Mitől nagyhatalom a nagyhatalom?

Egy eléggé széles körben elfogadott elképzelés szerint a nagyhatalmi státusz létrejöttéhez három tényező szükséges. Az első az adott etnikum létszámának jelentős nagysága. A második az ezen etnikum által benépesített terület kiterjedése. A harmadik tényező a gazdasági teljesítőképesség. A cári Oroszország esetében az első kettő megvolt, de az államot a gazdasági nagyság (gazdasági erő és teljesítőképesség) hiánya jellemezte. Kellő gazdasági erő hiányában a birodalomépítés csak a hadseregre támaszkodva vált lehetségessé. Az erős és nagy létszámú hadsereg fenntartásához a gazdasági fejlődéshez szükséges erőforrásokat kellett elvonni.

Az orosz haderő, s ennek következtében az orosz birodalmiság az 1856-os krími és az 1904–1905-ös távol-keleti (orosz–japán háború) kudarca után az első világháborúban végképp csődöt mondott. Oroszország legfejlettebb területeit veszítette el. Az új ideológia jegyében fellépő vezető erő, a bolsevik párt korán felismerte, hogy a gazdasági elmaradottság következtében szükség van továbbra is a cárizmus által megszerzett területekre, a birodalomról nem lehet lemondani.

A szovjet hatalom első húsz esztendejét birodalmi szempontból úgy foghatjuk fel, mint a Szovjet-Oroszország és a Központi Hatalmak között létrejött breszt–litovszki béke (1918. március 3.) korrekcióját. Ez a kiigazítás már a Központi Hatalmak katonai veresége után (1918. november 11.) azonnal megkezdődött Ukrajna, Belorusszia és nem sokkal később a kaukázusi térség vonatkozásában. A szovjet birodalmiság megteremtésében a döntő mozzanat az 1939. augusztus 23-i Ribbentrop–Molotov paktum nyomán következett be, amikor a Szovjetunióhoz került Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia, azaz a korábbi Kelet-Lengyelország. Az említett paktum következménye volt a szovjet területi nyereséggel végződő szovjet–finn háború (1939. november–1940. március), majd 1940 júniusában Észtország, Lettország, Litvánia, Besszarábia és Észak-Bukovina szovjet megszállása.

1945-ben és azt követően ez a birodalmiság J. V. Sztálin vezetésével olyan területeket is bekebelezett, amelyek soha nem tartoztak a cári Oroszországhoz, éspedig Kelet-Poroszország északi része (kalinyingrádi terület), Kárpátalja és Észak-Bukovina Európában (utóbbi a cárizmus idején nem, de 1940 júniusa–1941 júniusa között, egy évig szovjet megszállás alatt volt), Tuva (Mongóliától) és a Kuril-szigetek (Japántól) Ázsiában. Az 1950-es évek végétől a Szovjetunió megkezdte kiépíteni globális befolyását. Az afganisztáni kudarc bebizonyította, hogy az expanzív stratégia nem vezet sikerhez. A birodalom egy jellegzetes formája a sikernek. Ha nincs siker, nincs birodalom. Ez vezetett 1990–1991-ben a Szovjetunió felbomlásához.

A tizenöt volt szovjet szocialista köztársaság határai az új független államok határai lettek. Nem vették figyelembe, hogy előbbiek határait – annak idején – önkényesen állapították meg, nem számoltak a területek történelmi kötődésével és az azokon élő etnikumok elhelyezkedésével. A Szovjetunió szétesésének nagy vesztesei az oroszok voltak. Nagyjából 25 millió orosz származású személy került Oroszország határain kívülre, ők váltak Európa legnagyobb számú nemzetiségi kisebbségévé. A sztálini területi szerzemények nagy része is a nem orosz utódállamokhoz került. Az etnikumok közötti feszültségek hosszabb-rövidebb ideig tartó háborúkhoz vezettek Hegyi-Karabahban, Abháziában, Dél-Oszétiában, a Dnyeszter-melléken, Csecsenföldön és Ukrajna két keleti tartományában, Donyeckben és Luganszkban. Különben a „befagyott konfliktusok” kifejezést először a felsorolt posztszovjet térségbeliekre alkalmazták, de már a kezdetektől nem kizárólagos jelleggel.
 

