Mátyás király történetírója

Az Ascoli Piceno város Sant’Emidio katedrálisa előtti téren épp olyan second-hand szerű kirakodó vásár van tavasztól őszig, mint bármelyik kelet-európai nagyobb városban. Itt is jégpályát üzemeltetnek télen, mint Sepsiszentgyörgy főterén, talán csak rövidebb ideig.

Ha sikerül túljutni a szétterített árukészleten, a városháza nyitott kapuján át a belső udvarba érsz, és szemközt megpillantod két elegáns vízköpő kőhattyú mögött reneszánsz ornamentikát idéző faragással díszített, keskeny márvány talapzaton A magyar történelem tizedei (Rerum Ungaricarum Decades) című, Európa-szerte olvasott, nagyszerű mű alkotójának, Antonio Bonfininek (1427–1503) a bronz mellszobrát.

Mátyás király híres történetírójának szobrát azok állították itt fel, akik Ascolit tartják Bonfini szülővárosának, akiknek viszont a nem messzire eső kis falura, Partignone-re esett a választásuk, még nem sikerült szobrot állítaniuk. Magyarországon ezzel szemben több hasonló emléket ismerünk.

Ascoliban kicsit kihúztam magam (egyébként érdemtelenül), amikor láttam, hogy Bonfini fontosabb helyet kapott, mint Garibaldi, akinek a mellszobra belevegyül több városi híresség körbe állított bronzportréinak a sorába.

A templomfestő

Antonio Bonfiniről illik tudnia minden betűt ismerő magyarnak. Abruzzo tájait járva a fiának, Giacomo Bonfininek (1470–1533 k.) a nevét is megismertem, ő festette meg az 1500-as évek első évtizedeiben több középkori templom vallásos témájú belső falképeit. A legszebben Tortoreto város Madonna della Misericordia templomában, ahol 1526. szeptember havában dolgozott.

 A festőről egyes történészek azt tartják, hogy apja mellett a budai királyi udvarban kitűnő nevelést kapott (bár, ahogy számoltam, összesen csak két évig tartózkodhatott már nagy fiúként Magyarországon), és van olyan olasz művészettörténész (a külföldiek csak a legnagyobbakra figyelnek), aki úgy gondolja, Giacomo a vatikáni pápai lakosztály stanzáinak freskódíszítésében is segédkezett az ifjú festőóriás, Raffaello mellett.

Nem olvastam sehol a tortoretói falképek leírásaiban, de úgy gondolom, a Köpenyes Mária képen, a sűrű gyülekezetben egy kerek arcú, fekete hajú, középkorú férfi, a nézővel szembe tekintve, maga a festő lehet.

Teramo öröksége

Teramo város akkora, mint Sepsiszentgyörgy, csak nagyobb, mondanám, ha egészen székely lennék. Magyarul ez azt jelenti, hogy Abruzzo második legnagyobb városának lakossága közel annyi, mint Háromszék legnagyobb városáé, viszont a terület, amelyen fekszik, sokkal nagyobb. Nem részletezem, mert semmi egyébben nem hasonlítanak egymáshoz, összevetésük is csak az én szubjektív nézőpontomból adódik. Például a városi képtáruk (Pinacoteca Civica di Teramo) egy közepes és jellegtelen épületben jól működik, miközben a mi képtárunk városunk főterén az egyik emblematikus épületben évek óta sehogy. (Úgy tudom, és bizakodom: csak átmenetileg! Készült már egy modern, jó terv a kiállítóterek felújítására.)

A teramói képzőművészeti gyűjtemény szerényebb színvonalú, mint a miénk, ennek ellenére 1998-ban a múzeum felújításakor egy 240 oldalas katalógust adott ki a város a helyi Takarékpénztár (Casa di Risparmio) támogatásával. A város polgármestere, aki a katalógus rövid előszavát írta, gondolatait így összegezte: „városunk múzeuma a művészeti örökség és a történelmi identitás visszaszerzésére tett hosszú és türelmes erőfeszítések szimbóluma, természetes helyszínnek tűnik a jelen és a jövő kapcsolatának bölcs mérlegeléséhez”. (Hát, ez bizony szépen van mondva!)

