tt utánunk a szoba közepéig, [mi] önkénytelenül fordultunk vissza minden lélegzetre nagy hazánkfia felé, ki szemeivel kísért az ajtóig. Ekkor íróasztalához visszatért, s az ősz fürtököt viselő, magasztos, megdicsőült szellemóriási főt két kezére hajtva, tenyerébe rejté dicső arcát. Mi az ajtótól is érette epedve, imádkozva, zokogva alig tudtunk az öltözőbe, mely szembe van az irodával, vonulni, hová elkísért a zokogó, szeretetteljes, valóban anyás, szeretettől lángoló védangyala, Ruttkayné Kossuth Lujza őnagysága…

Vissza-visszanézve, visszafojtott lélegzettel haladva el a Szent Öregünk irodája nyitott ajtaja előtt, hol benn [az] asztala mellett kezei közé rejtve a megdicsőült nagy férfi az ősz főt [tartotta] szenvedve, látszott, piheni a szívet rázó, izgalmas, de a valódi tiszteletet, imádás és szeretetteljes jelenet fáradságait. Mi lelkünkben Istenhozzádot mondunk örökre nemzetünk legnagyobb fiának. Valóban csak letámolygánk a lépcsőzeten a szent hajlék kapui alatt az utcára, hol némán, szótlanul, földúlt-fájó kebellel topogtunk szállásunkra.

Közli: Demeter Lajos