Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Gagy mente
A Nyikó vidékének közvetlen szomszédságában található a Gagy-mente, mondhatni, azzal párhuzamosan, egy vízválasztóval nyugatabbra, Udvarhelyszék peremén, bár van még egy ütközőzóna, a Székely Partium sávja, amely elválasztja a régiót az egykori Szászföldtől, illetve Marosszéktől. Tulajdonképpen a Szentábrahám községhez tartozó településeket foglalja magában ez a kistáj. Olyan vidék, amelyet az Udvarhelyszékre látogatók ritkábban keresnek fel. Egyrészt azért, mert kissé félreesik a forgalmasabb útvonalaktól. Pedig volt itt élet, van, és lehetne a továbbiakban is.
Újszékelytől Székelyudvarhely felé ott a viszonylag jól karbantartott megyei út meg a vasút. Olyan települések sorakoznak itt – Székelykeresztúr, Nagygalambfalva, Agyagfalva, Bögöz –, amelyek kulturális kötődéseik és épített örökségük által is közismertek, jól beágyazottak és fontosak. Holott ebben a mellékvölgyben, a Gagy mentén elterülő vidék is komoly természeti adottságokkal, történelmi és kulturális emlékekkel bír. Ha a mostani vizsgálódás fő irányát, a népi építészetet helyezzük előtérbe, akkor is jelentős értékek rejlenek a látható felszín alatt-mögött. Illetve a hó alatt, mert volt szerencsénk két ízben is olyan időszakokban bejárni e településeket, amikor havazott, és viszonylag nehézkes volt a közlekedés. Viszont elmondhatjuk, hogy azért érződik a legutóbbi években lezajlott infrastrukturális fejlesztések hatása. Csak egy olyan szakasz van, ahol az útépítés nem sikerült úgymond – menet közben derültek ki bizonyos tervezési hiányosságok, illetve az is, hogy itt „meg kell fogni” a különböző kőzetrétegeket, amelyek időnként elmozdulnak, és gyakoriak most is a felszínt alakító földcsuszamlások.
Firtosmartonos, két tanyabokor, Firtosiláz és Solymosiláz, Kismedesér, Gagy, Magyarandrásfalva, Szentábrahám, valamint Csekefalva alkotja ezt a közigazgatási egységet. Első látásra és a kapcsolódó szakirodalmat tanulmányozva is jól érzékelhető, hogy itt a hagyományos udvarhelyszék-hegyaljai stílus mellett, amilyent a Sóvidék falvaiban, Farkaslaka, Oroszhegy, Zetelaka községekben láthattunk – illetve dokumentáltak az előttünk járók –, máig tetten érhető a Szászföld népi stílusának a hatása, de jóval visszafogottabban, jóval szerényebb kivitelben, mint ahogy a két Homoród mentén járva láthattuk. Egyrészt könnyebb volt előállítani a téglát és a vályogot, másrészt nem állt itt annyi kő a helyiek rendelkezésére. Gyengébbek, kisebbek voltak a közbirtokosságok. A fenyőfa is ritkább, viszont a cserefával az itteniek jobban tudtak és szerettek bánni, de a tölgy használata ettől függetlenül státuszszimbólumnak számított, nem mindenki engedhette meg ezt magának.
Ha a főúri családok nem is, de azok leszegényedett oldalágainak képviselői, illetve a feltörekvő udvarhelyszéki kisnemesek közül több család is rendelkezett birtokokkal ezekben a falvakban, ami azzal járt, hogy jobbágy-, illetve zsellérréteg élt itt, illetve telepítettek ide magyarokat, székelyeket, románokat, cigányokat egyaránt, akik értelemszerűen szerényebb hajlékokban éltek, olyan házakban és életszerekben, amilyeneket a földesúr számukra biztosított.
A Gagy és a Zongota patakok vizének folyása, a kialakult domborzati formák határozták meg az egyes települések létrejöttét és a kialakuló utcaszerkezetet. Feltűnő, hogy többnyire protestáns a vidék, a református és az unitárius gyülekezetek váltakoznak. Hol egyik népesebb, hol a másik. Helyenként pedig feltűnik szórványosan a római katolikus és a görögkeleti felekezet is.
Nem releváns az, hogy milyen nemzetiség tartozik egy-egy valláshoz a környéken, az említett három fő népcsoport közül bármelyik előfordulhat ezekben a felekezetekben bárhol, viszont bizonyítást nyert, hogy főleg a roma kisebbség az, amely bizonyos szolgáltatásokért, adott esetben a megmutatkozó anyagi előnyökért képes vallást változtatni, de látszólag akár identitást is cserél. Anélkül, hogy különösebben ragaszkodna a roma dialektusok valamelyikéhez, akár magyarnak, akár románnak is képes vallani magát. Volt már példa a felekezeti hovatartozás módosítása után olyan „anyanyelv”-váltásra is, amely már egy generáción belül megfordult. Míg 1990 előtt több cigány vallotta románnak magát, a rendszerváltozást követően, amikor kárpótláshoz és „magyar buletinhez”, illetve könnyített állampolgársághoz lehetett jutni, a magyar identitás ismét felértékelődött, és a tendencia megfordult.
