Érdekes dolog: a sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola érettségi előtt álló tanulóinak kicsengetése alkalmával elhangzott felszólalások, beszédek, még a lelkészi intő szó is arra figyelmeztetett, hogy hiányos a szakmai képzés, nincsenek bizonyos pályán szakemberek, a műszaki mesterségek tekintetében rosszabbul állunk, mint évekkel korábban. Ezen a kicsengetési ünnepségen azokat búcsúztatták, akik négy éven át voltak e tanintézet hallgatói, közülük páran minden bizonnyal a további tanulást is megkísérlik, de a gyakorlatban szerzett ismereteikkel, jártasságukkal elindítói lehetnek egy olyan folyamatnak, amely a helyi mesterségek területén felfutást eredményezhet. Én legalábbis úgy éreztem, érzem most is, hogy éppen a jelenlegi kicsengetés lehet kiindulópontja egy olyan felívelő korszaknak, amelynek során, főleg a szakmunkásképzés terén, bekövetkezhet az a változás, amely visszaadhatja a hajdani sepsiszentgyörgyi szakmunkásképzés helyét a tanintézetek között.

A tekintélyt parancsoló, igazán szépen feldíszített iskolaudvar helyett a szép sportpályára várták a vendégeket, s a régi ballagásokhoz igazodva nem egyszerűen bevonult a tizenkilenc nappalis és tizenhét, a csökkentett óraszámmal működő tagozaton végzett diák, hanem a régi szokáshoz híven elbúcsúztak nem csupán a főépülettől, de más iskolai élettértől is. A végzős sereg kis létszáma dacára aránylag sokan eljöttek erre a rendezvényre, amely fennköltségében, rendezettségében felnőtt a magasabb ponttal taksált intézmények szintjére.

A gyülekezést, kezdést jelző csengőszó után iskolazászlóval az élen érkeztek a búcsúzó fiatalok, majd Czibak Emília tanárnő, aki az eseményre szülőfaluja kézműves műhelyében készült, vadonatúj erdővidéki (erdőfülei) népviseletben állt a mikrofon elé, megnyitottnak nyilvánította az ünnepséget. Felvezetőjében hangsúlyozta a remények, az álmok megfogalmazásának fontosságát, hisz ettől is függ, hogy ki minek örvendezzen, merre ballagjon. Bartalis János, a nagy székely költő szavaival fordult a most még talán tétovázó, bizonytalankodó fiatalok felé, arra buzdítva őket, hogy mindenkor a Szépet és a Jót szolgálják és fogadják el.

Elsőnek dr. Szőke Annamária igazgató emelkedett szólásra, aki egyrészt a szakoktatás hiányosságait taglalva meggyőződését fejezte ki, hogy a mesterképzés, szakemberformálás olyan kihívás elé állítja közvetlenül ezt az iskolát és szélesebb körben egész közösségünket, amelynek megfelelni nem könnyű, de kötelező. A sorra megjelenő új szakmák mellett vigyázni kell arra is, hogy a hagyományos mesterségek terén is biztosítsák az utánpótlást.

Marius Popescu megyei szaktanfelügyelő, a Sepsiszentgyörgy polgármesterének üzenetét tolmácsoló Lakatos László tanácsos, jómagam az RMPSZ nevében tolmácsoltuk azokat a tanácsokat, intelmeket, amelyekkel a felnőtteknek ilyenkor illik bátorítani az útra indulókat. Az ennek az iskolának a valamikori tanulójaként is felszólaló Ungvári Barna András lelkész áldását adta a végzősökre és arra az útra, amelyen el kell indulniuk az iskolakapun kilépőknek. A végzősök nevében Dobos Dávid búcsúzott, pontosan és ragyogó magyarsággal megfogalmazott gondolatai az őket lelkileg is érintő, az iskolában szerzett érzelmi és gyakorlati hatások értékét méltatta. A két osztályfőnök, Ladó Attila és Gajdó Zsuzsa könyvjutalmat és oklevelet nyújtott át a legjobbaknak. Évfolyamelsőként a helyi tanács díját Bogyó Márton Attila vette át, a magyar nyelv és irodalom iránti elkötelezettségéért Erős Szilvesztert az RMPSZ jutalmazta.

A végzősöket a XI. osztályosok nevében Parajdi Csanád búcsúztatta, verset mondott a XI.-es Kádár Szende, a X.-es Király Dávid pedig a nagyok tiszteletére komponált zeneszámot adott elő elektromos orgonán. Megható mozzanatként került sor az iskolakulcs átadására a kisebbeknek, valamint a díszes szalag iskolazászlóra tűzésére.

Péter Sándor