Uraim, elképzelésük naiv, a két ,,nép" ma jóban van. A szituáció nem a régi, nincs már központi német s nyugati demokrácia, csak egy Nyugat van. Csak a Kelet s Nyugat között választhatnak, s azt hiszem, a kelettel jóllaktak. Romániának ma, ha Nyugathoz akar tartozni, döntenie kell a magyar barátság mellett. Lenne még egy félmegoldás: Jugoszláviához csatlakoznak, s akkor félkeletiek lesznek egyelőre, később pedig vállalniuk kell majd az elszlávosodást. Valószínűnek tartom, hogy ebben a helyzetben a magyar nemzeti politika legalább szándékaiban újra a sovinizmus útjára szeretne lépni. Ki szeretné használni fölényét az Erdély-kérdésben. Quasi az erdélyi románok örüljenek, hogy Nyugathoz tartoznak, abban az esetben, ha Erdély Magyarországé lesz. Engedjék meg, hogy szerény véleményemet kifejezésre juttassam: a románok ennek nem fognak örülni. Az oroszok pedig, akár a kommunista, akár a szláv Oroszország, Erdélyt újra Romániának fogja ígérni, s a hercehurcának sohasem lesz vége. De ha az erdélyi román a confederatiós államban tényleg otthon fogja érezni magát, akkor még buzdítóan fog hatni a Kárpáton túli románságra is. Akkor igazán értékelni fogja a regáti román is Erdély nyugati jellegét...

Tessék elképzelni, milyen hosszú utat kell megtennünk, míg a románság tudatosan egy fedél alatt akar élni a magyarsággal.

,,Tudatosan", ez nagyon lényeges. Magyarország s Románia függetlensége inkább névleges, mint valóságos. Az orosz közelség mindig orosz befolyást jelent Romániára. A független Románia is előbb-utóbb keleti befolyás alá fog kerülni. A jövő nagy Németország még nagyon messze van ahhoz, hogy Anglia már most érdemesnek tartaná kiépíteni Né­metországgal szembeni hagyományos Balkán-politikáját. A Nyugat ma egy vonalfrontban tartja a Keletet Finnországtól Görögországig. Románia kizárólag a Kelet befolyása alá kerül. De az oroszok visszavonulásakor lesz annyi függetlensége, ha tudatosan akar csatlakozni a Nyugathoz a confederatiós államban. Csak akkor, ha tudatosan akarja, ha képes még áldozatokat is hozni, ha hajlandó még rizikókat is vállalni a Kelettel szemben. Ha hajlandó megvitatni az UNO-ban függetlenségének fogalmát; hogy van-e annyira független, hogy csatlakozhasson egy Confederátióhoz. Hogy mennyiben sérti ezen lépésével az orosz érdekeit? Meg kell nyernie csatlakozási szándékához a nyugat szimpátiáját s támogatását...

S vajon megtenné ezt Románia akkor, ha Magyarországon soviniszta nemzeti politikát lát?

Ott egye őket a fene — válaszol nagy bölcsen a sovén magyar. Európa természetes határa a Kárpátok. Katonailag Európa itt védhető... hol védhető katonailag ma Európa? Máskülönben a mentalitás nagyon is szűk látókörű: a kelet-európai szláv tengerben két nép él, amely a szlávoktól teljesen idegen. Nyelvük, kultúrájuk, gazdasági érdekeltségeik szomszédaiktól különböznek. E két népet a szlávság, ha nekiiramodik, egyből felszámolhatja. Külön-külön gyengék a nagy szláv befolyással szemben. Kettesben már számottevőek. E két nép fekvése saját sorsára nézve szerencsétlen, Európára nézve nagy szerencse. Bécstől a Fekete-tengerig a három nép mint fal tartja fönn a keleti és szláv inváziót. De csak úgy tudja fenntartani, ha szolidáris, ha missziójának tudatában van. Az már csak természetes, hogy a keleti szlávság mindenkor kísérletet fog tenni, hogy a falat keresztültörje, s hogy kijusson az Adriáig. Nem többről s nem kevesebbről van szó, mint a magyarság s a románság létkérdéséről. A közép-európai szlávoknak, lengyeleknek, cseheknek éppúgy eszükbe fog jutni nemzeti alapon az Adriáig eljutni, ahogy az oroszoknak jutott eszükbe a jugoszláviai kirándulás... Uraim, a mi román—magyar viszályunk kis ügy a nagy történelemben. Veszekedésünk elég tragikus ponton játszódik le, legfőbb ideje, hogy abbahagyjuk.

