Az is bele volt számítva, hogy nem biztos, le tudok előtte parkolni. Akkor majd hívom, hogy jöjjön le a bejárat elé. Sikerült helyet találni, egy kávé is belefért, elindultunk. Elkezdett szakadni az eső, nem volt nálunk ernyő. Visszafordultunk, apám magához vette az ernyőt, autóba vissza, irány a temető. Csakhogy az esőből közben égszakadás lett, jégverés a javából, a temetőnél nem lehetett parkolni. Kitettem az apámat ernyőstül, mondtam, majd jövök, amint valahol le tudom tenni az autót. Az apám ebből annyit látott, hogy az autóval felmegyek a dombra, azt nem tudta, hogy csak meg akarok valahol fordulni. Nyolcvan plusszal, gyalog elindult utánam. Merthogy mi lesz velem a szakadó esőben ernyő nélkül? Jól megázott, én meg kettőt fordultam, amíg parkolni tudtam, de nem szállhattam ki a jégeső miatt. Amikor végre befutottam én is agyonázottan, kerestem az apámat. Kérdeztem mindenkit, hogy nem látták-e. Aztán végre megtaláltuk egymást. Átázva, összekapaszkodva baktattunk ki a hegyre elbúcsúzni. Vitte a fehér virágot, én a színeset. Megkésve, utolsókként tettük le a többi közé. Részvétet nyilvánítottunk a nagyon kedves, sokak által szeretett, tisztelt ember hozzátartozóinak, és visszaaraszoltunk az autóhoz. Hazavittem, együtt ebédeltünk, kávéztunk. Aztán, már megszáradva, jót szórakoztunk azon, hogy én aznap őt féltettem, mert megfázik, ő meg kifutott a hegyre utánam (képes még mindig majdnem futni), mert nem tudta, hogy csak meg akarok fordulni. A szakadó esőben nem láttam, hogy valahol ott baktat felfelé, míg én keresem a megoldást. Aznap gyermek voltam megint, akit óvnak, féltenek. Ő volt újra a biztonság, a rég megkötött, de életre szóló elkötelezettség, a feltétel nélküli szeretet. Jó volt nagyon. Nem ő szorult, szorul rám, én voltam a mindenkori gyermek. Történt ez egy napon, amikor valakik megszűntek egy életre gyermeknek lenni.