A teramóiak művészeti örökségének egyik ragyogó műtárgya az ott kiállított középkori, késő gótikus oltárkép, amelyért valószínű többet fizetnének a nyugati gyűjtők, mint a mi több mint 2500 műtárgyból álló képtárunkért. Sebaj, amúgy is tárgytalan a dolog, mert ők sem viszik aukcióra a magukét, és mi sem adnánk senkinek bármiért a magunkét.

Garibaldi és a magyarok

Teramónak volt egy 19. századi festője, akiről többnyire hallottak az ott élők, mint ahogy Sepsiszentgyörgyön is élt egy jó festő, s az itt lakók egy részének ismerős a neve és a művészete. A „teramano” festőnek Gennaro Della Monica (1836–1917), a székelynek pedig Gyárfás Jenő (1857–1925) volt a neve. Itt most csak Della Monicáról említek meg néhány olyan adatot egy korábbi tanulmányomból, amelyek révén közelebb kerülhet hozzánk. Ezek röviden a következők:

Jókai Mór egyik erdélyi utazása után beszámolt arról, hogy a Gróf Teleki Sándor koltói kastélyában számtalan remekmű díszítette a falakat, amelyek között Pagliano és „Delamonica” alkotásai is láthatóak voltak. A feltételesen Eleuterio Paglianótól származó olajfestmény, amely Garibaldit,

Türr Istvánt és Teleki Sándort ábrázolta – mint ahogy Csetri Elek történész írta –, az íróasztal fölött függött Teleki élete végéig, majd később fiához, Teleki Lászlóhoz került Kolozsvárra, ahol 1910-ben még látható volt. A képet évtizedek múlva a bajai Türr István Múzeumban találtuk meg Artese Lucianóval, és tisztáztuk a festő kilétét.
Mivel a festményt a művész nem szignálta, ugyanakkor tudomásunk volt egy Gennaro Della Monica által azonos stílusban és színvilágban Teleki Sándorról megfestett lovas portréról, amelyet a festő szülővárosában, Teramóban, Della Monica késői leszármazottjánál volt szerencsénk látni, óhatatlanul felmerült bennünk a kérdés: milyen kapcsolat fűzte az olasz festőt az erdélyi grófhoz?

Teleki Sándor Bem ezredeseként vett részt a szabadságharcban, majd Türr Istvánnal és más magyar emigránsokkal együtt jelentős szerepet játszott Garibaldi itáliai mozgalmában. Türr mellett ő volt a magyar légió huszár századának megszervezője, amelynek szerepe lehetett 1860 októberében a Santa Maria di Capua melletti győzelemben.

Teleki ezt követően egy ideig Nápolyban tartózkodott, ahol Gennaro Della Monica visszaemlékezései szerint, aki ekkor szintén Nápolyban dolgozott, 1861 tavaszán felkereste az ő műtermét is. A festő emlékirataiból tudjuk azt is, hogy ismeretségük szoros mecénás-alkotó kapcsolattá alakult, és ennek nyomán később a Comói-tó parti Cernobióban Teleki megbízásából megfestett egy olyan kompozíciót, amely Capuában Garibaldit és magyar tisztjeit ábrázolta. Mindez így olvasható az emlékiratban:

„(...) mecénásom megbízásából megfestettem Garibaldit és a magyar vezérkarát, mindnyájukat lóháton S. Maria di Capuában, háttérben az amfiteátrummal. Természetesen a szereplők egy részét, például Telekit és Türrt a valóságban, saját lovukkal, a többieket pedig többé-kevésbé jól fotókról festettem meg.” (Tegyük hozzá, hogy a történelmi valósághoz mérten ez a festmény a megrendelő Teleki Sándor vágyainak ideálképe volt.)

A nagy méretű képet később, 1865-ben kiállították Firenzében a Dante születésének 500. évfordulójára szervezett ünnepség keretében. Itt a kortárs olasz festők tárlatán Gennaro Della Monica festményének címe a következő volt: La stato maggiore ungherese con Garibaldi a Santa Maria di Capua, vagyis A magyar vezérkar Garibáldival Santa Maria di Capuában.

Teleki Sándor és Gennaro Della Monica kapcsolata két évvel később végképp megszakadt. 1867-ben az erdélyi gróf hazatérhetett a koltói otthonába, a teramói festő pedig a mecénása távozása után véglegesen visszatért szülővárosába. Teleki a teramói festő képét egy róla készített karikatúrával együtt hozta haza Erdélybe, a festő pedig haláláig őrizte azt a kis olajképet, amelyen a magyar mecénását örökítette meg.