Az, hogy idegenek vagyunk a szlávoktól, még nem hozna bennünket össze, mert a jelek szerint idegenek vagyunk egymástól is. Ez nem igaz; a jelek csalnak. A magyar és román életében feltűnően sokkal több a közös, mint az idegen vonás. Csakhogy közös vonásainkat szándékosan elhallgatták, letompították. Ami közös vonás, azt hol az egyik, hol a másik ki akarta magának sajátítani. Ez volt a nagy csalás. Először is a két nép ízig-vérig keresztény. Ne ítéljék, kérem, a románság kereszténységét a templomba járásról (bár Erdélyben ítélhetik erről is). A román és magyar erkölcsi felfogása s életgyakorlata keresztény. Több bennük a keresztény gyakorlat, mint a teológiai tudás. (...) A román s a magyar ember kereszténysége a szívből indul. Ha a román kereszténységét talán csak a pomána szokásában éli ki (adakozások), ezt a gyakorlatot azonban nem szabad lebecsülni, nála ez annyit jelent, hogy a kereszténység gyakorlat, a felebaráti szeretet gyakorlata. Mind a román, mind a magyar görcsös konzervativizmussal ragaszkodik hitéhez. A román nép vallásossága nem azért nem látszik, mert nincs hite, ellenkezőleg, mert túl nagy a hite. (...) E nagy hitből jön a román nép nagy klérustisztelete. Vajon a székely s az alföldi magyar népnél nem azonos-e a helyzet? Igaz, a szlávoknál is. Csakhogy ma a szláv, a szerb és a cseh először szláv, s csak másodsorban keresztény. A magyar s a román nép nagy tömege először keresztény, s csak másodsorban nemzeti. Nincs nemzeti megmozdulás nálunk, hogy be ne kevernék az angyalokat s szenteket. Idő kell, míg mindenki tudomásul veszi, hogy az angyalok s a szentek sokkal komolyabbak, semhogy a sovinizmust magukévá tennék. A román s a magyar nép lelkiismerete keresztény. A görög katolikusok tudatában vannak annak, hogy elődeik legtöbbjét az opportunizmus vitte a ,,Habsburg" római katolikus egyházba. De az opportunizmus nem volt oly nagy bennük, hogy visszaszegődtek volna ma a görögkeleti egyházhoz. Az állásfoglalást a hívőkben ma teológiai érvek döntötték el. Nem vállalták volna az üldöztetést, ha opportunizmusuk vagy nacionalizmusuk nagyobb lett volna hitüknél. A görögkeleti Havasalföldön s Moldvában a katolikus- és magyargyűlölet szinte ismeretlen. Az ottani román tiszteletadásban nem is disztingvál reverenda és reverenda között. Mind a görögkeleti, mind a római papság tudatában van annak, hogy reciprok elismerik egymásnál az apostoli folytonosságot. A görögkeletiek éppoly messze állnak minden szabadkőművességtől, sőt, protestantizmustól, mint a római katolikusok.

