Bár korábban nem találkoztunk, Pali bácsinak szólítom. Nem csak a köztünk lévő korkülönbség miatt, hanem mert tudomásom van róla, hogy Fekete nagyszüleimet és édesapámat jól ismerte. Ezt felidézve mondja: „Akinek abban az időben az iskolához köze volt, azok tudtunk egymásról, közösen viseltük a kommunizmus ránk erőltetett szabályait: szombaton is tanítottunk, vasárnap foglalkozásokra kellett behívnunk a gyermekeket, hogy ne legyen lehetőségük templomba menni”.

Csíkborzsova

Lakatos Pál 1922. június 12-én született a Csíkszépvízhez tartozó Csíkborzsován, de 13-án írták be az anyakönyvbe. A földműves családnak két gyermeke volt, a kisebbik, Olga szintén tanító lett, a Sepsiszentgyörgyön közismert pedagógushoz, Dobolyi Lászlóhoz ment férjhez, Lakatos Pál háromszéki letelepedése is ehhez köthető. Két éve járt utoljára szülőfalujában, tavaly a koronavírus-járvány miatt halottak napján nem tudott elmenni szülei sírjához.

– Most már a lakosság vegyes, mert az öregek mind kihaltak, utódok nincsenek a faluban, a házakat eladták, megvették a városiak, még angol polgár is lakik jelenleg Borzsován. Legutoljára 2020-ban voltam, a járvány miatt 2021-ben nem tudtam, a szüleim ott vannak eltemetve, és halottak napjára szoktunk menni. Rokonság már nem él ott, két hektár kaszálóterület van kiadva, annak a jussát még felveszem… Földműves családban nevelkedtem, az elemi négy osztályt Borzsovában végeztem, utána a csíkszeredai gimnáziumba mentem, ott négy évet tanultam.

Egyetlen fiúgyermekként édesapja nem nézte jó szemmel, hogy a gazdálkodás helyett a tanulást választja, de édesanyja kitartó volt ebben a tekintetben, sőt, még az anyai nagyszülők is ez irányba terelték unokájuk sorsát. 

– Az úgy volt, hogy a négy elemi utáni vakációban anyai nagyszüleimnél Csíkdelnén voltam, és amikor ősszel mentünk szekérrel a csíkszeredai heti vásárba, láttuk, hogy sok gyermek megy a gimnázium felé tintásüveggel és tollal a kezében. Nagyanyám megkérdezte, hová mennek, és mondták, hogy felvételire a gimnáziumba. Nagyanyám tudott arról, hogy én is szerettem volna felvételizni, készültem is, de apám nem engedte, ennek ellenére gyorsan elment tintát és tollat vásárolni, így aztán én is felvételiztem és szeptemberben megkezdtem a gimnázium első évét, azaz az ötödik osztályt.

égy év gimnázium után ismét összeült a családi kupaktanács, az apa ellenezte, az édesanya kitartott fia taníttatása mellett, ennek eredményeként Radnóton mezőgazdasági iskolában, utána tanítóképzőben tanult a fiatal Lakatos Pál. A háború miatt egyiket sem tudta befejezni. A munkaszolgálat és a fogság után szerzett diplomát mindkettőből.

Menekülés

– 1944 őszén édesanyámmal és húgommal együtt elmenekültünk. Az volt a terv, más családokhoz hasonlóan, hogy a Hargitán átmegyünk, és ott majd az oroszok nem érnek utol. Mint kiderült, ez naiv elgondolás volt, folyamatosan menekültünk az oroszok elől, tehénszekérrel és lovas szekérrel édesanyám, Olgi húgom és én. Édesapám a székely határőrségben szolgált, ő csak később jöhetett utánunk. Tudta, hogy milyen irányba mentünk, keresett jobbról, balról. Egy csíkszentmártoni menekültszekeres családdal találkozott, és érdeklődött felőlünk, mondták, most mentek Mezőkövesd felé. Mezőkövesden voltunk egy hetet letelepedve, ott a tanács adott egy lakást, egy hét után továbbmentünk. Ott találkoztunk édesapámmal. A cél az volt, hogy eljussunk Budakeszire, ott élt egy borzsovai származású, Sárig nevezetű ember. Nyolc heti szekerezés után megérkeztünk Budapestre, ott ért utol Horthy kapitulációja, és akkor azonnal jöttek a nyilasok (Nyilaskeresztes Párt – szerk. megj.), ők vették át a hatalmat. Megjelentettek egy falragaszt, hogy adott korosztályból a férfiak jelentkezzenek a hadkiegészítőn. Nem lehetett kibújni ez alól, mindenki félt, ez kegyetlen társaság volt, ha valaki ellenkezett, azonnal főbe lőtték. Édesapám már kiesett a meghirdetett korosztályból, nekem jelentkeznem kellett. Besoroztak. 

