Városon születtem, de akkoriban a mi kis városunk valamennyire még falusias volt, és nagyon szeretem a régi, hagyományos paraszti világot. Közel áll a szívemhez, de sajnos ma már nincs részem belőle, mert nincs falun élő közeli rokonom. Mégis, a mai napig érzem a vágyat gyermekkorom kitörölhetetlen, gondtalan világának újraélésére.
Székely nagyapámék (anyai nagyszüleim) az egyik városvégen laktak, egy kis utcában, amely akkoriban nagyon csendes volt. Földúttal, és a földút volt a járda is. Fakerekű szekerekkel járt még szinte mindenki, csak néha zötyögött el a ház előtt méltóságteljes pöfögéssel egy-egy mélabús traktor, s még ritkábban egy-egy Steagul Roșu márkájú teherautó (brassói gyártmány), vagy a kollektív gazdaság „Molotov”-kamionja, amely felejthetetlen számomra, mert minden kátyú előtt nagyokat szisszentett. Később tudtam meg, hogy ez az akkori Szovjetunióban gyártott csodaszekér a világégésből maradt itt Székelyföldön, a sziszegés pedig nem más, mint a levegőfék hangja. Ha a bolgárkertészetből láttunk kifordulni egy borsóval megrakott traktort, amely a nagy kátyúk miatt csak lassan haladt, futva hamar utolértük, letéptünk egy-egy ölnyit a rakományából, és boldogan tértünk vissza, jó sokáig szemezgetve a drága zsákmányt.
Nem volt annyi idegen a városban, nem volt szokás a gyermekeket lakat alá zárni, kulcsot sem kötöttek a nyakunkba. Mindenki mindenkit ismert, az utcák, közterületek mind-mind játszóterek voltak számunkra. Ez senkit sem zavart, csupán a forgalmi rendőrök, Botez Gyuri és Karácsony Pista bácsi zavartak fel néha, épségünket féltve, a járdára. A forgalom minimális volt: mindössze néhány motorbicikli zörömbölt itt-ott, s félóránként indultak a központból Kiss Géza bácsi autóbuszai, az egyik az állomásra, a másik Szemerjára. Egy-egy háborúból visszamaradt terepjárója volt a rendőrségnek, a néptanácsnak, na meg az állambiztonságnak (a hírhedt Securitaténak) is. Ma már minden faluban több gépjármű zakatol, és a gyermekeket nem engedhetik ki az utcára játszani.
Orbán-Barra Gábor
