Székelyvéckét, a Kis- és Nagy-Küküllő menti dombok egyik eldugott völgykatlanjának települését egy ideje „bezzegfaluként” emlegetik. A kifejezés mögött húzódó értékelésekről mindenkinek meglehet a véleménye, de egy biztos: a szemlélet, amely immár másfél évtizede meghatározza a falu és (részben) a közigazgatásilag hozzá tartozó Magyarzsákod és Székelyszállás életét, a valós helyzetfelismerésből táplálkozik.
Hiszen az elnéptelenedő székely falvak, az üresen maradt, omladozó porták világa ez (egy évszázad alatt felére csökkent a lakosság), ahol a bennvalóhoz tartozó gyümölcsösön, talpalatnyi szántóföldön kívül a megélhetést, a gyarapodást aligha biztosítja valami.
És mégis. A romok között is sarjad új élet, a kápolnával megjelölt kálvária tetejéről – a stációk egyedi módon a környékről felvásárolt régi székely kapukból készültek – egy sor új háztető, fehéren csillogó templomtorony is hirdeti ezt. Foghíjas még eme megújulás, s a gazzal benőtt, elhagyott falusi porták látványa sem tűnt, nem tűnhetett el ilyen rövid idő alatt.
És mégis. Másfél évtizede akadt egy ember, aki húszéves városi munkatapasztalattal a tarsolyában visszatért szülőfalujába, oda, ahol kilenc testvérével együtt felnőtt. És az élére állt – a szó közvetlen és közvetett értelmében egyaránt. Mestere lett a polgároknak (még ha a polgármester megnevezés ilyetén használata egy székely faluban furcsán is hangzik), és mestere lett a teremtésnek. Az újjáteremtésnek.
Így lett a falunak (s benne a polgármesternek Fekete Pálnak) több panziója – a 19. és 20. századi hagyományos porták korántsem a tájidegen turisztikai létesítményeket majmolják –, így újítottak fel templomot, középületeket, közösségi házat, újítanak kultúrházat (ez utóbbi az itt született, tragikus sorsú Visky Árpád színművész nevét viseli), így lett falumúzeum, így vált a falu marosvásárhelyi (és nem csak) táncházasok találkozóhelyévé, informális és formális művésztáborok, adománygyűjtésre is alkalmas borkóstolók helyszínévé. S még sok mindené, amit egy rövid tartózkodás alatt aligha lehet megismerni.
A jókedvű teremtés – talán így jellemezhető ez a sokágú elköteleződés, ez a „mindent meg lehet csinálni, csak akarni kell” hozzáállás. Ez a „Palihisztorság”, ahogy a Fekete Panzió egyik belső épületén elhelyezett házszámon némi önironiával fűszerezve olvasható az „utca” neve. Ebből születhet meg és bontakozhat ki a művészi hajlam és annak teremtményei (Fekete Pál kis agyagszobrai, a patakok formálta kövekből készülő kőalakok, térplasztikák, faszobrok megszámlálhatatlan hada népesíti be a meredek udvarokat), ebből és vadászszenvedélyéből nőhet ki a vaddisznófarm, na meg az ehhez kapcsolódó ínyencségek. Ezeket a házigazda maga készíti el és szolgálja fel.
A röpke pillanatok is elegendőek ahhoz, hogy ez a lelkesedés, tenni akarás átragadjon az ide látogatóra. Hát akkor miért csodálkoznánk, hogyha a falusfelek is igyekeznek rendbe tenni lakhelyüket vagy éppen szüleiktől, nagyszüleiktől örökölt, csupán hétvégi házként használt bennvalójukat?! A ragadós példa klasszikus ereje, azzal együtt, hogy vannak (lehetnek) olyanok is, akik irigységből vagy sérelemből ferde szemmel nézik az elöljáró és vele együtt a falu gyarapodását.
A bezzegfalut tehát helyesebb, ha modellfalunak nevezzük, ahol a kiüresedett hagyományos életforma eltűnésével új tartalmak költöznek be a pusztulásra ítélt ingatlanokba. Megőrizve azok esztétikai kisugárzását. S ezáltal a közösségi terek is ismét értelmet kapnak, a boldog és egyszerű falusi élet nosztalgiájával együtt.