Templomok

Az abruzzói templomok épp úgy, mint bárhol a világon, a vallásos élet legfőbb színterei. Ezzel együtt az emberi élet profán megnyilvánulásait is megtapasztalhatjuk bennük. A teramói Nagyboldogasszony és San Berardo tiszteletére épített katedrális körül vasárnap délután kisebb-nagyobb csoportokban beszélgetnek az emberek. Elsétálunk mellettük, és azt lehet hallani, hogy a járvány miatt abbahagyott témát folytatják: foci, politika, nők. Talán még a fiatal polgármester is téma, aki épp elmegy a templom felé a családjával, jobbra-balra sűrűn bólogatva.

Bent a templomban nagy csend honol. Nem messze a bejárattól egy kis kőoszlopra figyelünk fel, amelynek kettősen csavart fonatai között ferdén fekvő, ruhátlan női és férfi alakok domborművét faragták ki. Az oszlop talapzatán egy szeretkező emberpár körvonalai sejlenek, amelyet valamikor hétszáz évvel ezelőtt faragtak. Nem lepődünk meg. Felidézzük például a francia gótikus katedrálisok groteszk vízköpő szobrait vagy számos középkori kódex lapszéli miniatúráit.

Az Ascoli Piceno történelmi központját uraló Szent Ferenc-templom déli bejáratának kőoszlopain kör alakú bemélyedések figyelhetők meg. Itt nem egy éles tárggyal karcoltak bele a templom köveibe a zarándokok, mint Kilyénben, Ócsán vagy Kolozsváron a Farkas utcai református templom támpillérein, hanem az emberi kéz több száz éven át ismétlődő finom érintése látszik. Réges-régi kéznyomai a valaha itt járt hívő embereknek, akik az egyházhoz fordultak az üdvösségüket remélve. Furcsa paradoxona ez a vallásos imádatnak, amelynek folytán lassan sérül, elkopik a fétisként tisztelt tárgy. Eszünkbe juthat Szent Péternek a bronzszobra a római Szent Péter-bazilikában, amelynek lábán szintén meglátszik az évszázados hasonló gyakorlat nyoma.

Karddal átszúrt szív

A természet sem bánik mindig kíméletesen a régi műemlék épületekkel. A 2009-ben bekövetkezett rettenetes földrengés, amely L’Aquila városában oly nagy pusztítást végzett, egész Abruzzo területén jelentős károkat okozott. Azóta szinte minden helyiségben vaspántokkal, láncokkal és sínekkel kötötték körbe a falakat. Teramóban a festők védőszentjének, Szent Lukácsnak felajánlott kis kőtemplomban már ritkán imádkoznak.

Jártunk olyan faluban, ahonnan a romba dőlt épületekből szinte minden lakó elköltözött, kihalt, kísértetfalu volt. Ám megfordultunk olyan kis helységben is, ahol az elmúlt években csaknem teljesen újjáépítették a templomot és a lakóházakat.

L’Aquilától nem messze fekszik Caporcino falu, ahol a szépen helyreállított épületek között a plébánia épületét is felújították. Ennek régi fa ajtója nagy meglepetéssel szolgált, annyira, hogy majdnem olyan életlen fényképet készítettem róla, mint a teramói dóm kis oszlopának pajzán domborművéről. Végül csak sikerült élesre állítani, és itt meg tudom mutatni, hogy egy dél-itáliai kis falu plébániájának bejáratát olyan faragott, karddal átszúrt szív díszíti, mint amilyeneket a mi templomainkban vagy máshol Európában, de még a székely címerben is lehet látni.

Mindezekhez a következőt kell hozzáfűznöm: a nagy egyházatya, Szent Ágoston írja a Vallomásokban szíve Istenéhez szólva: „Szereteted nyilaival átverted szívünket és igéidet bensőnkbe tűzve hordoztuk…” És szívét is felajánlja: „Íme a szívem, amelyen megkönyörültél a feneketlen mélységben”. Mindezek, de legfőképpen az isteni szeretetről szóló gondolatai alapján ábrázolták Szent Ágostont gyakran a nyíllal vagy nyilakkal átszúrt szívvel a kezében. Azt gondolom, hogy az ágostoni hitvallás lehet az alapja minden, fent említett nyíllal vagy karddal átszúrt szív ábrázolásának.