Először történik meg a sorozat elindítása óta, hogy két településre itt nem sikerül eljutnunk. Pedig három alkalommal is megfordultunk ezekben a hetekben Szentábrahám községben. Úgyhogy kénytelenek vagyunk a statisztikákra, az önkormányzati forrásokra és az egyházak adataira hagyatkozni. Nem sikerül a tanyavilágban helyszínen gyűjtött adatokkal szolgálnunk, és friss fotográfiákkal sem tudjuk teljessé kerekíteni ezt a riportot. A hagyományos szakirodalom, illetve az utóbbi évtizedekben készült írások azonban rendelkezésre állnak.
Firtosmartonos és Solymosiláz
Kismedesértől északnyugatra található tanyabokor. Martonosból Etéd felé haladunk a 136B jelű megyei úton, ahonnan a bal felé letérő makadámút – amely inkább dűlőútnak néz ki a vékony hóréteg alatt – vezetne ki a tanyákhoz, amelyek a Láz-patak jobb oldalán és Jánosi-árka mentén sorakoznak. Csak a talaj felszíne fagyott meg ezen a délelőttön, ahogy kilép az ember a gépkocsiból, az alig fagyott hóréteg szétmállik a bakancsa alatt. Meg sem reszkírozzuk a kimenetelt.
Ez a hely is jobb, illetve más időket látott valaha, hiszen azért népesedett be a 19. század elejétől, mert itt viszonylag könnyen lehetett földhöz jutni és érvényesülni állattartás és földművelés révén. Valamikor Martonos külterületi része volt. A letelepedni szándékozók a meglévő tisztások mellé új területeken irtották ki a lombhullató fákból álló erdőt és tették a helyet művelésre alkalmassá. Nemcsak a szomszédos falvakból, hanem Felsősófalváról és Gyergyóból is érkeztek helyfoglaló telepesek. Azt tartják, hogy az 1924 és 1888 között élt Jánosi Ferenc volt az első lakója. A 19. század közepén, amikor közigazgatásilag Martonos része volt a tanyabokor, akár 200 főt meghaladó állandó lakossággal is rendelkezhetett. A 20. század első harmadában 30, 1947-ben 32 családot írtak össze. Viszonylag pontos népszámlálási adatokkal 1956-ból rendelkezünk – akkor 116 fő lakta, más adatok szerint 137 –, de hamarosan itt is érződik a kollektivizálás negatív hatása (1962), 108, majd 57 lakost regisztrálnak (1992), de 2002-ben már csak 49-et. Sepsiszéki Nagy Balázs feltehetően a hivatalos népszámlálást követően járhatott itt (2002. március), ő 41 állandó lakost említ a dolgozatában.
A harangláb is megvolt húsz évvel ezelőtt, amelyet Martonosból telepítettek át, benne kis harang is (1910-ben készült), amelyet Szent György napjától (április 24.) Szent Mihályig (szeptember 29.) délben és este kongatnak meg. Kongattak meg. Akkor az unitáriusok voltak többségben, akiket a firtosmartonosi tiszteletes látott el, havi egy alkalommal tartottak istentiszteletet a szabadban vagy a haranglábat gondozó családfő házánál. Említenek ugyanakkor 7 római katolikust, 8 reformátust, 5 egyéb felekezetűt, akik tulajdonképpen Jehova Tanúi. Akkor már iskola nem működött a tanyán, két-két elemi és általános iskolás tanuló volt itt, akiket iskolabusszal szállítottak Gagyba.
A kevés gazdálkodó többnyire állattartással foglalkozik, a növénytermesztés teljesen ellehetetlenült, hiszen folyamatos a vadak jelenléte, a velük való kényszerű együttélés. Az ilyen félreeső kistelepülések fokozottabban ki vannak téve a vaddisznók, szarvasok és medvék garázdálkodásának.
A másik tanyavilág, a szintén meg nem látogatott Solymosiláz Szentábrahám közelében található, a Gagy vize felé folydogáló Ing-patak völgyében. Elnevezése abból származik, hogy a terület Kissolymoshoz tartozott egykor. A kitelepedés itt valamivel későbben kezdődhetett, mint a szomszédos tanyabokorban. A 19. század utolsó harmadában szintén a környező falvakról jönnek az első lakók, de találni köztük Bözödről és Gyergyóremetéről érkezetteket is. Mivel nem volt különálló település, nem rendelkezünk megbízható népességi adatokkal 1956 előttről, amikor 130-an lakták, 1977-re a helyben lakó népesség 93 lélekre apadt.
