Az ódon református templom dombjának déli lejtőjén épült, példásan gondozott egyházi közösségi ház eddig is otthont adott egy helytörténeti jellegű kiállításnak, a szomszédos Földvár egykori fogolytáborában történtek megrendítő relikviáinak. A nemrég megnyílt művészeti terem mintegy ellensúlyozza a tragédiák, megtört életek mementóját, a művészi alkotás öröméből kisugárzó esztétikai élmény életerőt, szellemi elégedettséget ad a látogatónak. A Bicsi Gyula életművének emléket állító kezdeményezés megálmodói és létrehozói Kristály László Zsolt lelkipásztor és Béres Rozália presbiter voltak, akik hathatós anyagi és szellemi támogatást kaptak ehhez a kultúrapártoló ügyhöz. Az itt kiállított művek jelentős része a helyi egyház tulajdona, nyolc műtárgy magántulajdonban van. A művész iránti tiszteletet mutatja, hogy a megnyitó napján is érkezett egy adomány a gyűjteménybe, egy hangulatos Bicsi akvarell-tájkép.

Bicsi Gyula a Szatmár megyei Nagyszokond községben született 1953-ban, vegyes nemzetiségű alföldi faluban. Édesanyja sváb származású volt, édesapja magyar. Diákként Erdély egy másik szegletébe, Vajdahunyadra került, ahol a fémkohászati szaklíceumban érettségizett. Itt közelről ismerhette meg a nehéz, izzasztó fizikai munkát odaadással végző munkások életét, karaktereit, az ipari erőfeszítések mögött álló szenvedést. Ezeket az emberi sajátosságokat későbbi rajzaiban, festői alkotásaiban egyedi módon jelenítette meg. A tettek mellett a gondolatok embere is volt, ez a szellemi töltet vitte rá, hogy mélyreható elveit, meglátásait képi formában is megörökítse, ezért figyelme már egész fiatalon a képzőművészetek felé irányult. Előbb autodidakta, önképző művészként alkotott, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán képezte magát, ahol 1979-ben diplomázott. Az egyetemről kikerülve művészetpedagógusként az akkori konjunktúrában választani kellett, hogy az ország mely szegletében foglal el tanári állást a felajánlott helyszínek közül. Ő Hidvéget választotta. Az itteni iskolának lett megbecsült művész-tanára, itt alapított családot, majd az 1989-es változások után a község megválasztott polgármestereként is számottevő, a közösséget megtartó, felemelő munkát hajtott végre – nyilván az akkori lehetőségek szerint. Műveivel számos egyéni és csoportos tárlaton vett részt az ország számos kiállítóterében. Rendszeres kiállítója lett a Kovászna megyei művészek közös tárlatának Sepsiszentgyörgyön.

Festőként a tájak, a beállított csendéletek vizuális hatásait, a színek, a formák lelket érzékenyítő voltát vitte vászonra vagy kartonra. Egyedi tehetséggel festette az érzékelt terek, formák, tárgyak megkapó létét, gondolatvilágának szűrőjén formálta ezen istenadta impressziókat. Valós vagy átértelmezett tájképeit életigenlő líraiság hatja át. Kisérletező típus volt, aki belekóstolt a valóságtól elvonatkoztató, absztraktizáló képalkotásba, de meggyőződésből megmaradt a valós, érzékelt elemek művészi kifejezése mellett. A valóságból való kiindulás lett az ő erőssége. A technikai eljárásokkal is kísérletezett, főleg a grafika, a fehér-fekete rajziasság terén, az egyszerű ceruzarajztól a sokszorosítási, nyomtatási technikákig. Az emberábrázolás szintén jelentős helyet kapott életművében. Rajzaiba, festményeibe válogatás nélkül bevett egyszerű, hétköznapi embereket. Ezek expresszív jegyeinek, kisugárzásainak megörökítése érdekelte, kifejezésmódja sokszor groteszkbe, eltorzultságba megy át, de ezzel nem a gúnyolódás, hanem az emberi természet fennségességi jegyeinek körüljárása a célja. Az első látásra fura ábrázolásmód az emberek arcán tükröződő lelki beállítottságot mutatja, átérzéssel vázolt fel hangulatokat, kedélyállapotokat. Képein találkozhatunk eltorzult, bohócszerű vagy éppen farsangi álarc mögé bújt egyénekkel, melyekbe maga a néző láthat bele vidám, felüdítő vagy éppen sorsán tűnődő, drámai, lehangolóan gondolatba ejtő helyzeteket. Végül is az Isten által teremtett világ és ebben a csodálatos humánum kifejeződése jut érvényre Bicsi Gyula művein.  

