És sok esetben meg sem döbbenünk, amikor minden drágul, csak drágul, nőnek az árak. A fizetés kevésbé. Ez a folyamat pedig a mezőgazdaságot is érinti. Sőt, mondhatjuk: fokozottan. Az üzemanyag árának csillagászati mértéke csak egyike a fokozó tényezőknek. De ott a műtrágya (már ahol volt, mert sok helyen nem is volt), a vegyszerek, az emberi munka (a napszám, mert az is egyre többe kerül).

A tavalyi termény mindeközben fogytán. Ürülnek a pityóka- és zöldségraktárak. Lassan konganak a gabonasilók. A raktározott javak ára ugyan jócskán emelkedett, de még mindig csak követte valamelyest a tavalyi termelési költségeket. Hogy mi lesz ősszel, majd télen? Nos, ezt kellene megmondania valakinek. Már ha tudná. De a mai gyorsan változó, inflációs és háborús viszonyok között még Nostradamus sem merne jóslatokba bocsátkozni.

Ha a gazdák számolnak – és mindannyiuknak érdemes számolni, nem csak robotolni, és tiszta szívvel mondani: a munkát elfelejtjük –, akkor nagy valószínűséggel igen hamar ki fog derülni: ha nyereséget is el akarnak könyvelni, akkor bizony nagyon drágán kell majd értékesíteniük terményeiket. A húst, tejet, murkot, pityókát, de még a maroknyi petrezselyemzöldet is.

Ez rendjén is lenne, a piacgazdaság elveinek kell érvényesülniük. Csak az a kérdés, hogy ki lesz a vásárló. Mert a nyugdíjak, fizetések egyelőre sehogy sem követik a piaci trendet. Legalábbis a magánszférában. Az állami ágazatban annál inkább. Némi kézfelemeléssel, szavazással, rendelet aláírásával igen hamar lehet szentesíteni, hogy egyesek bevétele jelentős mértékben növekedjék. Mondjuk, tíz százalékkal. Ami, ugye, nem sok. De nem mindegy, hogy a kiváltságosok sok ezer lejes elöljárói fizetése növekszik-e tíz százalékkal, vagy a béka feneke alatt lévő nyugdíj. Visszatérve a gazdákra: előreláthatólag még inkább megugrik a mezőgazdasági termékek ára. Azaz az élelmiszer egyre többe kerül majd. És ugyancsak előreláthatólag egyre népesebb lesz a nélkülözők tábora. Az éhezők világa következik – vagy már itt is van?