Itt is beterelték a gazdákat a termelőszövetkezetbe, ami jórészt ellehetetlenítette a hagyományos gazdálkodást. Ennek a telepnek annyi előnye volt, hogy a hetvenes-nyolcvanas években többen – a gyaloglást is bevállalva – olykor Székelykeresztúron, Fehéregyházán vagy éppen Segesváron levő munkahelyekre ingáztak. Az 1990 utáni föld-visszaszolgáltatás sem hozta meg a várt hatást. Túl későn jött. Addigra már itt is ijesztő mértékben elszaporodtak a vadak. Nem éri meg gazdálkodni, illetve életveszélyes és kockázatos. Egyre kevesebben próbálkoznak a földműveléssel, az állattartás nagy nehézségekkel, kitartással hoz némi eredményt. Új jelenség a falusi turizmus, a vendéglátás meghonosodása.
A község északi sarkában
Firtosmartonosnak olyan gyönyörű unitárius temploma van, hogy arról mindenképp érdemes ejteni pár szót. Sokáig úgy gondoltuk, hogy a székelyudvarhelyi mintájára épülhetett. Ha jobban utánanézünk, akkor ez nem így van. A falunak, azaz a gyülekezetnek, az itteni egyistenhívőknek ez az 1900-as évek legelején épült hajlék a negyedik temploma, ugyanis gyakoriak voltak a földcsuszamlások.
A reformáció előtt Énlakán hallgathatták a szentmiséket. A 16. században fatemplom épült – vélhetően már a protestánsok számára –, ez azonban pár évtized múltán elpusztult. A feljegyzések szerint a 18. században már unitárius anyaegyház az itteni, 1789-ben olyan kántora volt a szentgericei Kuti András személyében, aki egyben iskolamester is. Felépül ugyan 1794-ben a második templom, de az 1823-ban már romokban áll; 1834-re újjáépítik, azt is földcsuszamlás rongálja meg, a gyülekezet 1861-ben másikat épít, de az sem bizonyul tartósnak.
A falu negyedik temploma már akkor kész lett (1906), amikor Székelyudvarhely unitáriusai még mindig Kénos filiájaként léteztek, hiszen az önálló egyházközség megalapítására és a szintén Pákei Lajos tervei szerint épült templomuk felépítésére – firtosmartonosi mintára (!) – 1908-ban kerülhetett sor a mai központi övezet szélén – a Bethlen Gábor utcában –, amikor az még a város pereme volt. Egyébként ez egy olyan kor, amikor a hosszú békeidőben prosperált az Osztrák–Magyar Monarchia és benne Székelyföld is. Az ellentmondásosság ellenére mégiscsak ez volt az egyik legnyugalmasabb és legeredményesebb korszak a nemzet életében. Bár megoldatlan gondok akadtak bőven Martonosban is. Az oktatás mindaddig zajlott óvodai és elemi iskolai szinten, míg volt hozzá elég gyermek. Az 1890-ben épült iskola ma üresen áll.
A falu sosem volt túl népes: 1567-ben 16 kaput írtak össze, 1614-ben 14 családfőt – becslések szerint ez mintegy 80 lélek; 1850-ben 714, 1900-ban 592, 1920-ban 641, 1942-ben 682, 1956-ban 670, 1966-ban 432, 1977-ben 325 lakosa volt, 1992-ben 273. 2011-ben már csak 216 fő. Székelykeresztúr viszonylagos közelsége (18 km) lehetővé tette az ottani munkahelyekre történő ingázást. Ennek volt némi lakosságmegtartó szerepe, majd a rendszerváltozást követően kialakult egy viszonylag stabil nyugdíjas réteg, amely napjainkra már erősen megfogyatkozott. Pillanatnyilag a magyar ajkú cigányok képezik a fiatalabb és munkaképes réteget. A lokálpatriotizmust erősíti, hogy elevenen őrzik néhány jelesük emlékét, köztük a Gálffy Mihályét (1817–1854), akit a Makk-féle összeesküvésben játszott szerepéért végeztek ki Marosvásárhelyen.
Kismedesér helyzete még sanyarúbb. Ez a település is a 19. század második felében jött létre. Orbán Balázs, amikor a Székelyföld leírásakor bejárta a területet, falut nem látott, mindössze néhány nagymedeséri tanya tulajdonosával találkozhatott, akik az itteni irtásokon gazdálkodtak. A tehetős siménfalvi Jakabházy család egy cserépégető műhelyet létesített, amelynek üzemeltetésére is érkezhettek állandó lakók.
Az önálló település létrejötte 1875-re tehető, amikor a kirajzási helytől való megkülönböztetés végett használni kezdték a Kismedesér nevet. Sokáig nem szerepel a népesség-nyilvántartásokban külön faluként. Ami megbízható adat: 1956-ban 130, 1966-ban 133, 1977-ben 93, 1992-ben 77, 2011-ben már csak 52 fő lakja.
Simó Márton