Az 1990-es évek második felében költözött be Sepsiszentgyörgyre, ahol a Művészeti Líceumban folytatta pedagógusi tevékenységét, mint festészet- és művészettörténet-tanár. Diákjai kedvelték, felnéztek rá, jelentős szakmai és művészetelméleti tapasztalatot kaptak tőle. Jómagam kezdő tanárként néhány évig kollégája voltam, többször beszélgettünk szakmai kérdésekről szünetekben, vagy ha benéztem a festészeti műterembe. Rendkívüli szaktudással rendelkező, csiszolt műveltségű, olvasott alkotó volt. Különösen jól ismerte főleg a modernebb idők, az impresszionisták esztétikai elveit, művészetük eredményeit, ennek folytonosságát, a huszadik századi, hagyományokkal szakító avantgárd izmusainak kifejezőerejét, ezek sajátos képalkotási, kompozíciós elveit. Mindezt a diákjaival egyszerűsített lényegbelátással értette meg, kollégái is értékelték művészettörténeti, művészetelméleti tudását és az ebből leszűrődő egyéni meglátásait.

Mint a Romániai Képzőművészek Szövetségének tagja, műtermet kapott Sepsiszentgyörgyön az ún. „105-ös blokk” épületében, ott, ahol több neves alkotó műterme is volt. Sajnos családi problémái, a fellépő, vélt vagy valós magányossága következtében italozási szenvedélye erőt vett rajta, szellemileg és fizikailag is leépítette, és ebben az egyre nehezebbé váló, bohém, de csapodár élethelyzetből nem talált megfelelő, kiútra vezető segítséget. Emberségét, az emberi lélek jóra való készségi kifejeződéseit mindvégig megtartotta, arcán legtöbbször sajátos mosoly, biztatás tükröződött, és ezt művein is sajátos kifejezőerővel megörökítette. A megszokott mindennapi életviteltől egyre inkább leszakadó, szenvedélyében magára maradó művész néha konfliktusba került társaival, ennek ellenére tovább biztatták, a kulturális közegben a művei által kívánták őt benntartani. Így például az Erdélyi Művészeti Központ tárlatot és egy nyitott beszélgetést rendezett vele (2014), majd közvetlen tisztelői egy újabb kiállítást rendeztek a főtéren lévő Tein teaházban azzal a szándékkal, hogy a tehetséges művészt ne hagyják elvesztődni, mellőzöttségben sínylődni. Életvitelét sajnos nem sikerült megváltoztatni, szenvedélybetegsége mindinkább felülkerekedett, utolsó kiállítása után néhány hónappal, 2018 őszén elhunyt.

A nemrég megnyílt emlékszoba a művész, a gondolkodó alkotó, a közösségért cselekvő Bicsi Gyula előtt tiszteleg és adja tovább örökségét. Élete alkonyán fizikailag ugyan megingott, de lelki-szellemi magasztos énje mindvégig megmaradt. A szépséget, a világ, az ember jobbá tételének lehetőségeit fürkészte, ezt kívánta feltárni, gazdagítani, soha nem öncélúan, hanem adni, továbbadni az általa felfedezett értékeket, az élet szépségeit, a felszabadult vidámságot, a megtalált harmóniát, a színek, fények békítő hatásait tárva elénk. Őrizzük meg mindannyian az ő tisztes emlékét.

Sántha Imre Géza