Születésnapi beszélgetés Tőkés LászlóvalNem maradhatott szimbólumnak

2022. április 1., péntek, Életutak

Hetvenéves Temesvár hőse, aki ma is hálát ad Istennek, hogy „felhasználta” őt, családját, gyülekezetét a bánsági fővárosban történt sorsfordító események alakításában. Születésnapi beszélgetés egy rebellis fiatalról, egy esküjét követő lelkészről és az autonómia ügyét elkötelezetten, de különösebb eredmény nélkül hirdető európai parlamenti képviselőről.

  • 2007-ben Sepsiszentgyörgyön. Fotó: Albert Levente
    2007-ben Sepsiszentgyörgyön. Fotó: Albert Levente

– Azt tartják, a születésnapok „kerekedésével” egyre sűrűbben köszönnek vissza a gyermekkori emlékek. Önnél háromszékiek is szerepelnek?
– Óhatatlanul, hiszen nagyon erős a háromszéki identitásom. Apai ágon Háromszékről származom, és bár Tőkés József iskolaalapító lelkész nagyapám – aki néhány hónapi kolozsvári segédlelkészkedés után haláláig Málnáson szolgált – korán elhunyt, nagyanyám hosszú életet élt. A nyolc Tőkés-gyermek a Sepsiszentgyörgyre beköltöző nagymamánál töltötte a nyári vakációk egy részét, így erősen kötődöm a vidékhez. De a későbbiekben is meghatározó emlékek kötnek Székelyföld ezen részéhez. Egyik első nagy közéleti megjelenésem, az 1990. március 15-i ünnep is ide köt, amikor negyvenezer emberrel együtt emlékezhettem a forradalom hőseire és áldozataira. Azon a székelyföldi túrán éreztem rá, milyen hatalmas közéleti, politikai erő, potenciál képes megmutatkozni ezeken az összejöveteleken, hogy a székelyföldi emberek segítségével van mit kezdeni. Akkor nagyon erősnek éreztem az erdélyi magyarságot, bizakodó voltam az erdélyi magyar jövőt illetően. De meghatározó emlékeim közé sorolom a 2007-es európai parlamenti választásokat is, hiszen megválasztásomban oroszlánrészt vállaltak a háromszékiek. A demokratikus legitimáció tekintetében óriási dolognak tartottam, hogy (mondhatni esélytelenül) befutottam. Konkrét visszajelzés volt, miszerint vannak még nemzeti erőtartalékaink.

– A fiatal Tőkés László is hasonlóan rebellis volt, mint Temesvár hőse?
– Mindig egyféle ellenálló magatartás jellemzett, amely elsősorban az igazságérzetemben foglalható össze. Konkrét formában a magyarság, az egyházi hovatartozás viszonylatában nyilvánult meg a lázadó fiatal énem, képtelen voltam elviselni a történelemhamisítást, a párhuzamos nevelést, ha nem tudtam összeegyeztetni az otthon hallottakat az iskolában mondottakkal, annak hangot is adtam. Ha a legkisebb sérelem ért egyházi hovatar­tozásom tekintetében, vallásos meggyőződésemben, nem tettem lakatot a szájamra. A lázadás olyan formákat is öltött, hogy néhány barátommal megalapítottuk az önképző iskolakerülők klubját, amelynek egyik alapvető követelményeként minden hónapban kötelező volt annyiszor hiányozni az iskolából, amennyiért még nem csapják ki az embert.

– Szolgálati helyeire is követte „ellenállói” híre, múltja?
– Többnyire. Segédlelkészként Brassóban kezdtem a pályámat, ott már a Securitate is jelezte, hogy figyel. Az első kihallgatásom két napon át zajlott, félelmetes találkozás volt, nacionalista, misztikus-vallásos társaság képviselőjének neveztek, mindent a fejemre olvastak, amit össze tudtak gyűjteni ellenem. Még a homiletikai gyakorló prédikációimat is lefordították. A kihallgatás végén elkezdték diktálni azt a kötelezvényt, amelyből 1989 után annyi bajom származott. Alapvetően magát az „angajament” szót sem értettem, írtam, csak menet közben ébredtem rá, hogy ez bizony beszervezés, adatközlésre való elkötelezés akar lenni. Volt időm átgondolni az egészet, nem is írtam alá, azt mondtam, jó állampolgárhoz illően jelezni fogom, ha bármi államellenest tapasztalok. Amikor 1999-ben végre kézhez kaphattam a megfigyelési dossziémat, megnyugvással láttam, hogy az iratok között ott van az aláíratlan kötelezvény. A román sajtóban korábban lejárató célzattal megjelentetett dokumentumra egyszerűen ráhamisították az aláírásomat.

