Zászlószentelés

1848-ban a zászlók felszentelése ünnepélyes keretek között zajlott, amit szabályzat is rögzített. A cél a honvédek felesketése volt a magyar kormányra. Az új honvédzászlók egyik oldalán Szűz Mária, a másik oldalán a magyar címer kapott helyet. A téglalap alakú gyalogsági zászló széleit fehér alapon piros-zöld farkasfogak szegélyezték. A 2. székely határőr gyalogezred első zászlóaljának új zászlóját 1848. november 17-én Pesten a Nemzeti Múzeum udvarán szentelte fel Simon Ferenc budavári káplán. A zászlóanyai tisztet Meszlényi Terézia, az ország élén álló Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, Kossuth Lajos felesége vállalta el.

A Székelyföldre visszatérő zászlóaljat e szavakkal búcsúztatta a szentelést végző pap: „Ti eltávoztok, hogy legyetek büntető fegyver az igazságos Isten kezében; nem pihenni, harczba mentek ismét, a szabadság zászlója alatt küzdendők, hazátok függetlenségéért. De mielőtt megindulnátok, lökjétek el magatoktól ez utálatos sárga-fekete lobogót, mert az csak bosszúságtokra lenne, mert az csak azon emberre emlékeztetne titeket, ki Isten előtt fogadá, hogy atyja lészen népeinek, és most hóhérotokká lőn, mert ő az, kinek nevében és parancsából mészárolják e szegény nemzetet.” A szónok V. Ferdinánd király csapatainak Magyarország elleni támadására utalt.
 

Gábor Áron

Gábor Áron nevét nem véletlenül övezik legendák, pedig csak rövid élet adatott neki. 34 évesen halt meg 1849-ben, miután a kökösi ütközetben egy orosz ágyúgolyó halálosan megsebesítette. Székely határőr katonacsalád sarjaként látta meg a napvilágot Bereckben, később, követve a családi hagyományokat, katonaként szolgált. Határőrként tüzérkiképzést kapott, ami úgy megtetszett neki, hogy később Pestre ment egy tüzérezredbe szolgálni. Innen leszerelve, az 1840-es évek derekán élete fordulatot vett, megnősült, ugyanakkor egyre jobban elmélyedt a műszaki tudományokban, így ismerkedett meg az ágyúöntés fortélyaival is. A forradalom híre Moldvában érte, ahol feleségét, Velcsúj Jusztinát is megismerte. Azonnal Magyarországra indult, 1848 novemberében a Habsburg-hatalommal szemben ellenállást választó Háromszék számára ágyúk gyártását vállalta el. Ettől kezdve az ágyúcsőöntés, a lövegek harckésszé tétele és a tüzérek felkészítése volt a fő tevékenysége. Hatalmas elhivatottsággal, lelkesedéssel intézte és szervezte a székelyföldi tüzérséget, miközben a harcokban is részt vett. 1849 tavaszán már őrnagyi rangban szolgált. Németh László háromszéki kormánybiztos szavai szerint: „A nép ez embert úgy nézi, mint védangyalát, ki a veszély perceiben mindenütt ott vala, hol szükség.”
 

A piski hídnál

1848 szeptemberében támadás érte Magyarországot, de Pákozdnál magyar győzelem született a Jellasics horvát bán vezette horvát–osztrák csapatok felett. A bécsi politika minden eszközzel igyekezett a magyar szabadságharc ellen fordítani a nemzetiségeket is. Decemberben megindult az osztrák császári csapatok támadása, mely 1849 tavaszáig megállíthatatlannak bizonyult.

Erdélyben a főseregtől különállóan harcolt a Bem József tábornok vezette honvédsereg Puchner Antal tábornok osztrák serege ellen. 1849. február 9-én a döntő összecsapásra piskinél került sor. A 7000 fős honvédsereg a Sztrigy folyó hídjának védelméért bocsátkozott harcba. A helyszínre érkező Bem József tábornok, látva a helyzet súlyosságát, kijelentette: „ha elvész a híd, elvész Erdély is”. A csata császári támadással kezdődött, Kemény Farkas alezredes elővédjei visszaszorultak. A Mátyás-huszárokat feltartotta az osztrák tüzérség. De Czetz János alezredes révén a magyarok elkeseredett rohamba kezdtek, majd ismét az ellenfél került fölénybe. A hídon káosz alakult ki. „A nem láthatás és a helyzet félreismerése oly zavart idézett elő, melyből a legnevetségesebb látvány fejlődött ki; minden ember minél gyorsabban igyekezett elérni a hidat, holott rá semmi ok nem volt” – írta Szigethy Csehi Miklós, a csata résztvevője.

Bem a visszavonuló honvédek feltartóztatására válogatott székelyekből állított fel kordont.

Ekkor a tábornok észrevette, hogy az osztrák tüzérség lőszere fogyóban van. Így Bethlen Gergely parancsnoksága alatt rohamra küldte a tartalék egységeket, amelyek végül kivívták a keserves győzelmet.

A csata helyszínén romosan, de ma is áll a fogadó épülete, amely többször gazdát cserélt a csata idején, és ahol Bem is megszállt. A Sztrigy folyó alacsony vízállása esetén ma is meg-megcsillannak a vízben a nevezetes híd lábazatának maradványai.
 

Kökösi Jakóts Áron

Kökösi Jakóts Áron nem hadvezérként, hanem egyéni bátorsága révén kapott helyet a székelység katonai históriájának hétköznapi hősei között. Nemes katonacsaládban látta meg a napvilágot 1834-ben Kökösben. Apja, aki szintén az Áron nevet viselte, a napóleoni háborúkban forgatta a fegyvert. A fiatal Áron 15 évesen szerezte első harci tapasztalatait 1848–49-ben, a szabadságharcban. Öt csatában vett részt a háromszéki 86. honvéd­zászlóalj soraiban, többek között a kökösiben és a szemerjaiban.

1854-ben újra fegyvert fogott, a császári-királyi 31. erdélyi sorgyalogezred egyenruháját öltve magára. 1859-ben, a szárd–porosz–osztrák háború fontos ütközeteiben őrmesterként küzdött, vitézségéért kitüntették. Június 24-én Solferinónál vitte véghez élete legnagyobb katonai bravúrját. Alakulatával egy dombot védett a franciák ellen, és amikor elfogyott a lőszere, kövekkel hajigálta a támadókat. Embereit állítólag így biztatta: „Fiaim, mutassuk meg, hogy magyarok vagyunk.” Két golyót kapott, a domb francia kézre került, de ő maga életben maradt és fogságba esett. Szabadulása után ismét kitüntették, egy évvel később pedig sebei miatt hadnagyként nyugállományba vonult. 1909-ben, ötven évvel Solferino után egykori gyalogezredének tisztjei babérkoszorúval köszöntötték az Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett nyugállományú tisztet.

Pályája sok székely kortársához hasonlóan alakult, hiszen a katonáskodó székely határőr családok sarjai sokkal kevésbé kerülhették el a háborúkban való részvételt, mint a birodalom más szegleteiben a polgári foglalkozást űző családok.

Szerkesztette: Szekeres Attila