Amint a nagyajtai Kriza János Általános Iskola tanári szobájában Benkő Klára igazgatóval és Biró Zsolt testnevelés szakos tanárral beszélgettünk – és sajnos néha higgadtságunkat is elveszítettük – a múlt hónap közepén történt sajnálatos balesetről, sokszor megfordult a fejemben, vajon érdekelt szülőként, illetve érintett intézményvezetőként és tanárként miként cselekednék. Mindkét helyzetbe bele tudtam képzelni magam, mindkét fél iránt empátiát éreztem.
A pedagógusok iránti együttérzés akkor kezdett málladozni, amikor azt kérdezték, miért kell az esetről írni, miért kell nagydobra verni, ha a balesetet szenvedett család még semmilyen téren nem lépett? Egyáltalán a történtekről miért kellett volna bárkinek beszámolniuk, akár a tanfelügyelőségnek is? Kisebb-nagyobb baleset gyakran történik, azok sem kerülnek minduntalan az újság hasábjaira: januárban még volt egy töréssel végződő eset Nagyajtán, azzal miért nem foglalkoztunk? A választ is nyomban megadta az igazgató: mert a szülő úgy ítélte meg, a baleset az baleset, nem kell túlreagálni. A közepajtai fiatallal történtek is csak azért jutottak el hozzánk, mert egy politikában célt nem ért, s emiatt sértődött személy jelentgetésével próbál feszültséget kelteni a közösségben. Amúgy a tanári kar egységesen vállalta, hogy anyagilag segíti és támogatja a tanuló felépülését. Tehetnének ennél többet?
Nem sikerült meggyőzni őket, hogy az eset feltárása, az illetékesek figyelmének a problémára irányítása, illetve a megye tanárai számára megfogalmazott üzenet által közhaszonnal bírhat. Ha mással nem, hát azáltal, hogy egyetlen iskolában történt sérülést se bagatellizáljanak el a jövőben.
Beszélgetőtársaim úgy vélték, az ügyet a tanári kar által összeadott összeg család részére való átadásával le lehet zárni. Minden bizonnyal igaz, erre a gyors segítségre szüksége van a komolyabb anyagi tartalékkal nem rendelkező családnak, de mire elég? Ha műteni kell a gyereket és felépülése még fél évet vagy akár egy évet is igénybe vesz, azt kinek kell fedezi? Ismét összedobják a „cigánykasszát”, vagy az már csak a család baja? Igenis, szükség lenne, hogy a barátságon túlmenően hivatalos útra terelődjön az ügy – érveltem meglehetősen sikertelenül –, mert akkor a bajt szenvedett család nem a tanári kar jóindulatától függően kapna anyagi támogatást egyszer, hanem folyamatosan addig, amíg a sérült fel nem épül.
Bár lehet, sokan lesznek, akik túlzással vádolnak, de ha igaz, amit mondanak, azaz tényleg viszonylag gyakoriak az iskolai balesetek, talán nem lenne érdektelen, ha közvita alakulna ki arról, hogy a baj megelőzése érdekében lehetne-e valamit tenni, kell-e büntetést kiszabni, az intézmény hivatalosan részt vehetne-e a kezelések árának fedezésében. Vagy érdemes lenne-e az ügyet törvényhozóink figyelmébe ajánlva kérni, hogy bár az iskoláknak kötelező legyen felelősségbiztosítást kötniük az esetleges ügyek rendezése érdekében. Mert minden bizonnyal nem az a megoldás, hogy a kollégák összeadják a pénzt, és majd csak lesz valahogy.
