Egyszerre három különböző jellegű, ám alapvetően az autonómia esélyeit, lehetőségeit és szükségszerűségét vizsgáló könyvet mutattak be Tusványoson: Dabis Attila angol nyelven megjelent Tévhitek az autonómiáról című könyvét, Csóti György Trianon után száz esztendővel című kiadványát és Komlóssy József még nyomdában lévő kötetét, az Utolért az idő című visszaemlékezést.
Dabis Attila, a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottja bevezetőjében örömét fejezte ki, hogy Romániából való jogtalan kitiltása után (a Székely Szabadság Napján való részvételét akadályozták meg, majd jogtalanul – ezt a román legfelsőbb bíróság rögzítette jogerősen– két évig nem jöhetett az országba – szerk. megj.) immár másodszor vehet részt Erdélyben nyilvános rendezvényen. Hiánypótló kötetében, amely tízéves, a nyugat-európai autonómiákat tanulmányozó kutatásainak eredménye, szakmai érvekkel bizonyítja be, hogy Székelyföld területi autonómiája nem ellentétes a román alkotmánnyal, mi több, a jelenlegi alkotmányos keretek között törvényesíthető. Dabis először azokat a román hivatalos ellenérveket sorolta, amelyeket a parlament asztalára került autonómiastatútum kapcsán a Törvényhozási Tanács negatív véleményezésének alátámasztására vetett papírra. Ezek jobbára a jól ismert klisék, miszerint a speciális jogkörök túlmutatnak a helyi önkormányzatok hatáskörein, sérti Románia alkotmányának első cikkelyét, a regionális autonómia megszüntetné az állam szuverenitását az illető területen, illetve hogy a nemzetközi szervezetek nem támogatják a kizárólag etnikai entitások létrehozását.
Az autonómia megerősíti az alkotmányos rendet
Ezen érvelés alátámasztására Dabis belső és külső jogi szempontokat sorolt. A román parlamentben eddig négy alkalommal benyújtott statútum ugyanis Románián belüli, jogi személyiséggel rendelkező entitást ír le, amelynek jogrendje beilleszkedik az állam jogrendjébe, hiszen azzal összhangban bocsát ki rendeleteket, a normakontrolt pedig az alkotmánybíróság biztosítja. Dabis a québeci példát idézve leszögezte: az autonómia iránti igény megfogalmazásának legitim politikai diskurzust kellene generálnia, hiszen az alkotmány nem kényszerzubbony, hanem emberi alkotás.
Ugyanakkor egy régió – s ezt sok európai példa támasztja alá –, így Székelyföld autonóm státusza nem aláássa, hanem ellenkezőleg, megerősíti az adott, jelen esetben a román alkotmányos rendet: segíti az állam egységének, integritásának a kiteljesedését, intézményes megoldásokat nyújt, befogadó jellegű, mi több, feloldja az esetleges etnikumközi konfliktusokat, hozzásegíti az államokat, hogy betartsák a nemzetközi előírásokat. A szerző egy sor, a tudományos szakirodalomban található elemzést idézve állapította meg, hogy az autonóm megoldások valójában konfliktuskezelő eszközök, a többnemzetiségű társadalmakban pedig hangsúlyosan azok, hiszen hozzásegítenek az ellentétek feloldásához. Mi több, ezek megtagadása vezethet az egységes államok feloszlásához. Ugyanakkor összehasonlításképpen idézte a spanyol és az olasz alkotmányt, amelyben szintén szerepel az egységes, oszthatatlan állam, ám az oszthatatlanság követelményét egyenesen az autonómia gondolatával kötik össze.
Következtetésképpen a szerző leszögezte: Székelyföld területi autonómiája nem ellentétes a hazai alkotmányos berendezkedéssel, így elfogadásához nincs szükség annak módosítására sem. Politikai gátak viszont vannak, ezt bújtatják jogi érvekben, hogy elszabotálják magát a párbeszédet is. Hiszen a román politikai gondolkodás zéró végösszegű játszmák szerint működik, ami alapján, ha adnak jogokat a nemzeti közösségeknek, akkor ők veszítenek. Holott valójában ezzel csak nyernének, mi több, ha felmerül az autonómia igénye, biztonságpolitikai kérdéssé alakítják, vészhelyzetet kiáltanak, sőt, jogot sértenek (lásd Beke–Szőcs-ügy).
