Darvasi László szövegkönyve szerint Karády Katalin a Gestapo 525-ös cellájában, véres vallatások szünetében mereng múltjáról, felvázolva addigi élete legfőbb állomásait. Az előadás csúcspillanata, amikor eldönti, bárhogyan is kínozzák, túl fogja élni a börtönt („ez is csak egy szerep”) – az előadás zárójelenete mégis arra utal, hogy belehal az elszenvedett gyötrelmekbe. Holott a valóságban még sokáig élt – az is igaz azonban, hogy valamiféleképp a halálát jelentette az a börtönbeli három hónap, hiszen utána a kommunisták nem engedték színpadra, egy ideig még vidéki kultúrotthonokban léphetett fel Magyarországon, végül emigrálni kényszerült, és többet már nem játszott, nem énekelt – egy színésznek pedig a pódiumtól való eltiltása egyenlő a halállal.

Másfelől nagy kihívás Karády Katalin szerepének elvállalása. Hangját, azt az érces, cigaretta-karcos, „erotikusan búgó” altot már-már lehetetlen vállalkozás utánozni – Bartha Boróka nem is kísérelte meg, ő inkább gesztusokból, tekintetekből építette fel a szerepet, kiválóan alakítva (nem eljátszva, azért az egyórás megfeszített produkció jóval több volt játéknál) a szenvedélyes és a szenvedő Karádyt egyaránt. Jó volt újra „itthon” látni Bartha Borókát (aki nem emlékezne rá: színészi karrierjét a Tamási Áron Színháznál kezdte), jó volt látni, mivé vált, mekkorát fejlődött pályájának íve.