Egyetlen lehetőségük volt: teológiára menni. Akinek nem adták vissza, annak kérdéseket tettek fel. Vagy azt mondták: jó, kérem. Ez azt jelentette, hogy felvételi vizsgára állhat. Az én esetemben ott ült egy szúrós nézésű, szigorú férfi a bizottságban. Álltunk a sorban, s én attól úgy féltem! A vajszívű növénytanprofesszor volt, Csűrös István, de én ezt honnan tudtam volna? És ott ült egy ilyen keleties arcú, fekete szemüveges ,,úr", Kallós Miklós. Feltette nekem a kérdést, hogy: Oleg Kosevoj ki volt, vállalnám-e az ő szerepét? Én erre nem tudtam válaszolni. Ugyanis azelőtt két vagy másfél hónappal nekünk otthon ezt a szovjet darabot kényszerből kellett bemutatnunk. Pártfeladatként. Fagyejev Ifjú gárdáját. Én abban a nácibarát polgármester szerepét kaptam, mert a szereposztás is osztályharcos alapon történt. A jó fiúk, az egészséges származásúak kapták a pozitív szerepeket, az ilyen ingadozó tisztviselő-, tanítóivadék kapta a kollaboráns szerepet, az államosított Szász Jenő-féle könyvesbolt tulajdonosának a fia öltözött be náci tisztnek. Ez így volt kifundálva.

— Leképezték az életet...

— Tökéletesen. Bennem végigfutott a gondolat: hogy lehetek én Oleg Kosevoj, amikor én fasiszta polgármester vagyok? Amíg hülyéskedtem magamban, azalatt a jóember már nyújtotta vissza a dossziét, mert, ugye, nem válaszoltam. S akkor az a szigorú nézésű illető odahajolt a fekete szemüveges füléhez, és valamit mondott. És a dossziét visszanyújtó kézmozdulat leállt. Úgyhogy én Csűrös Istvánnak köszönhetem a sikeres felvételi vizsgát.

— Benned szerencsés módon egyesül a ,,külső" természet szeretete a ,,belsővel". Azt hiszem, meghajolsz a külső előtt. De az emberek belső természetrajza is rendkívül érdekel. A lélek földtana, ennek a rétegződése, redőzései. Hogy tudod előadásaiddal, személyiségeddel ennyire bűvölni-bájolni a diákokat, felnőtteket? Én sokszor találkoztam vagy voltam veled, amikor ezt megfigyelhettem. A kommandói kirándulásoktól kezdve a ,,tudományos brigádos" kiszállásokig. Különböző összetétetű és létszámú, más és más képzettségű társaságok előtt, de ezek konglomerátumként is összevegyült állapotban lehettek, nagymama az unokájával, egyik egyetemet végzett, másik otthon kézimunkázott, és ezekkel az emberekkel te mind tudtál bánni. Kitűnő kapcsolatteremtő ember vagy. Hogy megy ez?

— Tudnod kell, hogy amikor én egyetemre kerültem, borzasztóan zárkózott ember voltam. Még elsős koromban is — pontosan emlékszem — az úgynevezett rögtönzéseket élveztem, de azt, hogy én szemináriumon felálljak, és szóban kifejtsek valamit, az előttem a lehetetlenséggel volt határos. Én akkor arra gondoltam, hogy elvégzem azt a szakot, s ha lehet, kerítek egy geológusi állást, ahol nem kell az emberekkel bajlódni. Vagy ha ez nem sikerül, akkor a könyvtár felé vonzódtam volna. Irtóztam a szerepléstől. Ez hosszú história, tulajdonképpen egy kislány is bekerült a dologba. Engem bedobtak a mély vízbe, és helyt kellett állni.

