Ez még csak jelleméhez-természetéhez tartozik, az irodalomhoz nincs köze (bár sokak szerint alkotót és alkotást egységes egészként kell kezelni). Lírával kezdte, három verseskötete után jelent meg a délszláv háborút a maga módján feldolgozó regénye (A dögeltakarító rövid időn belül vált sikeressé, szerzője Mészöly Miklós-díjat kapott érte), nemrég pedig a második is, A rózsákról címmel -- utóbbi ismertetése okán volt Sepsiszentgyörgyön a Tein vendége, ahol Murányi Sándor Olivér faggatta.

Elsősorban műhelytitkairól, melyek nem igazán titkok, hiszen szívesen és őszintén beszélt az irodalommal való viaskodásáról: a versek után sokáig kereste azt a bizonyos saját hangot, amelyet csak azután talált meg, miután felismerte: az írás nem az irodalomról, hanem az írásról szól. Azaz el kell felejtenie mindent, amit az irodalomról tanult (és az nem kevés, hiszen filozófiából és irodalomból doktorált), és ha „szűzen” képes megtalálni egy új nyelvet, akkor elmondhat egy új történetet. Mert -- az ő felfogásában -- „a nyelv, ami elmondhatóvá teszi a történetet”, ezért „a nyelv az elsőrangú, a történet csak másod- vagy harmadrangú”. Persze, mindez kockázattal is jár, de „a kockázat esélyt ad eljutni oda, ahol még nem jártam”, vallotta Danyi Zoltán. Hát így tudta megírni a rózsát, mely, Murányi Sándor Olivér szerint „szavakkal festett próza”.