Munkaszolgálat, fogság

– Engem idegen állampolgárként a munkaszolgálatosok közé tettek, a 2-es számú hadsereg kötelékébe tartoztunk. Később egy katonai táborba kerültem, ahol a frontra képezték ki a fiatalokat, de súlyos vakbélgyulladásom lett, ami megmentett a kiképzéstől és a közvetlen frontra való eljutástól. A győri kórházban operáltak meg, és amikor a debreceni kórház menekült nyugat felé, ugyanis egy ideig Győrben állomásoztak, minket, félig gyógyultakat is átvittek a határon. Egy amerikai fogolytáborba kerültem Németországban. Egy hónapig a szabad ég alatt táboroztunk. Esett az áprilisi eső, még hó is volt, és mi egy szál pokróccal takaróztunk a szabadban. Negyvenezren voltunk, mindenféle nemzetiségű foglyok, sokan ott haltak meg. Jöttek az ottani civilek és a katonai parancsnokságtól csoportokat kértek ki munkára. Én egy ideig az amerikai konyhára kerültem szerencsére, elég jó volt a helyzetem. Egy hónap múlva barakkokba vittek, ott az ellátás rendesebb volt, de az amerikaiak nem bántak kesztyűs kézzel velünk. A nagy városok le voltak bombázva, minket vittek a romokat eltakarítani és az erdőre fát vágni.

Hazatérés 

– Ez idő alatt szüleim úgy tudták, orosz fogságban vagyok, és amikor valahogy kinyomozták, hogy nem így van, kaptam egy levelezőlapot tőlük, ennyi volt az utolsó másfél évben a kapcsolatunk. A családom 1945-ben hazatért Csíkborzsovába, ami gabonájuk volt, azt időközben mind ellopták, a semmire érkeztek.

Mi úgy szabadultunk Németországból, hogy az erdélyi hadifoglyoknak volt egy vezetősége, és az kérte, vigyenek minket haza. Nem úgy kezeltek, mint magyar katonákat, hanem erdélyi foglyok, erdélyi polgárok voltunk, és áthoztak Temesvárra, ahol adtak katonakönyvet, és mindenki mehetett haza. Én egy márciusi este érkeztem szüleimhez 1946-ban. Nagy volt az öröm, hogy ép és egészséges vagyok.

Lakatos Pál meggyötörten, de nem megtörve érkezett haza, tudta, bármi vár rá itthon, folytatni akarja a háború előtt megkezdett tanulmányait. A csíkszeredai mezőgazdasági kamaránál szerzett mezőgazdasági diplomát, a tanítóképzőt látogatás nélküli tagozaton fejezte be, és 1947 őszén kapta az első kinevezését. A tanévet a gyimesfelsőloki Ugrapatakán kezdte, de nem sokáig maradt ott, rövid időn belül áthelyezték a csíkszeredai mezőgazdasági iskolába. 

– Ugrapatakán nem nagyon tudtunk működni, mert a gyermekek kint voltak a havason pásztorkodni, a tanév megkezdődött, de nem volt diák. Mi, tanerők gombát szedtünk és levittük a laktanyához, ott szárítottuk az ökörnyelv gombát. Egy hónapig voltam ott, utána áthelyeztek Csíkszeredába, a Hargita aljába, egy mezőgazdasági iskolába, ahol akkor létesült a magyar tagozat. Aligazgatónak neveztek ki a román igazgató mellé, és természetrajzot tanítottam. Itt egy évet maradtam, áthelyeztek Csíksomlyóra a tanítóképzőbe szintén aligazgatónak. 1949-ben volt a püspökjárás, Márton Áron akkor vonult be Csíksomlyóra lóháton, és minket, tanügyieket nagyon kordába fogtak, a tanfelügyelőség részéről jött a parancs, hogy ne vegyünk részt a püspökfogadáson. Márton Áron látogatása után szétoszlatták a somlyói tantestületet, mert úgy könyvelték el, hogy mi is ott voltunk a püspök fogadásán, ami a kommunizmus idején bűnnek számított. 

Kulákok tíz hektár miatt

– A legszomorúbb az volt, hogy sokat kínozták a szüleimet. Éjjel felköltötték, hogy kell menni az erdőbe fát hordani, közmunkára vitték, a kapujukra kiírták: kulák és ne higgy neki. Tíz hektárért volt ez a cirkusz. Kis falu volt Borzsova, apám a jobb gazdák közé tartozott, és őket tették meg kuláknak, mert mindenhol kellett kinevezni kulákokat, akikkel szemben osztályharcot vihetnek. Engem pedig minden esztendőben áthelyeztek, tíz helyen voltam Csíkban a tanügyben. 