Ne feledjük, hogy a viszály tűzcsóváját a két nép közé a szabadkőművesek vetették. Miután Kossuthék révén nem tudták Magyarországot a páholynak megnyerni, a román néppel próbálkoztak a Monarchiával szemben. Tüzelték a román sovinizmust, nem azért, hogy Nagyromániát létrehozzák, hanem hogy tönkretegyék a Német-római Császárságban Nagymagyarországot. Nagyrománia csak eszköz volt. A román soviniszta ténykedések az egyházi magyar intézmények ellen irányultak, e gyilkolásban a nagy tervek szerint elsősorban az egyházat kellett ütni, s csak másodsorban a magyart. A páholy nagy tervét azonban a köznép nem értette, ő a magyart ütötte, 1918-tól. Revánsként az első világháború előtti magyar nemzeti politikáért, amely már veszélyes volt a páholy aknamunkájával szemben. A páholy sürgette a sovinizmust a Balkánon, a balkáni népek nem maguktól kezdtek a komédiába. Máma azonban maguktól kell abbahagyniuk.

A románok büszkén hivatkoznak latin származásukra. Nem veszik észre, hogy ezzel komolyan senki nem törődik, még a román politika sem, amikor az angolszászok barátságát keresi. A franciák sem a latin vért keresték Romániában, hanem az olajat. A franciák nem latinságukra büszkék, hanem franciaságukra. A románok, ha igazán értékelik latin eredetüket, akkor elsősorban a latin kereszténységgel kellene barátkozniuk. A latinimádat nem volt oly nagy sem, hogy latinul imádkoztak volna, például a görög katolikusok szertartásaikban. A Római Császárság pedig nem is érdekelte őket. A román nép legfeljebb a jövőben lehet latinrajongó, amennyiben bekapcsolódik a latin-európai világba.

Elmagyarosodás és elrománosodás! Ez a román—magyar kérdés legkeményebb része. Ha ezen a területen vitába szállnak, botrány tör ki. A politikus e kérdéssel csak közvetve foglalkozhat, s a téma nem befolyásolhatja döntéseit. Ugyanis a tényállásokat megállapítani aránylag könnyű, hogy száz-kétszáz évvel ezelőtt mennyi magyar s mennyi román volt Erdélyben, a levéltárak s anyakönyvek pontos statisztikát mutatnak. Tudomá­nyos szempontból a téma fel is van dolgozva, gyakorlatilag mégsem jelent megoldást, azért, mert aki ma román vagy magyar, az román vagy magyar akar maradni. S ez ellen senki sem tehet. Amit kérdezni szeretnék: hogyan volt lehetséges a nagy beolvadás, ha a két nép állítólag olyan messze áll egymástól? Ismerem a szórványkérdésre vonatkozó magyar és román irodalmat, de e kérdésre feleletet még sehol nem találtam. Az erdélyi magyarok Magyarországon románosodtak el. Fel lehet tételezni ilyesmit, ha lett volna magyar sovinizmus 1876 előtt (sic!). A magyar sovinizmus azután kezdődött. És hozott valami eredményt? Vagy talán a román sovinizmus? A két nép azért akadt egybe oly sok helyen, mert temperamentuma, életkörülményei, történelme, keresztény lelkületük, gondolkodásuk azonos. A szászok közé nem akadt be sem magyar, sem román.

Nem véletlen, hogy nagy románok magyar kultúrából táplálkoznak, s nagy magyarok románokkal barátkoznak. Egy Ady, Goga, Szabó Dezső nem talált lényeges differenciát a két nép között, pedig elég nagy magyarok, illetve románok voltak. Maniu maga sem tudta soha megindokolni az ellentéteket, s eddig még senki sem mutatott rájuk. S mégis vannak ellentétek, oly nagyoknak látszanak, hogy szinte kilátástalan eltüntetni őket. De valamennyi ,,ellentét" látszólagos s mesterséges. Miért jutott e két népnek csak most eszébe veszekedni, amikor ezer évet élt egymás mellett? A román Hunyadi Magyarország kormányzója lett, ez már elég jele a barátságnak. Mert akkoriban senki sem fűtötte a sovinizmust.