– Az ön nevét majdnem mindenki Temesvárral, a romániai forradalommal társítja, pedig előtte Désen kis híján végleg kipenderítették a lelkészi karból. Mit is követett el?
– Brassóból kerültem Désre, ahol jó baráti társaságra találtam, saját „pályámon”, az ifjúsági munka terén hoztam újdonságot, megalakítottuk a Medgyes Lajos ifjúsági bibliakört, amely jelentős mértékben megmozgatta a gyülekezetet, és a nehéz körülmények között a gyermekek, az ifjak bevonzották a gyülekezetet a templomba. Szabadegyetemet, népdalkört, táncházat hoztunk létre, mindenben részt vettünk, ami a város magyar életéhez kapcsolódott. Még az iskolapolitika alakításában is: toboroztuk a magyar iskolába a gyermekeket, a környező falvakból behoztuk a továbbtanulni akarókat. A felpezsdülés 1983-ig tartott, a hatalomnak nem maradt más választása, mint szétverni az erősödő közösséget, elindult a hajsza, „mozgalmi” társaim különböző hátrányokat szenvedtek, folyamatosan beidézték őket a Securitatéra, 1984-ben pedig ellenem is egyházi fegyelmi eljárást indítottak. Nagy Gyula püspök előbb egy vegyes lakosságú mezőségi falucskába, Uzdiszentpéterre helyezett, a törvénytelen döntésnek azonban nem voltam hajlandó eleget tenni. Az indokok között azok a tiltakozásaim szerepeltek, amelyek a teológiai helyek folyamatos korlátozása, az egyházi kellékek, segédanyagok hiánya ellen irányultak, de Székely Károly egyházi előadó megnyilvánulásainak kritizálása, Papp László püspök Illyés Gyula álláspontját súlyosan minősítő felszólalásának elutasítása, pontosításra való felszólítása is a „vádpontok” között volt. Fellebbeztem, első fokon, egyházmegyei szinten veszítettem, egyházkerületi szinten már nyertem, ennek ellenére a püspök érvényben tartotta az elhelyezésemre vonatkozó döntését. Mivel annak nem tettem eleget, megfosztott a palástjogomtól. Két év munkanélküliség után, saját jogi erőfeszítéseim és a nemzetközi visszhang eredményeként végül úgy oldották fel a helyzetet, hogy átvett a nagyváradi egyházkerület, és a nagy besúgói múlttal rendelkező lelkipásztor, Peuker Leó mellé helyeztek segédlelkésznek Temesvárra.

– Ahol egy erőtlen, manipulált közösséget talált, ebből lett az a gyülekezet, amely 1989-ben már tömegesen szembeszállt a papjuk elhelyezésére vonatkozó püspöki határozattal. Hogyan sikerülhetett?
– Kezdődött azzal, hogy nem sokkal az érkezésem után, 1986 karácsonya után Pauker Leó elhunyt, és egyik pillanatról a másikra én lettem a temesvári gyülekezet egyetlen lelkipásztora, még mielőtt lett volna alkalmam „kiviselni” magamat. A gyülekezet öntudatra ébredését az is segítette, hogy helyzete jelentős mértékben átpolitizálódott azt követően, hogy 1988 szeptemberében az egyházmegye papsága jómagam és Molnár János kollégám kezdeményezésére memorandumban emelte fel szavát a falurombolás ellen. Első körben Papp László püspök írásbeli figyelmeztetéssel sújtott, aztán jött a „ráadás”, 1989. április elsejei hatállyal elhelyezett Temesvárról. Attól a pillanattól kezdve háborús viszonyok alakultak ki, elkezdődött a végkifejlet.