Grúzia: nép- és országnév

A három kaukázusi szovjet szocialista köztársaságról – Grúziáról, Azerbajdzsánról és Örményországról – viszonylag keveset lehetett hallani a szovjethatalom éveiben. Grúzia neve akkor többnyire híres vagy inkább hírhedt „nagy szülöttje” nevével, a Joszif Visszarionovics Sztálinéval társult, aki 1879-ben grúz földön, grúzként, Gori városában látta meg a napvilágot, és itt töltötte – akkor még Dzsugasviliként – ifjúságának éveit. Grúzia évtizedeken keresztül a diktátor árnyékában volt, mintha ott semmi sem történt volna. Többen felkapták viszont a fejüket, amikor 1985-ben Eduard A. Sevardnadze, a Grúz Kommunista Párt Központi Bizottságának első titkára, a Szovjetunió külügyminisztere, szovjet és nemzetközi szinten elismert politikus lett.

A grúzok magukat kartvelinek, országukat Szakartvelónak nevezik. A szláv (és rajtuk keresztül a balti) nyelvekben az ország neve Grúzia, a népé pedig gruzin. Görögül és a nyugat-európai nyelveken az ország neve Georgia, amely Szent Györgytől (aki az ország védőszentje) vagy esetleg a földművest jelentő görög „georgosz” szóból származhat. A magyar nyelvű forrásokban mindig megvolt a kettősség az elnevezésre, de a Grúzia alak volt a gyakoribb. A független grúz állam képviselői napjainkban arra törekednek, hogy a hivatalos kapcsolatok során a Grúzia/grúz elnevezések helyett a Georgia/georgiai elnevezések váljanak használatossá.
 

Ókor, középkor

Történészek szerint i. e. a III. évezredben a kartvel etnikum nyelvi differenciálódása nyomán különültek el a grúz törzsek. A mai Grúzia területén i. e. a VI–IV. században rabszolgatartó társadalomra alapuló királyságok jöttek létre, nyugaton Kolkhisz (Kolhida) királysága, keleten és délen a Kaukázusi Ibéria (a későbbi Kartli) királysága. Ezek a királyságok egyesítették a klánokat és törzseket, és kulcsszerepet játszottak a grúz nép kialakulásában. A térség i. e. 64-ben római, majd bizánci érdekszférába került, egy része Perzsiával is volt függőségi viszonyban. A bizánci hatás felgyorsította a feudális viszonyok kialakulását és a kereszténység terjedését. A kereszténység történetének kezdete a krisztusi időkig nyúlik vissza, amikor személyesen András apostol hirdette ezen a vidéken a Megváltó tanait. A kereszténység elterjedésével – 377-től hivatalosan államvallás a grúzoknál – Grúzia-szerte kolostorok, templomok, a korabeli tudomány kiemelkedő fellegvárai épültek.

A grúz feudális állam virágzásának Dzsingisz kán mongoljainak ismétlődő betörései vetettek véget, ennek következtében az ország tatároktól függő, a tatároknak adózó vazallus államokra bomlott. A XIV. század elején V. (Fényes) György király (1314–1346) egyesítette újra a grúz területeket, de a század végén Timur Lenk mongoljai ismét leigázták.
 

Orosz uralom

Az oszmán–perzsa háborúk idején több mint 100 ezer grúz vesztette életét, s csaknem 200 ezret hurcoltak el a hódítók. A XVI–XVIII. században az Oszmán Birodalom és Perzsia több grúz tartományt elcsatolt. A grúz királyok és fejedelmek Oroszországhoz fordultak segítségért, mire 1783-ban a georgijevszki szerződésben II. (Nagy) Katalin cárnő (1762–1796) védnökséget vállalt a grúz területek felett. 1795-ben a perzsa seregek feldúlták Tbiliszit, de 1801–1810 között I. Sándor cár (1801–1825) egész Grúziát Oroszországhoz csatolta. Az oroszosítási politika keretében a grúz ortodox egyházat az orosz ortodox egyházhoz csatolták (1811), a grúz nyelvű iskolákat bezárták.

