Vargyas fölött, útban Oklánd felé a kőbányánál önkéntelenül is megtorpan az ember, megállítja a sárgába hajlóan fehérlő hatalmas seb a hegy oldalában, a masszív kőbányászat idejéből ottfelejtett kőrakodó rámpa, ennek a környezetből kilógó csúnya betonoszlopai. És a frissen átadott aszfaltcsík alatt, ennek közvetlen közelében mészégető kemencék vastag fehér füstje burványlik a lombját veszített erdő fái között. Ezek a mészégető katlanok nagy formájukkal valami ősi barlanglakást idéznek, és nem a népi iparűzés telephelyét.
Megállok az egyik elhagyott katlannál, s mind az jár az eszemben, néprajzosoknak vagy ez iránt érdeklődőknek máris gondoskodniuk kellene, hogy legalább egy kemence maradna meg ebben az atavisztikus formájában, mert előbb-utóbb a mészgyártó nagyipar elpucolja ezeket is, s ha nem gondoskodunk idejében megőrzésükről, bottal üthetjük a nyomukat, mint ama váraknak is, amelyek sokkal hatalmasabbak voltak ezeknél a katlanoknál, de nemcsak az építkezésre, hanem a rombolásra is hajlamos ember szétszedette, elhordta és valamibe újra beépíttette ezek köveit.
Az emberiség barlanglakó korát idéző mészégető kemence — valószínű, az ajtószerű, a tűztérhez (a tűz fészkéhez) vezető nyílás ébreszti bennem ezt a képzetet — egy hegyoldalba ásott és kibélelt bunker őskori szálláshelyét sejteti. Persze, a füst is, amely a kemence központi nyílásából az ég felé bódorog, s az asszony és a férfi, a kutya jelenléte is a háztartást asszociálja.
Köszönök, bemutatkozom, s a mészégetés mikéntjei és hogyanjai felől érdeklődöm. Niczuly Attila és felesége, Margit csupán két éve foglalkozik mészégetéssel. Azelőtt Magyarországon, Nagykőrös környékén próbáltak tavasztól őszig tartó mezőgazdasági-kertészeti munkával egzisztenciát teremteni, de a vendégmunkán sem tollasodtak meg, s inkább a szülőföld irányába fordították a kocsi rúdját, és itt a mészégetésre alkalmas évszakokban — a fagy beálltáig — erdei lakókként űzik ezt az ipart. Beszédükből ki lehet hámozni azért, hogy világlátott emberek. Hangképzésük ízesen erdővidéki, de itt, az emberiség barlanglakó korát idéző környezetben egyszerűen meglepő, amennyire szakszerűen és szabatosan adják elő a mészégetés mesterségének dolgait.
A kemence felső boltozatát alulról nyaldossák a lángok, az emberi fej nagyságú kövek zöldes-sárgás vibráló fényt kibocsátva izzanak, a boltozat fölött a forró levegő táncos játékot produkál, s az egész térségben — a kinti hőmérséklet csupán két-három Celsius-fok lehet — kellemes, ruhaszárító meleg áramlik szét. A kemence tűzterének hőfoka ezer-ezerkétszáz körüli. Száz fokon forr a víz, az itteni hőség ennek legalább tízszerese.
Miközben az asszony az itt égetett mészkő jó tulajdonságairól beszél, a gazda ölfa méretűre — méteresre — szabdalt fával eteti a tüzet. Nyers fával, tapasztalatból is tudom — gyermekkoromban még a szénégetésnél is segédkeztem gépész apámnak, aki elég sok kovácsszenet használt —, hogy magas hőfokon a víz vegyi elemeire bomlik, és maga is az égést táplálja.
A vargyasi mészkő dicsérete Niczuly Margit előadásában jól hangzó reklám, annak ellenére, hogy tudja, nem vásárlóként nézelődöm a mészégetés körül. Idén az utolsó katlan mészkövet égetik, aztán telelni hazavonulnak. Télvíz idején, fagyban nem lehet a követ méretre hasítani-szabni, s egyébként is a mész mínusz tíz fok körül megfagy, s a paszta felhasználás után nem áll meg a mésszel bevont felületen, hanem felpattog. A Niczulyék és kilenc vargyasi mészégető társuk által égetett mészkő a legkiválóbbak közé tartozik. A gyárilag előállított és nem a népi iparűzés szintjén égetett mészbe beleőrlődnek egyéb anyagok is, ezek minősége ezért nem éri utol annak a mészpasztának a minőségét, amelyet a Rika mészkövéből állítanak elő.