– Sokan ma is értetlenül állnak az előtt, hogy abban a végletekig ellenőrzött romániai korban miképpen születhetett meg a legendás Panoráma-interjú, amely nemzetközi dimenziót adott egy temesvári lelkész küzdelmének…
– Valamikor 1988-ban itthon járt az akkor már Kanadában élő István bátyám, ő vetette fel: tenni kellene valamit annak érdekében, hogy a világ megismerhesse a Ceaușescu-rendszer tényleges arcát, az irreálissá váló romániai helyzetet. Egyszer, már 1989-ben felhívott telefonon, és „madárnyelven” közölte, hogy formálódóban a dolog. Nem sokkal később értesültem, hogy rövidesen megkeres egy magyar kisebbségi témákban erdélyi körútra készülő kanadai forgatócsoport. Virágvasárnapon jelentek meg a templomban elvegyülve a gyülekezetben, sikerült egyeztetni a másnapi találkozóra vonatkozó részleteket. A karzatra vittem fel őket abban bízva, hogy a szószékkel ellentétes oldal talán nincs bemikrofonozva. Egy székesfehérvári barátjuk, Deák Péter jött velük, az ő terepismerete nélkül nem járhattak volna sikerrel. Deák indult a határ felé a felvétellel, a stáb Déva felé, amikor megfordították és áttoloncolták őket a határon. Hogy miképpen került mégis a Magyar Televízió Panoráma című adásába a beszélgetés, nem pedig a megrendelő kanadai televízió műsorába? Állítólag Kanadában annyira megrémültek a felvétel valóságtartalmától, hogy nem engedték adásba. Ezt követően jutottak el Chrudinák Alajoshoz, az meg már talán a gondviselés dolga, hogy a magyar tévében sokkal nagyobb hatást fejtett ki, mint esetleg a tengerentúlon. Többször próbáltuk már tisztázni, hogy az 1989. július 24-én adásba került felvételt a kanadai stáb, Michael Clair és Réjean Roy készítette, ennek ellenére makacsul tartja magát a téveszme, hogy a film a Panoráma, Chrudinák Alajos saját produkciója volt.

– Milyen mértékben tekinti magát Isten, a történelem eszközének?
– Isten ajándéka, ami Temesváron történt, és én csak hálát adhatok neki, hogy „felhasznált” ebben az ügyben engem, a családomat, a gyülekezetet. Amúgy egyenes pályán haladt a munkásságom, a hivatásom: tettem, amit tennem kellett, amire lelkésszé szentelésem alkalmával felesküdtem Isten és ember előtt. Erdély ügyét mindig az egyház ügyeként fogtam fel, a lengyel katolikus egyház lengyel társadalomban és a kommunizmusellenességben való szerepvállalásának példája lebegett előttem. A magyar ügyben az Erdélyi Fejedelemség hagyományain haladó református egyházat éreztem a magyarság ügye legfőbb képviselőjének és letéteményesének. Természetesen példaképnek tartva Márton Áron megalkuvás nélküli tevékenységét, de az már olyan régen volt, hogy belesimult a Kós Károly-i erdélyi magyarságmentésbe.

– És ahhoz a nézethez miként viszonyul, amelyet Neumann Ottó nagyváradi újságíró anno úgy fogalmazott meg: „maradtál volna szimbólumnak”?
– Minden bizonnyal közel sem voltam olyan jó politikus, mint ellenálló, de a programom, a cselekvési tervem, a vezetési szándékaim ugyanazt tartalmazták és képviselték, mint amiért azelőtt harcoltam. Ezzel együtt harminc év elteltével újra közel hasonló módon „rendszeren kívüli” állapotba kerültem, mint voltam ’89 előtt. A Királyhágómelléki Református Egyházon belül újratermelődött egy szűkkeblű, önfeladó egyházpolitikai magatartás és irányvonal. Jómagam a Neptun-jelenséget okolom a visszarendeződésért, egyszerűen nem lehetett többre-jobbra jutni ebben az országban, társadalmi és állami rendszerben, mint amire jutott az RMDSZ, foglyai vagyunk ennek a rendszernek és helyzetnek. Lehetett volna valamicskével rosszabbul vagy jobban is csinálni, de a lényeg ugyanaz marad. A perspektívát és a lehetőségeinket is nagyon beszűkültnek látom, harminc év alatt gyengült az erőnk, az emberállomány. Nehéz ezt kimondani, nehogy úgy tűnjön, hogy az én egyfajta kudarcomat vetítem ki a helyzetre. Ezt a helyzetet ugyanis nem a saját kudarcomként élem meg, hanem a teljes magyar képviselet és magyar politizálás kudarcaként.