A jelenleg mintegy ötmilliós grúz nemzet azonban soha nem adta fel a nemzeti identitás megőrzésére és a nemzeti függetlenség kivívására irányuló küzdelmét. Az 1917. februári oroszországi események nyomán Grúziában ún. kettős hatalom jött létre. A szovjeteket (tanácsok, szűkebb értelemben munkástanácsok) a mensevikek irányították, a polgári erők a Különleges Kaukázuson-túli Bizottság mögött sorakoztak fel. Az 1898-ban alakult Oroszországi Szociáldemokrata Párt 1903 nyarán Londonban tartott kongresszusán a pártban két kibékíthetetlen frakció keletkezett: a Vlagyimir Iljics Lenin vezette „többség”, a bolsevikek és a Julij Oszipovics Martov vezetése alatt álló „kisebbség”, a mensevikek. Az elnevezések nem tükrözik az akkori erőviszonyokat, csak egyetlen szavazás eredményéből származnak, valójában a mensevikek voltak többségben, az 1917 őszi – V. I. Lenin és L. D. Trockij vezette – bolsevik hatalomátvételig. II. Miklós cár 1917. márciusi lemondása után az országot vezető polgári Ideiglenes Kormányt a menseviket támogatták, a bolsevikek pedig megdöntötték.

1918. május 26-án kikiáltották a független Grúz Köztársaságot. A kormány a bolsevik szervezkedéssel szemben a Központi Hatalmakra, az országba bevonuló német, illetve török csapatokra támaszkodott: ezek háborús veresége, az Antant győzelme után, 1918 decemberében brit katonai egységek vonultak be. 1920 májusában a grúz mensevikek szerződést kötöttek Szovjet-Oroszországgal, amely elismerte a független Grúziát, előbbiek pedig – többek között – kötelezettséget vállaltak, hogy kiutasítják az angolokat.
 

Szovjet idők

1921 februárjában felkelés robbant ki, ennek során a bolsevikek megszerezték a hatalmat és kikiáltották a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaságot. Az új hatalmat a Grúz Forradalmi Bizottság gyakorolta, Joszif V. Sztálin és Grigorij K. Ordzsonikidze kemény kézzel tört le minden ellenállást. 1921-ben a kemalista Törökország lemondott Szovjet-Grúzia javára a muzulmán grúzok lakta Adzsariáról (Batumi környéke). Még abban az évben az abháziai és adzsáriai felkelések leverésére érkező szovjet-orosz csapatok egész Grúziát megszállták. A Vörös Hadsereg biztosította a szovjethatalom megszilárdulását.

Az 1921–22. fordulóján tartott szovjet választások után elfogadták Grúzia első alkotmányát. Abházia és Adzsária autonóm köztársaságként, az oszétok autonóm területként csatlakoztak Grúziához. 1922 és 1936 között – Örményországgal és Azerbajdzsánnal együtt – a Kaukázuson-túli Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság része volt, majd a Szovjetuniót alkotó 11 tagköztársaság egyike. A grúzok önfeláldozóan ragaszkodtak nemzeti identitásukhoz és kultúrájukhoz a legnehezebb időkben, a sztálini terror éveiben is (ennek itt 400 ezer áldozata volt 1921 és 1953 között!). Közben a második világháborúban 700 ezer grúz harcolt a szovjet hadseregben. Itt említjük meg, hogy a rettegett szovjet titkosrendőrség Dzerzsinszkij, Menzsinszkij, Jagoda és Jezsov utáni, 1938 és 1953 közötti hírhedt vezetője, Lavrentyij Pavlovics Berija 1899-ben Grúzia (Abházia) területén, a megrél (más formában mingrél) nemzetiség tagjaként, vallásos ortodox keresztény családban született.
 

Rendszerváltás

A grúz nép a volt Szovjetunió térségében elsőként lépett fel a rendszerváltozásért. 1989. április 9-én Tbilisziben összegyűlt hatalmas tömeg békés felvonulást tartott, függetlenséget és többpárti szabad választásokat követelt. A békés tüntetést a szovjet hadsereg vérfürdővé változtatta. A szovjet deszantosok kiélezett gyalogsági ásókkal támadtak a tüntetőkre. A felvételek, amelyek a brutális fellépésről készültek, bejárták a világot, hatalmas megdöbbenést okozva. Ezek után a függetlenség híveinek tábora rohamosan növekedett. 1990-ben a disszidens Zviad Gamszahurdia sikerre vezette a nemzeti mozgalmat az ország történetében első szabad, többpárti parlamenti választásokon, majd az elnökválasztáson, amikor a legendás ellenzékit hatalmas többséggel választották meg az ország első köztársasági elnökévé. 1991. április 9-én Grúzia egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét.