Csíksomlyó után következett Gyergyóremete, ahol új iskolát létesítettek, és mivel többnyire vidéki gyermekek iratkoztak oda, Lakatos Pált bentlakás létrehozásával bízták meg. Egy év múlva Csíkszenttamásra helyezték, utána Csíkmenaságra. 1953-ban vette feleségül Rombauer Máriát, akit úgy ismert meg, hogy gyakran látogatta húgát, Dobolyi Lászlóné Lakatos Olgát Sepsiszentgyörgyön. 

’56-os kitérő Budapesten

1956. október 23. Budapesten érte a Lakatos házaspárt, mivel éppen a Mária néni édesanyját látogatták meg, aki a menekülés után nem tért haza. Hat gyermeke közül négyen szintén Magyarországon maradtak. Erre a napra Pali bácsi úgy emlékszik, hogy éppen színházban voltak, és ott értesültek a pesti eseményekről.

– Színházban voltunk, előadás közben bejelentették, hogy bizonyos események miatt nem folytatják a bemutatót. Mi Pestszentlőrincen laktunk anyósomnál. Az Üllői úton már nem közlekedtek a villamosok, így gyalog mentünk úgy tíz kilométert, utána az 50-es villamossal utaztunk, hajnali négy órára értünk Lőrincre. Bár a harcok nem érintettek, de láttuk, hogy a Kilián laktanyából jöttek ki a katonák felfegyverkezve, a vörös csillag az orrunk előtt esett le, mert leverték, Sztálin szobrát akkor döntötték le, csak a csizmája maradt. Mi féltünk, de örvendtünk is. Néhány napot még Lőrincen töltöttünk, onnan egy autóbusszal vittek minket, erdélyieket szervezetten át a határon. Ott átvizsgáltak, hogy nem vettünk-e részt mi is a forradalmi eseményekben, aztán elengedtek. Igaz, hogy tanítási idő volt, de mi engedéllyel mentünk el a bánkfalvi iskolából rokoni látogatásra, itthon nem zaklattak utána, hogy hol jártunk, mit láttunk. 

Az Olt utcai lakás

A hatgyermekes családban nevelkedett, jelenleg kilencvenhárom éves Lakatos Mária máig haragszik arra a tanfelügyelőre, aki mindenáron meg akarta akadályozni, hogy férjével együtt Sepsiszentgyörgyön kapjanak állást a tanügyben, mert ő szeretett volna abba az Olt utcai házba költözni, melyet Rombauer Mária a nagyszüleitől örökölt, de abban az időben egy színész házaspárnak volt kiadva. Megemlíti, hogy akkoriban az állami hatóságok lesték, melyik házban nem lakik a tulajdonos, és egy adott bizottság rendelkezett afelől, hogy kinek ítélik oda. Végül 1958-ban költözhettek be saját nagyszülei házába, ahol néhány napig együtt laktak az onnan Magyarországra kivándorló színész házaspárral. Ennek a történetnek emléke máig szívszorító számukra, mert egy magyar tanfelügyelő akarta kitúrni őket a családi örökségből. 

– Kezdetben nem kaptam tanítói állást, feleségem egy szövetkezetben pénztároskodott, én az építészeti szakiskolában lettem nevelő és fizikatanár. Egy idő múlva feleségem bekerült a textiliskolába, majd a Három Rózsánál működő 3-as iskolába, amit később átköltöztettek a Csíki negyedbe, onnan ment nyugdíjba. Én egy kis sepsiszentkirályi kitérővel kerültem a 2-es általános iskolába, amely akkor a plébániával szemben működött, a jelenlegi katonai parancsnokság épüle­tében. A 2-es iskolát úgy hozták létre, hogy feloszlatták a 7-es iskolát, és több tanintézetből toboroztak gyermekeket, minden iskola olyan tanulókat adott, akik a leggyengébbek voltak. 

Megyésítés után 

– 1968-ban minket Brassóhoz vagy Csíkszeredához akartak csatolni, Fazekas János központi bizottsági tagnak köszönhető, hogy ez a kis megye mégis létrejött, persze, azt nem engedték, hogy Háromszék legyen a neve, hanem Kovászna megye. Sepsiszentgyörgyön megkezdődött az új lakónegyed, a jelenlegi Szemerja kiépítése. És ezzel együtt a lakónegyedi iskola építése is. Ahogy az iskola építését befejezték, mi, tanárok és néhány szülő hordtuk fel a bútorokat, és amikor az új bútorzat megérkezett az állomásra, azt teherautóval vittük az új épületbe. Az út úgy nézett ki, hogy az autókerék majdnem belesüppedt a sárba, de végül célba értünk.