– Leginkább milyen tekintetben?
– Mindenekelőtt abban, hogy a nemzeti vétetésű autonomista, magyar érdekű politika háttérbe szorul, helyét átveszi a klasszikus megalkuvó, tájba simuló kisebbségpolitika a szó szoros, illetve a „merjünk kicsik lenni” értelmében. Az RMDSZ-ben egyre inkább bebetonozta magát az a felfogás, hogy rajta kívül nincs élet. Sőt, káros a szövetségen kívül keresni az utat, mert az megbontja a magyarság egységét, amit az RMDSZ a saját egységeként értelmezett. Bennünk, akik próbáltunk kitörni ebből az egységretorikából és kényszerességből, egyre inkább elhalványult annak a reménye, hogy az RMDSZ-en kívül képesek leszünk megvalósítani saját politikai céljainkat, életképes alternatívát tudunk támasztani a monolitikus rendszerrel és politikával szemben. Most nem látom a kiutat ebből a patthelyzetből. Bármennyire is a legjobbnak tartom a nemzetpolitikai felfogásunkat a jelenlegi politikai „piacon”, nem tudjuk érvényesíteni az RMDSZ-szel szemben. Nem beszélve arról, hogy a mi oldalunkon is gyarló, esendő emberek vannak, adott esetben a politikánk is kisiklik, elcsúszik. Nehéz helyzet alakult ki, és tényleg csak egy konszenzus révén tartanám lehetségesnek az ebből a fojtottságból való kikerülést. Ehhez viszont politikai támogatókra lenne szükségünk ad absurdum a romániai oldalon, de még inkább a magyarországi politika, jelesül a kormánypolitika oldalán.

– Ez azt jelentené, hogy kisebbségben valóban csak az egységes „menetelésnek” van létjogosultsága?
– Emil Constantinescu államelnök 2000-ben azzal köszönt le, hogy vereséget szenvedett a Securitatétól. Úgy gondolom, a magyarság is vereséget szenvedett a román nacionalizmustól, a totalitárius pánromán, pánortodox politikától. A mai romániai magyar politizálás felér a vereséggel, ugyanakkor nem akarunk tudomást venni arról, hogy vereséget szenvedtünk. Jól-rosszul enyhíteni próbáljuk a vereség következményeit, és egyfajta politikai minimalizmussal alkuszunk meg a sorsunkkal. Egyszerűen nem látom e politizálás távlatát. Megpróbáltuk a változást az RMDSZ-en belül, tartott 2003-ig, próbáljuk RMDSZ-en kívül 2003-tól napjainkig. Életem egyik legnagyobb élménye volt a 2007-es európai parlamenti választás, ahol a romániai magyarság szabadon fejezhette ki az akaratát. A mai erdélyi magyarság is született autonomista, a nemzeti érdek- és értékelvű politika oldalán áll. Az „ahogy lehet” elv elveszítette pozitív töltetét, és aki képtelen ebbe beletörődni, elmegy. Ezt tartom a legnagyobb veszélynek, egyenesen humánkatasztrófának.

– Mit várt Brüsszeltől, illetve mihez volt elegendő az európai parlamenti képviselői státus?
– A lehetőséget egyetlen pillanatig sem önmagában néztem, a nemzeti autonomista politika megerősítése és folytatása eszközének tekintettem. Sajnos nem következett be. Brüsszelben mindig is hullámzott a kisebbségpolitika megítélése, volt időszak, amikor az Európai Bizottság érzékenyebb volt a kommunista múlttal való szembenézés vagy a kisebbségek ügye iránt. Aztán Jean-Claude Juncker elnökségének idején a testület teljesen süketnek és vaknak bizonyult e kérdések iránt, és mostanra talán még rosszabbá vált a helyzet. A kisebbségek ügye legjobb esetben is csak megtűrt dolog volt Brüsszelben. Ha fel lehetett oldani a multikulturalizmus fogalomkörében, talán még volt esély kisebbségi jogokról beszélni, de mindig kényesen vigyáztak rá, hogy a kisebbségi jog még véletlenül se csússzon át a közösségi jog kategóriájába. Valamennyi dokumentumból kivették a közösségi jog fogalmát – ha egyébért nem, akkor a románok tiltakozására –, és a kisebbségekhez tartozó személyek jogaira való utalással helyettesítették. Kudarcként élem meg ezt az időszakot. Bátorsággal és kiállással hirdettük az autonómia ügyét, de szinte semmire nem tudtunk menni vele.