A másik vetülete ennek a dolognak, hogy amikor Török Zoltán professzor kezdte tanítani a geológiát, bejött — addig csak a folyosón láttuk —, szóval, belépett a terembe egy langaléta, trehányul öltözködött ember, nagy, ormótlan bakancsa volt, a nadrágjának egyik szára rövidebb, egy háromméteres rudat — térképmutató pálcát — pörgetett, amikor nem volt senki a folyosón, és operaáriákat fütyülve ment. Szóval, egy jelenség volt. Ő volt az egyetem szimfonikus zenekarában a nagybőgős. A felesége, Karácsony Emmi néni a festőművész, Karácsony Jánosnak az édestestvére, akinek egy nagyon szép könyve is megjelent Szőcs István előszavával, Virághegy címmel. Zoltán bácsiról, persze, legendákat meséltek. Méhes György műve, a Kárpátok kincse kulcsregény: az Iharos, a Kelemenhavasok, Kádár professzor, az Török Zoltán, és a többi főszereplő is felismerhető az én nemzedékem előtt két-három évvel végzett bolyaisták között. Amikor az öregúr először bejött, fél órája tartott már az előadása, s egyszer csak körülnézett, és azt mondta: Hát valamit írjanak is le! Mindenkinek leesett az álla, csak nézte, mint egy varázslót, amint rendkívül erőteljesen gesztikulált, és a pálcával, mint egy karmester, vezényelt a térképek között s a pódiumon. A bevezető szöveget mondta, és senkinek sem jutott eszébe, hogy valamit jegyzetelni is kellene. Igaz, hogy később ki is tették az egyetemről. Az édesapja a katolikus Marianumnak az igazgatója volt. Ez óriási bűn, s kitették, mint a kicsi Xántus Jánoskát, ahogy akkor mi neveztük. (Sóhajt) Hát ezt a Bolyai is nagyon megsínylette. Soha többé nem tette be a lábát az egyetemre Xántus János, aki ilyen előadásokat tartott: Dalol a természet. Madárhangfelvételeket játszott le.

Szóval, ami az én kommunikációs készségemet illeti, ez a kicsi kutya nagytól tanul megalapozottságú. A három professzorunk háromféle ember. Az egyik, Török Zoltán, az a nagyvonalú, lenyűgöző, a másik Tulogdy János, mindent azonnal rajzban mutatott be — ha akkor az embernek lett volna fényképezőgépe, hogy a táblavázlatokat rögzítse —, szóval, kiváló rajzkészsége volt az öregúrnak, hát Cholnoky Jenő-tanítvány volt egyfelől, Cholnoky meg mérnökember volt, de az akvarellt s az olajfestést is művészi szinten kezelte... És még egyet mondjak. A sztálini időkben tanultunk, János bácsi tanította a földrajzi felfedezések történetét. Megvan a jegyzetfüzetem. Jóval később számoltam össze, hogy sztálini idő ide vagy oda, amikor SOVROM-traktor meg egyebek voltak, s a tudományos életben mindent a szovjetek ,,fedeztek föl", a szovjet Popov, Zsukovszkij s a többiek. Tulogdy János 1954-ben, Sztálin halála után egy évvel, de jóval a XX. Kongresszus előtt csak magyar őshazakutatót tizenhármat tanított nekünk. Csak őshazakutatót! Nem csak Sajnovicsot, hanem a világkörutazó Berzenczey Lászlóig mindenkit.

— Mikor kerültél olyan helyzetbe, hogy tudatosodott benned: ezt az örökséget nekem kell továbbvinnem?

— Jöttek a gyakorlótanítások. S én, a hallgatag, szófukar, beszélni nem tudó átestem a szószátyár ember szerepkörébe. A leányiskolában olyan közvetlen hangot ütöttem meg, hogy ezért pontoztak le. A dékánunk, Mészáros Miklós is jelen volt. És mindenféle kiszólást megengedtem magamnak: Bolond ángélusok, akik karácsonykor pulykát esznek. Azt mondták: szép, szép, a kapcsolatot meg kell teremteni, oldani kell a hangulatot, de ez nehogy az idegen nemzetek gyalázásához fajuljon.

Debrecenbe kéne menni...

— ’56 hol talált téged?

— ’56, az egy hosszadalmas dolog. Kihelyeztek mindannyiunkat. Egyetlenegy valaki kapott várost. Tulajdonképpen egy bolyaista kollégának köszönhetem, hogy Szentgyörgyre hazakerültem. A legendás lemhényi Dani család egyik tagja, Dani Szilveszter előttem végzett vagy három évvel, s mondta, hogy ő a tanügyből ki akar lépni, s megürül egy hely. Így a szentkeresztbányai kinevezésemet átcserélhettem arra az iskolára, ahová elemi iskolás koromban is jártam, Tőkés László nagynénjének, a sajnos nagyon korán elhunyt Tőkés Éva osztályába. Ez volt a hármas számú elemi iskola. Ugyanaz a Maksay Károly bácsi volt az aligazgató — angyali, tanítóból lett tanárember! —, aki ’45-ben, negyedikes elemista koromban a Holló nevű cserkészcsapatot vezette. (Mutatja az elemi iskolai értesítőt.) Ugye, milyen szép? Benne Hiszekegy, a koronás címer és a név is: Népiskolai Könyvecske. Kalász Könyvkiadó Rt. Budapest, Szentkirályi utca 7.