Benkő Levente egyik riportjából tudom — Krónika, 2006. szeptember 9. —, hogy a vargyasi közbirtokossági tulajdonba visszakerült kőbánya kövének kalciumkarbonát-tartalma 97 százalék, ez pedig lehetővé teszi, hogy púderfinomságú, 0,6 mikron átmérőjű port őröljenek belőle.
Egy sepsiszentgyörgyi vállalkozásnak a vargyasi közbirtokossággal kötött szerződés alapján tervei vannak a mészkőbányászat újraindításához, évi egymillió tonna mészkő kitermeléséhez. Ez pedig minden bizonnyal azzal jár majd, hogy az évszázadok óta gyakorolt, a népi mesterség szintjén művelt mészégetés visszaszorul, netán teljességgel megszűnik.
Jelenleg egyféle átmeneti állapot van. Niczulyék — és mások is — a mészkövet most a kőbányából nyerik. Efölött most a tulajdonos elnéz. Hosszú ideig tiltották a mészkőfejtést a bányából. A Rika erdejéből, a patakok, száraz erek medréből gyűjtötték gyötrelmes munkával, és ezt szállították a mészégető kemencékhez. A kő — és a fa — fuvaroztatása felemésztett minden jövedelmet, nem volt érdemes a mesterséget folytatni.
Jómagam a mészégetés néprajzi — népi ipari — szakszerű leírását, a vonatkozó irodalom mennyiségét sokáig hiányoltam.
Nemrég jó érzéssel fedeztem föl, hogy éppen újságíró kollégám, B. Kovács András (Égő kövek, Háromszék, 2008. szeptember 30.) a vargyasi mészégetést taglaló írásába beépíti Pájer György Szabolcs szakszerű, néprajzi pontosságú leírását, amelyre a bukaresti Új Magyar Szó is felfigyelt, és a riport vonatkozó részét átvette. Ajánlatos lenne, hogy a dolgozat szakfolyóiratban is helyet kapjon, hogy a szakma is felfigyelhessen rá.
Vargyason pillanatnyilag tíz hagyományos mészégető kemence működik. Ez mintegy ötven-hatvan embernek — a családtagokat is beleértve — biztosít megélhetést. Nem luxuséletmód ez. Elegendő ránézni arra a deszkabódéra, ahol éjszakánként a mészégetők a fejüket lehajthatják. A mészégető kemence tüzének egyenletesen égnie kell 36 órán át. A kő, a fa beszerzése, a mészkő hasogatása-pattintása, majd a kemencébe való beépítése — ez valóságos építészeti munka, hisz a hasogatott kövekből kell a kemence falát, majd a boltozatát kiképezni —, a kiégetett mészkő szétszedése, majd szállítóeszközre rakása — nehéz kenyér ez, de a szűkös megélhetési forrás mellett kompenzáció, hogy a mészégetők a maguk urai, s természetközelben élnek.
És nem hagy nyugton, hogy a terjeszkedő modern ipar ellenére a meleg mellett ősiséget is sugárzó, az ősember barlanglakásaira emlékeztető építmények egyikét-másikát mint népi ipartörténeti emléket meg kellene őrizni, s akkor a zöldes-sárgás izzásban lévő mészkő boltozat kellemes, ruhaszárító melegként felöltözteti bennem azt a gondolatot, hogy ezeknek a kemencéknek-katlanoknak egy része a vargyasi kőbánya közvetlen közelében található. Az évi egymillió tonna kőzet kifejtésére vállalkozó bányának bizonyára lesz módja és akarata, hogy a vargyasi közbirtokossággal egyetemben megmentsen és konzerváljon egy vagy két mészégető építményt.
A Vargyasi-szoros, Attila és Réka vára, a fantasztikusan gazdag mondavilág mellé társulna egy olyan néprajzi érdekesség is, amelyre napjaink turizmusa rögvest felfigyelne.