Abban az időben szombaton is tanítottunk, vasárnapra pedig foglalkozásokat kellett szervezni a gyermekek számára, hogy ne mehessenek templomba, ezt lelkileg elég nehezen éltük meg. Elmentünk az iskolába, ott tettünk-vettünk, de a gyermekek nemigen jöttek, csak azok, akiket a szülők engedtek. Római katolikus vagyok, nekünk nem szabadott járni templomba, sem megnyilvánulni a vallásunkban, és a gyermekeken keresztül is ellenőriztek, hogy a tanításba mennyire vittük bele a vallásos érzést. Nem voltam buzgó, de jártunk templomba, nem a kommunizmus alatt, mert az állásunkkal játszottunk volna.

Az iskola alapításának harmincadik évfordulójára a Váradi–Bartalis Alapítvány által 1992-ben megjelentetett Hagyományőrzés-hagyományteremtés című kiadványban az új épületben tartott első tanévnyitóról Tulit Ilona iskolatörténeti írásában olvashatjuk: „1970-ben épült fel a Szemerja negyedben az új iskola. Késő ősszel sikerült beköltözni, tanévkezdésre ugyanis nem fejezték be egészében az építőmunkát. Emlékezetes a tanévnyitó ünnepség a romos, törmelékes udvaron. És az is, ahogyan az egész munkaközösség dolgozott, takarított, tisztogatott. Miután sikerült egészen rendbehozni, sőt, kifényesíteni, néhány éven át (Bács Ernő igazgatása idején) a belső rendszabályhoz tartozott a posztópapucs viselése.” 

A harmincadik évforduló egyben az iskola névadására is alkalmat adott, a Szemerja negyedi iskola 1992 óta viseli a Váradi József Általános Iskola nevet. Lakatos Pál ekkor már tíz éve nyugdíjba vonult, de máig szép emlékeket őriz a váradis munkaközösségben töltött időkről. 

A nehézségekből is lehet tanulni

Pali bácsi úgy tartja, a szüleitől tanult a legtöbbet, de mindenütt, amerre járt, tapasztalt valami újat. A nehézségek nem törték meg, szerinte minden helyzetben lehet tanulni valamit. Hogy ennek a hosszú életnek mi a tanulsága? Erre az ő válasza: „sok mindent lehetne mondani”.

– Van jó oldala is, rossz is. Attól függ, az emberek hogyan fogják fel a dolgokat, hogyan alkalmazkodnak az élet nehézségeihez, örömeihez, a kedvező helyzetekhez. A családban volt ilyen is, olyan is, mint általában. A nehézségek nem törtek meg, más lehetőség nem volt. A kommunizmus ideje alatt nem lehetett számítani a szülők segítségére, mert a birtokot elvették, kollektíveket szerveztek, szüleim idősek voltak, nem tudtak ott sokat tevékenykedni. Fájdalmas volt, hogy a kommunista rendszer nagyon sújtotta a szülőket és az én tevékenységemet is. Eltelt ez is. A tanítóképző befejezése után szerettem volna a főiskolára feljutni, de a kulákság ebben megakadályozott, másrészt az akkori főtanfelügyelő a kérésemet nem továbbította, nem adott ajánlást. Ezt akkor tudtam meg, amikor sógorom bekerült a tanfelügyelőségre, és a kérésemet a volt tanfelügyelő fiókjában találta meg. 

Lakatos Pál az elmúlt száz év tanúja. Nem kérkedik ezzel, inkább ő maga is csodálkozik, hogy ez megadatott neki egészségben, szellemi frissességben. Nem igyekszik az emlékekből élni, csak akkor idézi fel azokat, ha kérdezik, inkább törődik a jelennel, örvend négy unokájának és öt dédunokájának, akik vidámsággal töltik be Olt utcai otthonukat. Egyedül a szédülésre panaszkodik, ahogy ő mondja, szédeleg, de ez nem fosztja meg kedvenc szórakozásától, a kerti munkáktól, gyomlál, kapál s ültet. És amit egy százéves ember elültet, az talán még száz évig üzen az utókornak. Ilyen ez a beszélgetés is, ami ugyan az egyéni emlékezetre szorítkozik, de mindenképpen hiteles kortörténet. Köszönet érte. Pali bácsi, Isten éltesse egészségben, örömben a családja körében!