Így aztán van is disznóölés, meg nincs is, a látogatók meg is kóstolhatják a finom falatokat, meg nem is. A bonyolult procedúrát, ami elengedhetetlen egy hagyományőrző rendezvény megszervezéséhez, Vándor László megyei múzeumigazgató idézte fel.

A történet a levágásra ítélt süldő beszerzésével kezdődik. Egy kismalacnak a hizlalás idejére ideális helye lenne a 19. század végén épült hagyárosböröndi vagy bagodvitenyédi ólban, de a megvásárolt jószágot mint ,,leltári tárgyat" először bevételezni, aztán iktatni kell, és azt is dokumentálni kellene, ha a ,,hagyományőrzés közben" kimúlik. A legjobb megoldás (mint a későbbiekben kiderül), ha magánszemély ajándékoz, pontosabban ,,kölcsönöz" egy levágásra ítélt jószágot, ugyanis a súlyával akkor is el kell számolni, ha a folyamatot végigasszisztáló húsüzemé a sertés. A disznóölés reggel ― az ősi rítust az állatvédők egyelőre még nem nehezményezték ― az uniós jogszabályok betartásával kezdődik el. A böllér csak akkor közelítheti meg a jószágot, ha az állatorvos jelenlétében már elkábították. A szúrás után következik a perzselés, de miután egy másik hatóságnak is vannak előírásai, az eljárás az új módi szerint gázzal történik. Hogy a katasztrófát elkerüljék, természetesen a tűzoltóság szakemberei is a helyszínen vannak, pedig a tűzvédelmi előírásokat maximálisan betartják a múzeum egész területén. Tűzoltó­készülékek virítanak a legapróbb parasztházak hófehér falán is. A muzeológusok korábban úgy gondolták, hogy kevésbé feltűnő helyen is elhelyezhetik, elegendő, ha a személyzet tudja, hol találja meg, ha netán szükség lenne rá. Később kiderült ― erről egy ellenőrzéskor jegyzőkönyv is készült ―, tévedtek. A készüléknek jól látható helyen, a belső környezet kellős közepén a helye, és mivel fő az óvatosság, mellé táblát is kell tenni, nehogy a laikusok összekeverjék a foklával, pálinkafőző rézüsttel, tilóval, almáriummal vagy éppen a lakodalmas fazékkal. A táblák a jövőben valószínűleg speciális, fluoreszkáló anyagból készülnek majd, ugyanis a legújabb előírások szerint ki is kell világítani őket, a parasztházakba pedig nincs bevezetve az áram. Hogy minderre miért van szükség, egyelőre rejtély: az éjjeliőr pontosan tudja, hogy hol találhatók meg a készülékek, ha pedig mégis tűz ütne ki, a tűzoltók valószínűleg inkább a saját felszerelésüket használják.

Visszatérve a hagyományőrzéshez, a perzselés, tisztítás után rendfára rakják az állatot, és megkezdődik a feldolgozás. Félig-meddig el is készülnek a disznótoros ételek, de mielőtt még bárki is megkóstolhatná, következik a disznócsere, mert egy másik hatóságnak is vannak előírásai. Az ÁNTSZ szerint ez már közfogyasztásnak minősülne, és mivel a 19. században a parasztportákat elmulasztották kicsempézni ― a krómnikkel edényekről már ne is beszéljünk ―, az itt készült ételek a hatóság szerint nem felelnek meg az előírásoknak. A levágott disznót így visszaviszik a gazdához, aki szűk családi körben elfogyaszthatja. Nagyobb vendégséget persze nem érdemes hívnia, mert ezzel meg a falut tenné ki a fertőzésveszélynek, legfeljebb a szomszédba vihet egy kevés kóstolót. Ez idő alatt a szabadtéri múzeumban előkerülnek a húsüzemben steril körülmények között készült termékek, amit aztán természetesen megfelelő körülmények között a látogatók nyugodtan megkóstolhatnak. Történik mindez egy olyan ház udvarán, ahol hajdanán több száz disznót vágtak, ennél sokkal egyszerűbb eljárással. Itt a múzeum őshonos libái vágóérettkor után is nyugodtan gágoghatnak, békében kivárhatják az elmúlást, Szent Márton-napra is vendéglős hozta a libacombot.

A libahúshoz, disznósülthöz finom, foszlós kenyér illik, a kemencében tudnak is ilyet sütni, néha-néha engedélyt is kapnak rá, a szerencsésebb látogatók le is csippenthetnek belőle egy apró darabkát, de a közfogyasztás ebben az esetben sem engedélyezett, árusítani pedig pláne nem lehet.

Vándor László szerint az unió többi országában ezeket a problémákat már megoldották, vagy másképp értelmezik a jogszabályokat. Mifelénk elképzelhetetlen egy hagyományos 19. századi pékség működtetése, mert nem tudják a hivatalos előírásokat betartani. Ezzel szemben ennek ellenkezőjére számtalan példát találunk Nyugat-Európában. Zalaegerszegen üresen áll a kálócfai méhes, a belga falumúzeum kaptáraiban méhek dongnak, pékségükben a közeli ház kemencéjében sütött, meleg bucikat árusítják. Az osztrák házaknál lekvárt főznek, népi recept alapján kenőcsöt készítenek, amit aztán tetszetős üvegekben, helyben árusítanak. Nyugat-Európában a nemzeti hagyományokra külön előírásokat alkalmaznak, emitt ezzel szemben a jogszabályokat szó szerint veszik, és a jogi útvesztőkben a néphagyomány ismeretlen kifejezés. Ugyanazokat a tömegrendezvényekre vonatkozó előírásokat kérik számon, amelyeket a vásárokon, fesztiválokon érvényesítenek.

A múzeumigazgató azt állítja: a hagyományokat úgy kellene bemutatni, olyannak láttatni, amilyenek voltak. Ha lekvárt főznek, nem alkalmazhatják a kisüzemben ma előírt eszközöket, hanem azokat az üstöket vagy ahhoz hasonlókat kell használni, amiben 1856 és 1963 között lekvárt főztek. Egyre több önkéntes jelentkezik, aki sütne, főzne, bemutatná a dédnagymamától tanult tudományát. A munkabemutatókért egyelőre még fizetni kell, de ha az itt készült termék legalább önköltségi áron eladható lenne, a múzeum is bevételhez jutna. Mindezt a látogatók érdekében is meg kellene tenni, mert sérülnek az érdekeik, ha látványban vagy ellátásban nem azt kapják, amire befizettek.

Kolozsvári Ilona