Gamszahurdia kormányzása erős ellenállásba ütközött, 1992-ben véres katonai puccsot hajtottak végre ellene. Az elmozdított elnök Nyugat-Grúziában vezette a száműzött kormányt, ahol polgárháború tört ki a központi vezetés és az ő szimpatizánsai között. Ezúttal a barikád mindkét oldalán ortodox keresztény grúzok álltak. Az orosz hadsereg ismét bevonult Tbiliszibe, megostromolta a Parlamentet és több középületet. Gamszahurdija kénytelen volt elhagyni az országot, s az új elnök a szűkebb pátriájába visszatérő Moszkva-barát Eduard Sevardnadze lett, aki 1973 és 1985 között a Grúz Kommunista Párt Központi Bizottságának első titkára, majd a Szovjetunió külügyminisztere volt. Egy Moszkvával kötött egyezmény alapján 20 ezer orosz katona állomásozhatott az országban.

A 2003. november 23-án megtartott parlamenti választásokon a nyugatbarát Miheil Szaakasvili vezette kétpárti szövetség győzött, ám Sevardnadze nem akarta elismerni a vereségét jelentő választási eredményt. Akkor kezdődött az úgynevezett rózsás forradalom, ugyanis a véres végkifejletet sikerült elkerülni. A tömegdemonstrációk után Sevardnadze kénytelen volt távozni a hatalomból. A 2004 januárjában tartott elnökválasztást Szaakasvili nyerte meg, ő volt akkor Európa legfiatalabb államfője. 2013-ban eléggé vegyes mérleggel távozott a hatalomból, majd elhagyta az országot. A szakadár tartományokat nem sikerült integrálni, az általa örökül hagyott Grúzia pedig nem vált az ígérete szerinti „Kaukázus Svájcává”. Őt 2013-tól Giorgi Margvelasvili, majd 2018-tól Szalome Zurabisvili – a rendszerváltás utáni első női grúz államfő – követte a köztársasági elnöki tisztségben.
 

Etnikai konfliktusok

Grúzia 5,4 milliós lakossága etnikai szempontból a legtarkább a három kaukázusi volt szovjet tagköztársaság közül. Lakosságának csak 69 százaléka grúz, s csaknem egyharmadát nemzetiségek képezik. A grúzok 82 százaléka ortodox keresztény, az adzsárok szunnita muzulmán grúzok, az oszétok és többségükben az abházok szintén szunniták, a Grúziában élő és az összlakosság kb. 1 százalékát kitevő azeriek pedig az iszlám síita ágának hívei. Az országhoz két autonóm köztársaság (Abházia és Adzsária) és egy autonóm terület (Dél-Oszétia) tartozik. A Mihail Gorbacsov nevével fémjelzett peresztrojka és glasznoszty időszakában és a Szovjetunió felbomlásakor az etnikumok közötti ellentétek kiéleződtek – Adzsária, Dél-Oszétia és Abházia önállósodtak –, nem egy helyen véres konfliktusokhoz vezettek.
 

Adzsária

Adzsária Grúzia délnyugati részén fekszik, délen Törökország, nyugaton a Fekete-tenger határolja. Székhelye Batumi. A Szovjetunió felbomlása után a független, de politikailag megosztott Grúzia részévé vált. Az 1991 és 1993 közötti polgárháború nagyrészt elkerülte. A tbiliszi kormányzatnak Eduard Sevardnadze elnöksége idején gyakorlatilag nem volt befolyása Adzsária életére. A köztársasági elnöki tisztségben őt követő Miheil Szaakasvili fellépett Grúzia területi integritásának helyreállításáért.

A fegyveres konfliktus lehetősége is fennforgott, amikor 2004 májusában adzsáriai fegyveresek felrobbantottak a Csoloki folyó felett átívelő három fő hidat, s ezzel megbénították a közúti forgalmat Tbiliszi és Batumi között. Az adzsáriai vezetők azzal indokolták a hídrombolást, hogy tartani lehetett grúz fegyveres támadástól. A fegyveres konfliktust sikerült elkerülni, a helyi Moszkva-barát vezetés lemondott, és ezután helyreállították a tbiliszi központi hatalmat Adzsáriában.
 

