Minden alkalomról beszámoló készül, mely a csoport tagjait tudósítja, milyen téma kapcsán osztották meg gondolataikat a jelenlevők az összejövetelen. Az alábbiakban ezekből olvashatnak ízelítőt G. L. és K. E. T. csoportvezetők tolmácsolásában.

K. E. T. a következőképpen ír:

„Nagyon szeretem a közösen tartott találkozókat a szenvedélybetegekkel, mert jó meghallgatni őket, hogyan viszonyultak, viszonyulnak a függőségükhöz, mi hozta meg életükben a pálfordulást, az igényt a változásra stb. A keddi találkozón arról beszélgettünk öt vegyes kiscsoportban, hogy miként hatott a függőség a család életére, a gyermekek mennyire voltak érintve, milyen lenyomatot hagyott, hagyhatott a lelkükben a zűrös időszak, amikor az egyik fél a függőségével, a másik a sérelmeivel volt elfoglalva, miközben próbálta az akkori tudásához mérten megmenteni a házasságát, eltökélve, hogy minden áron megszabadítja az italtól a párját. És a minden áron módozatai bizony legtöbbször traumát okoztak a gyermekeknek, melyek előbb-utóbb felszínre törnek, s melyeket fel kell dolgozniuk ahhoz, hogy szorongásmentes, önbizalommal teljes életet éljenek. Mert a tapasztalat azt igazolja, hogy amikor a függőséggel kapcsolatos problémák már rég megoldódtak, alaptalannak tűnő tehetetlenségérzés, pánikszerű megfelelni akarás, vagy akár szocializálódási gondok üthetik fel a fejüket.

El kell fogadnunk, hogy a szenvedélybeteg gyógyulása mellett a család gyógyulása is elkerülhetetlen, szükségszerű folyamat. Ez több-kevesebb időt igényel, mindenkinél más ritmusú, más intenzitású. Megértéssel és türelemmel kell kezelnünk ezen helyzeteket, gyerekeinkkel szemben nyíltan fel kell vállalnunk akkori önmagunkat: mindkét fél, hisz a krízishelyzet megteremtésében egyformán részük volt. Ajánlott szakember segítségét is kérni, mert ő kívülről láttatja meg az ördögi körbe ragadt személyt, irányt tud mutatni, hogyan viszonyuljon felnőttként a traumát megélt gyermekkori énjéhez.

Ha egymás iránti szeretettel és megértéssel állunk elébe a fájdalmas, de eredményét tekintve annál nemesebb és szebb feladatnak, akkor Isten kegyelmében részesülve lelki felszabadulást érezhetünk, áldásos megkönnyebbülést kapva ajándékul. És ráadásként a tudat, hogy munkálkodásunkkal, a függőséggel való küzdelmünkben megtett út által, a felemelkedésünk és talpra állásunk által példát mutathattunk gyermekeink számára, felmenthet minket egykori rossz döntéseink terhe alól. A gyógyulás felé vezető úton segítse meg családjainkat az Isten. Ámen.”

G. L. így emlékezik vissza az egyik alkalomra:

„A szenvedélybeteg csoportunkban visszatért a múlt keddi téma: hogyan vállalom fel önmagam és mennyire fontos tanúbizonyságot tenni a megtapasztalt nehézségekről. Társaim és én beszélgettünk történésekről, ahogyan felvállaltuk vagy nem őszintén önmagunkat különböző adódó helyzetekben. Legyen az nyári tábor Tusványoson a „segítség-sátorban”, tinédzserek előtt városokban, falvakban. Országos utógondozói táborban, öregfiú-találkozón, templomban a helyi gyülekezet előtt vagy az időközönként megszervezett rövid terápiákon, heti csoporttalálkozókon. Esperes urunk is velünk tartott. Jó is volt, mert őszinte, humoros vallomásával feldobta a hangulatot.

Gyógyulásunk folyamatában előbb-utóbb kialakul egy tenni akarás, elköteleződés azokért, akik szenvedélyük rabjai és nem tudnak/még nem akarnak eléggé szabadulni rabságuk béklyójából. Nehéz feladat, mert az aktív „fogyasztó” elzárkózik, ürügyet talál ki, hamis mentsvárat épít maga köré. Tiltakozik, megsértődik, elhessegeti a gondolatokat és gondokat, s még sorolhatnám. Egy ismerősöm jutott eszembe, aki az én tetszésemre mondta egy többé-kevésbé érdeklődőnek: aztán, ha nem bírsz tovább szenvedni, keressél meg, tudod, hol találsz! Egyszerű és nagyszerű felszólítás, ha így nevezhetem. Sajnos lelkész vagy gyógyuló beteg csak akkor segíthet, ha a szenvedő nyitott rá.”

Hálát adunk Istennek ezekért az alkalmakért! Megköszönjük neki, hogy jelenlétével erősít bennünket, hogy a gyógyulás útját végigjárva megérkezhessünk a kitűzött célhoz!

Incze Zsolt György