Van az a vers, „melyen villám fut keresztül”. Melyben „egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, furcsa könyvek altatgattak”. Melynek hatására „valahányszor haldokló embert látok / Mindig dalolni támad kedvem”. Van az a vers, melynek olvastán „tudtam a szót, az Igét! / Tudtam, higgyétek el! – Igaz, már nem tudom, hogy honnan. Nem tudom, / micsoda rejtett utakon jut tudomásunkra minden, amit tudunk”. És van vers, melyben „Hogy megszólnak, ne reszkess, / bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.”
Minden ige csak úgy hat jól, ha megfelelően olvassák. Petőfi Nemzeti dalát lehet úgy is előadni (Hofi Gézát parafrazálva), hogy még mindig a Nemzeti Múzeum lépcsője előtt kuporognánk. A Szó, az Ige akkor hat, ha hiszünk benne – de maga a Szó, az Ige kelti a hitet. Hogy mi ez a hit? Valójában magam sem tudom. Valami, ami végtelenül emberi, de szent, szakrális, de ugyanakkor bohém, ledér, gyerekes, játékos. Valami, amiért megéri élni. Hamvas Béla szerint a vers az az ősi nyelv, melyen keresztül megérinthetjük a legendákat, a mítoszokat, melyektől a magyarázat valójában nem hozzátesz, hanem elvesz. Igen, a verset érezni kell. De ez a kell nem kötelessége a versnek. Illetve: csak a rossz versnek az.
Szavalja el ezt a gyermeknek: „Nyuszi fülét hegyezi, / Nagy bajuszát pödöri, / Répát eszik: rop, rop, rop, / Nagyot ugrik: hopp, hopp, hopp.” Már a néhány hónapos csecsemő is érzi ritmusát. Nem fontos az értelem hozzá, mert a vers – ebben az esetben – nem más, mint a természet lüktetése szavakban kifejezve. Ez csak egy mondóka – legyinthetnek az okosok. Nem, ez vers, és a vers maga az élet átadása. Pár éves korában a gyermek maga szavalja, ritmusos táncot jár rá, melyet génjeiben hordoz, melyet egykoron őseink jártak, sámánok, félők, bátrak, vadászok, harcosok, ünneplők és gyászolók.
Valójában mindenhol ott lapul a vers: okostelefonban, villanymotorban, járványban, háborúban, békében, reményben, nyugalomban. Mindennek van valami ritmusa, s a ritmus maga a vers. De e nyelv, Ige csodája nem csupán a ritmus, hanem maga az állapot. Az igazán erős állapotokat csakis versben lehet kifejezni. Bolond, mosolyoghat ezen az olvasó, csakhogy e bolondság állapota szent.
A verset csak hivatalosan ünnepeljük április 11-én, József Attila születésnapján. Valójában mindig magunkban hordozzuk, általa „jó leszel, erős, békés és szabad / vendég múlt s jövő asztalainál”.