Valósítsunk meg annyit a nemzeti gondolatból, amennyi pozitív. A nemzeti kultúra nem abból áll, hogy egy másik néppel veszekszem, hanem hogy a saját kultúrámat tökéletesítem. Ezt a nacionalizmust, ezt a l’art pour l’art művészetet nem fogják a nagyhatalmak támogatni, legfeljebb közömbösek lesznek vele szemben. Ezt csak mi magunk valósíthatjuk meg, ha igazán szeretjük ezt a nációt, amiről annyit beszélünk.

Hogy a Dunai Confederatiós Állam valóra váljon, a megvalósítás érdekében a KDP a következő elveket s gyakorlatot javasolja, általában.

1. A Confederatiót nem értjük az erdélyi románokra csak, hanem valamennyire. Vagyis nincs egy Románia a Confederatióban és egy azon kívül. Ebben az esetben autonómiáról lehet csak szó kultúr, s nem politikai vonatkozásban. A nemzetek kötelezzék magukat a következőkre:

2. Tudatosítani fogják sajtón, mindennemű propagandán s a nevelésen keresztül a confederatiós állam szükségességét, a népek közti barátságot s szolidaritás eszméjét.

3. Míg a confederatiós állam adminisztratív mechanizmusa teljesen egységesen nem működik, addig a népek sorsukat közösnek tekintik, s valamennyi politikai s gazdasági ügyben közösen tanácskoznak s döntenek.

4. A Confederatióval szembeni hazaárulásnak s felségsértésnek tekintendő minden olyan tendentia, mely egyik vagy másik népközösséget a Confederatio kereteiből ki akarná szakítani.

5. Felségsértésnek tekintendő minden olyan actio, amelyik a Confederatio keretén belül népek közötti széthúzást, divergentiát idézne elő, minden olyan jellegű actio, mely az itt lakó népek jogfosztására irányulna.

6. A népek nemzetpolitikájukat a nemzetiségi kultuszminisztériumokon keresztül intézik. A confederatiós államnak egy központi birodalmi kormánya van, s annyi kultuszminisztériuma, ahány tagállam (nemzet) vesz részt a Confederatióban. A kultuszügyek finanszírozása a birodalmi kormány feladata.

7. Valamennyi vitás kérdésüket a nemzetek maguk között intézik el az általuk választott vegyes ítélőbíróság előtt.

8. Egymás nemzeti kultúrpolitikáját megfigyelőkkel ellenőrzik.

9. Érveléseikben a népek lemondanak mind a történelmi jog által biztosított előnyeikről, mind etnikai számarányuk fölényéről, tudatában kell lenniük annak, hogy e tényeken felül akarják megvalósítani a Confederatiót.

10. A helyi néptanácsok s községi adminisztrátorok nemzetisége feleljen meg a lakosság számarányának.

11. Az állampolitikai, gazdasági, tudományos életben, valamint a jogszolgálatban a nemzetiségi szempont nem jöhet számításba.

12. A Confederatio keretén belül semminemű határ nem létezhet.

A Confederatio átmeneti formája

1. Valamennyi tagállam külön állami életet él.

2. Közös pénzügye, gazdaság- és külpolitikája meg hadügye. Ezen ügyeket egy közös birodalmi parlamentben s közös birodalmi minisztériumban intézik, az utóbbiaknak három államtitkárságuk lenne.

3. Valamennyi tagállam abszolút politikai szabadságot engedélyez a demokratikus pártoknak.

4. A népek kultuszügyei az illetékes államhoz tartoznak.

Ez utóbbi (átmeneti forma) lehet, hogy gyakorlatilag hamarabb valósulna meg, de nem lenne maradandó. Ugyanis a lélektani ellentétek, előítéletek még oly nagyok, hogy ahelyett, hogy a végső megvalósítás felé közelednének a felek, csak szabotálnák az alakuló államot. Már az a tény, hogy elvetik az első konkrét javaslatot, annak jele, hogy a felek szándéka nem őszinte.

Gyakorlat igazán akkor lesz belőle, ha a KDP romániai román pártja s magyarországi pártja mindkét helyen egy időben kormányra jut.

Szoboszlai Aladár