A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő nagyszerű festményének, a Tetemre hívásnak két fontos előtanulmányát őrzi. A tanulmányok, bár nem befejezett művek, művészi kvalitásuk révén a képzőművészeti gyűjtemény legszebb darabjainak számítanak, és ezzel együtt olyan kiváló dokumentumok, amelyek bepillantást engednek az ábrázolt téma, valamint az alkotói folyamat rejtelmeibe.
A Münchenben töltött években, a pálya elején aratott nemzetközi siker közepette, 1879-ben Gyárfás Jenő egy olyan kompozíció megfestésébe kezdett, amelynek több vázlat és előtanulmány után a Sepsiszentgyörgyön 1881-ben elkészült végső változatát a kortársak a 19. századi magyarországi festészet egyik legjelentősebb alkotásának tekintették. A festményt az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kétszáz darab 4 forintos aranyból álló művészeti nagydíjával jutalmazta. A díj odaítélését Ipoly Arnold, a társulat közgyűlésén így indokolta: „Első nagy jutalmunk méltó műnek, sokat és nagyot ígérő tehetségnek jutott, ha tudjuk, hogy a festmény Erdélynek egy félreeső városában, távol a művészet remekeitől, az ottani székely népségből vett alakjai, élet utáni modelljei és tanulmányai után készült.”
A nagy méretű festmény geneziséről gazdag irodalom áll rendelkezésünkre, amelyben a leggyakrabban idézett szöveg épp Gyárfás Jenőtől származik: „Ekkor (1881)írta Arany János a Tetemre hívás című költeményét. A régi Akadémia szomszédságában a Probst kávéház volt a magyarság tanyája. Ott voltak rendesen és sakkoztak Benczúr Gyula professzor, Baditz apánk, Vágó, Karlovszky, Margitay. (...) Mondom e nagyszerű fiúk között, és velük olvastuk e rémes balladát. És én azon hevenyében, a Diez iskola flottabb modorában vászonra vetettem a Tetemre hívás legelső vázlatát, minden előtanulmány nélkül.”
Tetemre hívás című balladáját Arany János 1877-ben írta, nyomtatásban először 1878-ban jelent meg a Budapesti Szemle hasábjain. A költemény egy tragikus szerelmi történetről szól. A középkori hangulatot idéző ballada elbeszélése szerint:
„A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszú hegyes tőr ifjú szívében
»Ime bizonyosság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!«”
Az áldozat apja, hogy a gyilkos kilétét megtudja, az istenítélet eszközéhez folyamodik. A gyanúsítottak között Bárczi Benő „titkos aráját”, Kund Abigélt is a halottas házhoz hívják, akinek megjelenésekor a holttest vérezni kezd, elárulva ezzel a lány bűnrészességét. A költő a balladához a következő jegyzetet mellékelte: „A középkori istenítélet egy neme, midőn a gyilkosság gyanújában levőket a meggyilkolt holtteste fölé állították, hogy az újra megeredő vér bűnös voltokat bizonyítsa.”
Arany János nem vall arról, hogy honnan ismerte az istenítélet régi hagyományát. A ballada forrását keresve viszont a későbbi irodalomtörténeti kutatás arra a következtetésre jutott, hogy e tradícióról a költő, Balássy Ferenc (1821–1896) történetírónak, az Új Magyar Museum folyóiratban 1858-ban megjelent Székely tanulmányok című közleményéből értesülhetett részletesebben. Balássy mutatta ki, hogy egy Gyulafehérváron, 1653-ban tartott gyűlésen megemlékeztek az istenítélet eme módjáról, de még 1740-ben is emlegették a hagyományt az udvarhelyszéki székelyek.
Shakespeare III. Richard c. királydrámájában Lady Anna szájából hangzik el Gloster bűnösségét leleplezve: „Urak, nézzétek, a holt Henrik sebe / Kinyitja hűlt száját és újra vérzik. / Pirulj, te nagy rakás idomtalanság, / Mert jelenléted hajtja ki a vért / A vértelen, üres, hideg erekből: / Természetellenes tetted kihívja / E természetellenes áradást.” (Vas István fordítása)
Nem lehet célja e rövid írásnak mélyebben tárgyalni, de további kutatást érdemelne az a nyilvánvaló összefüggés, amely az Arany János balladájában leírt istenítélet és az európai eszmetörténetben vagy az orvoslás történetében ismert „cruentatio cadaverum” hihető vagy hihetetlen jelenségével és fogalmával kimutatható.
A vérrel ellepett holttest bizonyítékként szolgált a gyilkos kilétére, és ez ismert hagyomány volt, különösen a német nyelvterületen született 15–18. századi értekezésekben. Korai képzőművészeti ábrázolása maradt fenn egy 1497-ben készült miniatúrán Hamburg város törvénykönyvében. És ismert volt Itáliában is, pl. Tomasso Campanella (1568–1639) így írt az Il senso delle cose e la magia (A dolgok értelme és a mágia) c. munkájában: „...a meggyilkolt emberek a gyilkos jelenlétében véreznek, és mintha a gyűlölettől vagy a borzalomtól izzanának, a gyűlölt ellenség jelenlétében érzékelve, mivel közös légtérbe jutottak vele, és ez a jel felhasználható az emberölés bizonyítására.” (Jánó Enikő fordítása)
A „cruentatio cadaverum” középkori hagyománya a mai napig témája a tudományos kutatásnak. Képzőművészeti ábrázolását a magyar művészetben ismerjük még Zichy Mihály Arany János balladáihoz készült illusztrációi között is, az 1890-es években festett táblaképen jól felismerhetők a Gyárfás Jenő kompozíciójához hasonló képi motívumok.
Gyárfás Jenő alkotói fantáziáját Arany János balladájának záró sorai ragadták meg, s ezt próbálta egyetlen jelenetbe belesűríteni, Kund Abigél beteljesedő sorsát, aki az istenítélet, a vérző seb láttán végzetes felelőtlenségének következményétől megtébolyodva vallja be:
„Bárczi Benőt én meg nem öltem,
Tanúm az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.”
„Bírta szívem’ már hű szerelemre, –
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval »igenre«,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!
S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.”
Gyárfás Jenő rajz- és festményvázlataiban, valamint a végső kompozícióban a tettével szembesülő, megtébolyodott lányt borzalommal nézik a körülötte álló emberek. A háttérben fegyveres katonák sorakoznak a tettes ítéletének végrehajtóiként.
Jánó Mihály