Dél-Oszétia

Dél-Oszétia a Kaukázus déli oldalán terül el. Legnagyobb része 1000 méternél magasabban fekszik a tengerszint felett. 1988-ban megalapították a befolyásos Dél-Oszét Népi Frontot. 1990 nyarán a Grúz Legfelsőbb Tanács törvényt fogadott el, amely betiltotta a regionális pártokat. Ez az oszétok értelmezésében a Front ellen irányult. Válaszul 1990. szeptember 20-án kikiáltották a Dél-Oszét Demokratikus Köztársaságot a Szovjetunión belül. 1990. december 11-én a Zviad Gamszahurdija vezette grúz kormány megszüntette Dél-Oszétia autonómiáját. Hatezer grúz fegyveres támadt Dél-Oszétiára, Chinvalit másfél évig lőtték. Sok dél-oszét falut megtámadtak és felgyújtottak. Dél-Oszétia fővárosában ugyanez történt a grúzok házaival és iskoláival. Kb. 1000 ember meghalt és nagyjából 100 ezer oszét menekült el a területről, tulajdonképpen Grúziából, többnyire a határon át, az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétiába. 1992-ben Grúzia tűzszünetben állapodott meg Dél-Oszétia szeparatista kormányával. Ezután nagyjából béke volt Dél-Oszétiában. Békefenntartó erőt szerveztek oszét, grúz és orosz részvétellel. A dél-oszét államalakulat vezetői többször is kinyilvánították szándékukat az Oroszországhoz való csatlakozásra és az Észak-Oszétiával való egyesülésre, de Moszkva ehhez nem járult hozzá.
 

Abházia

1992. február 21-én a Grúziát uraló Katonai Tanács mint az állam ideiglenes kollektív irányítója érvénytelennek nyilvánította a szovjet idők alkotmányát, és ismét hatályba helyezte az 1921-es alkotmányt. Sok abház úgy tekintett erre a lépésre, mint autonómiájuk felszámolására. 1992. július 23-án a szakadár abház rezsim kikiáltotta Abházia függetlenségét Grúziától. Erre a grúz kormányzat 3000 katonát vezényelt a térségbe. Súlyos harcok bontakoztak ki a grúzok és az abházok között. Egyhetes harc után a grúz kormány erői ellenőrzésük alá vonták Abháziát. Szeptemberben az abházok támadtak, és Abházia jelentős részét megtisztították a grúz erőktől.

1993. szeptember közepén az abházok újabb támadást indítottak és a hónap 27-én elfoglalták Szuhumit. Az abházok és szövetségeseik számos atrocitást követtek el a városban maradt grúzokkal szemben: ez a szuhumi mészárlás. Ezután az abház erők gyorsan elfoglalták Abházia többi részét, mert a grúz erőket lekötötte Gamszahurdia híveinek lázadása Mingréliában.

Az abház háborúnak – különböző becslések szerint – 10 ezer és 30 ezer közötti grúz és 3 ezer abház esett áldozatául, és mintegy 250 ezer ember (többségük grúz) lakhelyének elhagyására kényszerült.
 

Orosz–grúz háború

A dél-oszétiai háborúnak is nevezett fegyveres konfliktusban 2008 augusztusában az egyik oldalon Grúzia, a másik oldalon Dél-Oszétia, Abházia és Oroszország állt szemben egymással.

2008. augusztus 8-án Grúzia váratlanul háborús offenzívába kezdett a szeparatista Dél-Oszétia ellen, és ostrom alá fogta a dél-oszét fővárost, Chinvalit. Válaszképpen Oroszország katonailag beavatkozott. Az orosz csapatok kiszorították a grúz erőket Chinvaliból, majd egész Dél-Oszétiából, és bevonultak Grúziába.

Abházia ultimátumot küldött a grúzoknak, hogy hagyják el a grúz területen fekvő, de az Abházia ellenőrzése szempontjából kulcsfontosságú Kodori-szorost. Grúzia nem vonta vissza onnan csapatait. Erre orosz és már abház csapatok is támadást indítottak Abházia irányából. A Grúziába bevonuló orosz csapatok blokádot vontak Gori városa köré, és onnan Tbiliszi felé indultak, de a grúz fővárosba nem vonultak be.

Francia segítséggel augusztus 13-án tűzszüneti megállapodás született. Az orosz csapatok augusztus 25-ig kivonultak Grúzia megszállt területeiről. Dél-Oszétia és Abházia gyakorlatilag nincs a tbiliszi hatóságok ellenőrzése alatt, helyzetük máig rendezetlen.

Németh Csaba