Amint a mai eseményre szóló meghívóból láthatták, ma kettős szerepben vagyok jelen ezen az esten. Részint mint az önök, bácsfeketehegyiek vendége, aki ezúttal is nagy örömmel vesz részt házigazdáink rendkívül színvonalas rendezvényeinek egyikén, részint viszont mint a mai esemény házigazdája, akinek a feladata az volna, hogy néhány többé vagy kevésbé okos, vagy ha ez nem megy, akkor legalább okoskodó dolgot mondjon Léphaft Pálról és művészetéről, amelynek savanyú, fanyar vagy kesernyés gyümölcseit ma e terem falaira aggattuk fel azzal a leplezetlen szándékkal, hogy ki-ki fogyasszon belőle annyit, amennyit a gyomra s a keleti bölcselet szerint a gyomor tájékán rejtőzködő lelke képes vagy hajlandó elviselni, befogadni.

Akinek volt már szerencséje megismerni és ízlelgetni ezeket a gyümölcsöket, amelyek a kortárs vajdasági, szerbiai és összmagyar karikatúraművészet egyik legjelesebb művelőjének, Léphaft Pálnak a kertjében termettek, az talán hajlamos elhinni, hogy az idők kezdetén hasonló gyümölcsöt kínálhatott a kígyó ősszüleinknek is. Olyan gyümölcsöt, aminek köszönhetően a felsőbb tilalommal szembeszegülő, a tiltott gyümölcsbe harapó ember szeme megnyílt, és képessé vált arra, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól, a morálisat az erkölcstelentől, a valódit a hamistól. Mi több, képessé vált arra is, hogy a valóság mögött további rétegeket ismerjen meg: egy még összetettebb realitás körvonalait. „Az igazat mondd, ne csak a valódit” – sugallja József Attila a Thomas Mann üdvözlése című versében, mintegy felvázolva az európéer ember és az alkotó művészetideálját.

Valahogy hasonlóan viszonyul a látható valósághoz Léphaft Pál is. A művész régebben szavakba öntött önarcképéből, azt hiszem, egy nagyon lényeges, mindenképpen determináló tényre fokozottan oda kell figyelni. „Szemüveget, bajuszt és 42-es cipőt viselek” – mondja Pali egy önvallomásában, elhallgatva, hogy az a bizonyos szemüveg, amelyet említ, eredetileg mínusz hét és feles volt, ami azt jelenti, hogy művészünk indián fedőneve Gyatra Szem lehetett volna.

És hogy ez miért annyira fontos? Csupán azért, mert az évszázadok során többen is felfigyeltek arra, hogy a hibás szemű emberek valóságlátása sokkal hitelesebb lehet, mint a tökéletes látással megáldott embertársaiké.

George Bernard Shaw például egy szemészeti vizsgálat után, az orvosával perelve, kijelentette: „Nos, hát lelki szemeim, épp úgy, mint a külső kettő, normálisak: egészen másképp látom a dolgokat, mint a többi ember, ráadásul sokkal jobban.”

Vincent Van Gogh, a másképp látás egyik jeles példája ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A legfőbb vágyam, hogy megtanuljak hibásan festeni, a valóságnak olyan átalakításával, hogy hazugság legyen belőle, amely hazugság azonban igazabb a szó szerinti valóságnál.”

És hogy mindez hogyan kötődik Léphaft Pálhoz és az általa művelt köztes műfajhoz, a karikatúrához? Nos: a nevetés vagy nevettetés elméletével foglalkozó teoretikusok is felfigyeltek a jelenségre, hogy a humor szerteágazó fajtáinak talán egyetlen közös jegye: az inkongruencia, a „másképpen látás”.

Léphaft Pál esetében – mint említettem – a szódásüveg aljú szemészeti ketyerének köszönhetően eleve adva volt a lehetőség erre a másképpen látásra. Az eszközt pedig, amellyel ezt a célt megvalósíthatja, a „másodrangú művészetek” egyik válfajában, a karikatúrában ismerte fel.

Hogy miért nevezem másodrangú művészetnek a karikatúrát és általában a humor műfajait? Nyilvánvalóan Platónra hivatkozom, aki kapitális művében, az Államban megkövetelte, hogy a művészek sose fessenek nevető isteneket, mert ami magasztos és erkölcsös, az komoly. A nevető ember így a platóni hagyományra épülő elméletekben, sőt, a keresztény kultúrában is szemben áll a mindig mogorva istenalakkal, szentekkel, prófétákkal, akik erkölcsi felsőbbrendűségük tudatában nemhogy nevetni, de mosolyogni sem tudnak.

Nyilván ebből a kétezer éves hagyományból tanultak a mai, nagyobb vagy kisebb helyi istenségek is, akik nehezen viselik el a nevetést, főleg akkor, ha ez a derű az általuk kiépített privát valóság mögötti igazság felismeréséből és művészi körvonalazásából fakad. Bár az is lehet, hogy a nevetést generáló művészetektől való félelem mögött nem is a platóni hagyomány tisztelete, inkább a gelotofóbia nevű pszichés rendellenesség bújik meg, ami a kinevetéstől való kóros félelem, s ami egyenesen arányos az éppen elfoglalt karosszék nagyságával.

Ergo: Léphaft Pál itt kiállított munkái éppen ezt a másképp látást igazolják, hiszen a szöveg nélküli karikatúrákban a valóság egy másabb képével szembesülhetünk, amit befogadva talán mi magunk is kicsit igazabbak leszünk. Hogy ezek a sajátos világképek miként csapódtak le a Kárpát-medencei újságíró kollégák tudatában, arról egy roppant érdekes könyv tanúskodik, amelyben 52 újságíró fűzött rendhagyó kommentárt Pali karikatúráihoz.

Aki pedig a most következő szószaporítások és mellébeszélés után valóban meg akarja ismerni Léphaft Pált, az tekintse meg a kiállítást, hiszen, mint Oscar Wilde mondta: minden kép, melyet érzéssel festettek, a festő arcképe, nem a modellé.

Klem József