– Hogyan fest Tőkés László jövőképe?
– Politikatörténetünk legutóbbi három évtizedének megismerése fontos tanulságokkal jár. A kezdetekhez kellene visszanyúlni, a három évtized során történtek alapján kellene végrehajtani az erdélyi magyar politika revízióját. Persze sokunkon áll a vásár, közös akarat, jó szándék kell hozzá, amelyet nem gátol idegen érdek és befolyás. Az általam vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács beszűkült mozgástérben és hatáskörrel is folytatja tevékenységét, önmagában lévő hatékonysága azonban rendkívül csekély. Ezért aztán csak együtt tudnánk megtalálni a kibontakozás útját ebből a távlat nélküli helyzetből. Az egyházi pályafutásom lezárult, az EP-mandátumom véget ért, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács marad az a keret, annak elnöksége az a státus, amelyben reálisan folytathatom a politikai tevékenységemet. De nem feltétlenül ragaszkodom a politikai pályafutás folytatásához, a további szolgálat lehetőségeit keresem.

 

TŐKÉS LÁSZLÓ
Református lelkipásztor, Kolozsváron született 1952. április 1-jén. Tanulmányok: Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár (1971–1975). 1975–1984 között Brassóban, majd Désen segédlelkész, 1986-tól temesvári segédlelkész, majd rendes lelkész. 1989-ben az állami és egyházi hatóságok pert indítottak ellene, megfosztották szószékétől, a szilágysági Menyő faluba száműzték. Az erőszakos kilakoltatás ellenében védelmére kelt hívek és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantotta ki a romániai forradalmat. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, a Romániai Református Egyház Zsinatának társelnöke (1990–2009); 1996-ban történt megválasztásától a szervezet 2009-es megszűnéséig a Magyar Reformátusok Világszövetségének elnöke; a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnöke (1997–2001); 1999-ben alapítótársaival együtt létrehozta a Partiumi Keresztény Egyetemet, az Alapítók Tanácsának elnöke, kezdetektől a Pro Universitate Partium Alapítvány kuratóriumának elnöke; 2003-tól az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács többször újraválasztott alapító elnöke; 2004-től a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács alapító elnöke; 2011-től az akkor alakult Erdélyi Magyar Néppárt védnöke. 2007–2019 között európai parlamenti képviselő, előbb romániai független jelöltként, majd az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Magyar Összefogás elnevezésű listájának vezetőjeként, illetve a Fidesz–KDNP nemzeti listáján; 2010–2012 között az Európai Parlament alelnöke. Fontosabb díjak, kitüntetések: Berzsenyi-díj (Magyarország, 1989); Bethlen Gábor-díj (Magyarország, 1990); Nobel-békedíjra jelölés (1990); Magyar Örökség díj (Magyarország, 1995); A Magyar Köztársaság Érdemrendjének nagykeresztje (Magyarország, 1999); Szent István-díj (Magyarország, 2003); Robert Schuman-díj – Európai Néppárt (Brüsszel, 2009); Románia Csillaga – lovagi fokozat (Románia, 2009), Magyar Becsület Rend (Budapest, 2016). Közel húsz kötet, tanulmány szerzője, társszerzője.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a felsőházi rájátszásba?







eredmények
szavazatok száma 303
szavazógép
2022-04-01: Kultúra - Puskás Attila:

A művelt bűnöző (Egykori olvasmányaim)

Francois Villon (1431–?) személye és költészete, miként másokat, engem is megfogott, és mihelyt kezembe került Faludy György fordításában költői hagyatéka, alkalmat adott megismernem a XV. század jelentős költőjét és kalandos személyiségét.
2022-04-01: Belföld - :

Kidobott levélszavazatok Marosvásárhely környékén

Kidobott, részben elégetett levélszavazatokat találtak a Marosvásárhellyel szomszédos Jedd közelében egy illegális szemétlerakóban – közölték tegnap a marosvásárhelyi hírportálok. Az RMDSZ diverziónak minősítette és elutasította a történteket.