Azt mondja róluk, hogy nem hiányoznak, pontosak, tiszták, külön munkára akár hétvégén is első szóra jönnek, megbízhatóak. Egy fiatal harcostársamnak a legtermészetesebb dolog, hogy régi roma ismerőse – aki közben munkatársa is – és annak felesége lesznek a gyerekei pesztrái, vagy kapnak bármikor lakáskulcsot otthonukhoz, ha erre épp szükség van. Aztán itt van egy egész oktatási hálózat, meg egy misszió, mely intézmények példát mutatnak abból az iszonyú erőfeszítésből, elkötelezett munkából, kitartásból és hitből, ami ahhoz szüksége, hogy előbb az oktatásra, a rendszeres munkára szorulóknak és szoktatandóknak legyen erre perspektívájuk, módjuk és lehetőségük, majd idővel közülük kerüljenek ki az oktatók, sőt, ma már a munkáltatók is.  

Még fülemben a lekicsinylő hangok: sosem lesz megoldva a cigánykérdés! Példáim ékes bizonyítékok arra, hogy van remény, hogy elindult valami, hogy mindez nem lehetetlen, csak akarat, hit és kitartás kell hozzá. Hosszú és rögös út, és még messze nem a fény látszik az alagút végén, ám az már igen, hogy az előttünk álló problémahegy nem megmászhatatlan, elhordhatatlan vagy akár átfúrhatatlan. És bizony lehet, hogy ezeket a remélt változtatásokat nem a fel vagy fel sem állított bizottságok érik el, hanem a megfeszített munka. Szó versus tettek.

E témán mélázgatva jutott ismét eszembe Nagyborosnyó, az első elemiben velem járó tizennégy cigány osztálytársam, a vajda kacskaringós bajsza, a csodálatos ügyesség, ahogy a téglát vetették. Ők már letelepedtek, de a Feketeügy kanyarjaiban táborozó cigány karavánok még a nomád múltat idézték és idézik ma is. Feri, az utcaseprő, aki be-betért egy felesre hozzánk Szemerján, és nőgyógyász apámmal az élet „értelmét” osztották emlékezetes módon. Vagy az öreg cigány asszony, majd a lánya, akik a gombát, a málnát hozták, a lépcsőre letelepedve és nagy rokolyájukat kiterítve, úgy, mint a Gáborok Marosvásárhelyen az edényeikkel, vagy a magyarokat védők ugyanott a Fekete március idején.

Történelmünk során messziről jöttünk e közös hazába, gyökereink a múlt ködébe vesznek, és sokfélék vagyunk magyarok, cigányok egyaránt, de a mostani életterünk és jövőnk is közös. Mindig együtt, soha egymás ellenében. Tudom, időnként nagyon nehéz, de mondjanak valamit, ami úgy lesz szép és jó, hogy nem kell érte megdolgozni! A legnagyobb kisebbségből most a legkisebb nagyság állapota felé haladunk, de ez már a jó út a legek kiegyenlítődése felé: a legek ura a munka!