— Forduljunk csak vissza ötvenhathoz....

— Döbbenetes volt az a négynapos debreceni út, amelyen a Bolyai kultúrcsoportja is részt vett. Debrecenben három nap alatt két órát, ha aludtam naponként. Egy nonstop álom, szürrealista álom volt. Minden felbolydult. S egy napra futotta Budapestre is.

— Ez a kirándulás még a Groza Péter-féle országok közötti politika lecsapódása volt? Ezért mehettek ki?

— A debreceni egyetemről már korábban is voltak professzorok Romániában. Például a Földrajzi Intézet vezetője, Kádár László, aki később a rektori tisztséget is betöltötte, lévén kovásznai, ’55-ben egy egész nagy romániai tanulmányutat tett, és érdekes módon a iaşi-i egyetemmel volt kapcsolata. Ennek az egyetemnek a gazdaságföldrajzi tanszék vezetője s egyben a Román Földrajzi Társaság elnöke is Ion Şandru, itt született Sósmezőn, és néhány gimnáziumi osztályt Sepsiszentgyörgyön végzett a két világháború között létesített román állami fiúgimnáziumban. Kettejük között nagyon szoros barátság alakult ki. Pontosan nem tudom, hogy a szálak miként vezettek oda, hogy ez egyetemi szintű kapcsolatok révén is kiteljesedjék, de azt tudom, hogy Kádár László ezen a romániai körúton a Bolyai Egyetemen is előadást tartott. Mi tudtuk, hogy a 30-as évek Afrika-kutatója, részt vett az Almássy-féle expedícióban, hát a regényben — Az angol beteg címűben — is benne van Kádár professzor. Mi vártunk, ugye, egy parafa sisakos, kisportolt, sovány Afrika-utazót, aki valószínűleg rövidnadrágban érkezik, s helyette megjelent egy jól táplált, őszes bajszú, termetes alföldi módos gazda, aki bevonult a Bolyai Egyetem aulájába, s ráadásul a földrajztudományban mindent a feje tetejére állított. Azzal, amit elmondott.

Debrecenből előbb a Kossuth Egyetem diákjai voltak nálunk áprilisban. Minket akkor már hónapok óta áltattak, hogy megyünk Magyarországra, de mi nem hittük. Azt gondoltuk, lesz ebből ismét egy országos turné, mint az előző években a nyugati határszélen vagy Székelyföldön. Akkoriban nem volt átjárás Magyarországra, s ezért azt hittük, ez csak mézesmadzag. Amikor lejöttek a Kossuth Egyetemről, akkor kezdtünk gondolkodni, hogy ebből még lehet valami.

Május hetedike és tizedike között így került sor erre az útra. Professzori küldöttség is jött. A Babeş Egyetemről is egy tánccsoport. Daicovici akadémikus is jött, az akadémikusi jelvényt éppen elveszítette, s én találtam meg a szomszéd fülkében. Tulogdy János professzor jött hozzám, s mondta, hogy: Ádám, keresse meg neki, mert kétségbe van esve. És magyarul beszélt!

Az Aranybika Szállóban volt az első előadás. Daicovici akadémikus beszélt, s azzal zárta — nagy himpellér volt! —: ,,Kedves magyar testvéreim, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt."

Igen. Az előadás négy órát tartott, újrázásokkal, sajnos, egyik kísérőtanárunk — nem mondom a nevét, mert egy nagy tudású ember volt —, úgy látszik, hogy őt molesztálták valakik, s közbelépett, hogy több ismétlés ne legyen, fejezzük be az újrázásokat!

Később, persze, a magyar pártküldöttség egyik tagja jött le. Komócsin Zoltán. Nacionalista megnyilvánulásnak vélte azt, ami Debrecenben történt! Magyar részről! Az volt a baj, hogy többet tapsolták a debreceniek a magyar számokat, mint a románt. Kovács László hajdani eszmetársa, Komócsin Zoltán! Lejött ide, Kolozsvárra, s tulajdonképpen a náci haláltábort megjárt, sértett embernek, Kallós Miklósnak kellett megvédenie a Bolyai Egyetemet azzal, hogy: De kérem, Komócsin elvtárs — ezt Bodor András mesélte el később —, ez így természetes, mikor a Bolyai Egyetem Iaşi-ban szerepel, akkor a iaşi-iak a román táncot tapsolják meg jobban, mint a magyart. Ez ennyire egyszerű.

(folytatjuk)

Megjelent a Székelyföld 2002. májusi számában