Ha megvan a politikai akarat, meg lehet találni a megoldást, akár úgy is, hogy a statútumot egy román–magyar megállapodás keretébe illesztik, amire egyébként az elég régi kétoldalú alapszerződés is adna lehetőséget – érvelt Dabis Attila.
Trianon tanulságai
Ugyancsak az autonómiák felette szükséges voltára reflektál Csóti György Trianon után száz esztendővel című könyve, igaz, egy történelmi összefüggésrendszerbe ágyazva. A Kisebbségi Jogvédő Intézet leköszönő elnöke szerint (az egyébként villamosmérnöki végzettségű, a rendszerváltozás után politikai pályára lépett szakértő idén vonult nyugállományba) a magyarság sorskérdéseinek most is meghatározója Trianon. Seb, amely ugyan már részben behegedt, de még mindig ott van a nemzet testén. Könyvével elsősorban azt szerette volna megmutatni, hogy miként lehet ezt a sebet begyógyítani. A recept ismert és mégsem valóság: a tényleges és teljes körű autonómia. Hiszen az őshonos közösségeknek alanyi joga az önrendelkezés – fogalmazott az előadó –, amit nem biztos, hogy elismernek, de erkölcsileg joguk, jogunk van hozzá. A kötet a Kárpát-medencében élő magyar közösségek helyzetének feltérképezése mellett arra is választ kíván adni, hogy mi kell az autonómia megvalósításához. Csóti György szerint elsősorban az adott terület közösségének az elszánt akaratára és áldozathozatalára van szükség. Ugyanakkor kellenek az úgynevezett vagylagos feltételek: vagy az adott állam ad lehetőséget, vagy az erre vonatkozó nemzetközi feltételek adottak, vagy a többségi nemzet hozzájárulásával, vagy a külső erő kényszerítő hatásával valósulhat meg.
A kötet végén Csóti egy sor korabeli és későbbi politikus, közéleti személyiség által megfogalmazott gondolatot idéz, amelyek így vagy úgy Trianon jogtalanságát, hazugságokra épülő érvrendszerét rögzítik. „Könyvem elsősorban a külhoni magyaroknak szól – összegezett Csóti György.
– Egyfajta üzenet, hogy a megmaradás feltétele az autonómia. Ám mindez csak teljes körű, széles nemzeti összefogással érhető el olyan körülmények között, hogy az európai országok is ellenérdekeltek, hogy megoldják a magyar közösségek helyzetét.”
Az aktatáskás ember
Komlóssy József az Európai Tanácsban és más nemzetközi szervezetekben (ENSZ, EBESZ, EU) végzett sok évtizedes szakértői munkája miatt vált ismertté magyar politikai körökben. Készülő kötete ennek a munkának, a megtett útnak egyfajta összegzése. Bevallása szerint műszaki emberként ezen a területen is a racionalitás – a csakis olyant mondani, ami stimmel – elv vezérelte. Ezért is hívták aktatáskás embernek, mert a bizonyító dokumentumokat mindig magánál hordozta, hogy érvei mellé azonnal felmutathassa.
Csóti György gondolatához csatlakozva leszögezte: a célok elérése, a megmaradás érdekében áldozatot kell hozni: csak az a nemzet érdemli a szabadságot, amelyik nap mint nap hajlandó dolgozni és áldozatot hozni érte, hiszen nagypéntek nélkül nincsen feltámadás – fogalmazott a szerző. Szerinte is a magyarság megmaradása csakis a regionális önrendelkezés megteremtése révén érhető el, általános értelemben pedig a demokrácia megvalósításának mérőfoka, hogy az állam milyen fokon osztja le a kompetenciákat.
Komlóssy József végezetül bemutatta a készülő könyv szerkezetét, amelynek megírására egyébként barátai, munkatársai biztatták (többek között Németh Zsolt, Tusványos egyik alapítója): az első rész korrajz, a „kicsiny magyar világ” idején megélt emlékek, a Szilágyságból Kanadáig ívelő életút felelevenítése, a második rész bemutatja az erdőmérnököt, az élet napos oldalán is járó embert, a harmadik pedig a politikai lobbistát, aki Bethlen Gábor fejedelem szellemében – „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet” – végezte az egyetemes magyarság érdekében kifejtett tevékenységét.
