„Amikor én belecsöppentem ebbe a számomra is ismeretlen világba, egy élethivatást választottam, és elmondhatom: az űrkutatás annyira megfogott, hogy nem tudtam lemondani róla, és valószínűleg már nem is fogok” – kezdte élménybeszámolóját Farkas Bertalan, aki bevallása szerint sohasem akart vadászpilóta lenni. Elmondta, hogy amikor a kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumba járt, a padtársa, Kopasz Gyuszi javaslatára jelentkeztek a repülőiskolába. „Átmentünk sok-sok teszten, vizsgán, és az élet úgy hozta, hogy Gyuri, aki pilóta akart lenni, nem lett az, míg én a legmagasabb minősítést kaptam, és vadászpilóta-jelöltként folytattam a tanulmányaimat. A szüleim nem lelkesedtek az ötlettől, de beleegyeztek, és miután sikerült az elméleti vizsgám, bekerültem a szolnoki Kilián György Repülőműszaki Főiskolára. Az első két szolnoki év után kivittek a Szovjetunióba, és ott 1972-ben a Krasznodari Repülőtiszti Főiskolán diplomáztam, majd a pápai vadász­ezredhez kerültem. Négy évvel később aranykoszorús, első osztályú vadászpilóta lettem. Ez azt jelentette, hogy a meglévő technikai lehetőségek mellett minden időben bevethető pilóta voltam. Ekkor még nem volt szó űrrepülésről” – tette hozzá a magyar űrhajós.

Az újra és újra felelevenített történetből kiderült, a szovjetek 1976-ban felajánlották a volt szocialista országoknak, hogy űrhajósokat is küldjenek a világűrbe. A magyarok is beléptek a programba, és 1977-ben elkezdődött az űrhajósok kiválogatása. „Annak az évnek a májusában megszületett a kislányunk, Aida. Másfél hónapos volt, amikor egyik alkalommal hazamentem, a feleségem pedig vacsorával várt. Pezsgőt is bontottunk, ami annyira jólesett, hogy egy második pohárral is megittunk belőle. Ekkor a nejem megkérdezte, hogy hová akarok repülni. Én mosolyogva úgy válaszoltam, hogy a világűrbe. Ő megfogta a kezemet, átmentünk a másik szobába, ahol a kislányom aludt, és megjegyezte: nincs világűr, mert ennek a gyereknek apa kell. Aznap este nem egy szobában feküdtük le, de utána aláírtam a jelentkezést, azzal a gondolattal, hogy úgyis kiesem a szigorú rostán” – idézte fel a 45 évvel ezelőtt történt eseményeket Farkas Bertalan. „Akkoriban 220–240 pilóta volt a három – Pápa, Taszár, Kecskemét – vadászrepülő-ezredben, s az alakulatok komolyan versenyeztek egymással, hogy onnan kerüljenek ki a magyar űrhajósjelöltek. Végül önkéntesen kilencvenöten jelentkeztünk. Én is bekerültem a csapatba, s az első kör után csak 27-en maradtunk. Hazamentem, nyílt az ajtó, és jött az első kérdés: befejezted? Most még nem, de majd a következő rostán úgyis kiesem, és ez így ment végig. Aztán 11-en maradtunk, végül 1977 decemberében hét űrhajósjelölt papírjait kapta meg a szovjet űrbizottság. Ezt követően egy hónapig voltunk a Moszkva melletti Csillagvárosban, ahol további rengeteg teszt, vizsga következett. Végül egy kutatóintézetbe küldtek, ahol egész nap velem foglalkozott nagyon sok ember. Délután sétálgattam a folyosón, amikor jött a professzor úr, és behívott az irodájába. Beszélgettünk, és azt hittem, most közlik velem, hogy itt az út vége. Aztán megkínált egy pohár konyakkal, és én teljesen zavarban voltam… Beszélgettük tovább, többek közt Magyarországról, és megkérdezte, hogy még megiszunk-e egy pohár konyakot. Na, most akkor mi lesz ennek a vége? Felálltunk, kezet fogtunk, egymás szemébe néztünk, s annyit kért tőlem, hogy ha visszajövök a világűrből, gondoljak rá, mivel ő volt az, aki szabad utat adott nekem. Erre én: professzor úr, még megihatunk egy pohár konyakot?” – mesélte az űrhajós.

Valerij Kubaszov és Farkas Bertalan. Fotó: Emberek a világűrben (1980)

Farkas Bertalan 1978 márciusában érkezett meg családjával Csillagvárosba. „Ekkor már nem sokat tudott mondani a feleségem, de én azzal nyugtattam, hogy ketten vagyunk, és még bármi lehet. Majd megkezdődött a felkészítés. Két évig voltunk ott… Az egyik összejövetelen, ahol megjelent Georgij Beregovoj és Alekszej Leonov szovjet űrhajós is, pezsgővel a kezükben odajöttek hozzánk. Beregovoj mondta, hogy gratulál nekünk, magyaroknak, mivel mi legyőztük őket, a szovjeteket… Erre én értetlenül: hogyan? Mi Lajka kutyával kezdtünk, ti, magyarok pedig egyből farkassal juttok ki a világűrbe” – mondta az élete nagy kalandja előtt álló űrkutató.

„Tőlem mindig megkérdezik, hogy melyik volt az űrutazásom legemlékezetesebb pillanata… Én erre azt szoktam felelni: a pillanat akkor kezdődött el, amikor beültem az űrhajóba, és akkor ért véget, amikor földet értem. Indulásnál 340 tonna volt a rakétánk súlya, ebből 320 tonnát az üzemanyag tett ki. Öt perccel a start előtt már nincs rádiókapcsolat, de magamban szuggeráltam az irányítóban levő fiúknak, hogy nyomják már meg az indítógombot, mert két éven át erre a pillanatra készültem. Aztán megnyomták, és elindultunk Bajkonurból, arról a kilövőállásról, amelyről Gagarin is repült az űrbe, és egy rövid idő után fönt voltunk már 240 kilométer magasan. Amikor először vissza tudtam nézni a mi kis bolygónkra, már a Csendes-óceán fölött voltunk, majd következőkor Amerika nyugati partját láttam, aztán jött az Atlanti-óceán és közeledett Afrika. Ekkor 28 000 km/órával száguldottunk” – mondotta Farkas, aki első este a magyar televíziós közvetítés keretében felolvasta az esti mesét, ezért magával vitte a híres tévémacit is.

„Minden visszatérés előtt tesztelni kell azt az űrhajót. Mi a Szojuz–36-tal repültünk a világűrben, és Szojuz–35-tel jöttünk vissza, ez pedig három hónappal korábban kapcsolódott az űrállomáshoz. Ez azt jelentette, hogy fedélzeti mérnökként nekem kellett mindent megcsinálnom, a parancsnoknak pedig öt másodpercre be kellett indítania az űrhajónk hajtóművét. Ez azért is volt fontos, hogy ez idő alatt megemeljük a pályamagasságot. Az irányítóközpontból zöld utat kaptunk, és Valerij Kubaszov megnyomta a gombot, de nem történt semmi. Aztán a telemetriai adatokból kiderült, hogy Kubaszov roppant rövid ideig nyomta az indítógombot, és azt kérték tőle, hogy jobban nyomja meg azt. Ekkor már minden jól működött, és öt másodpercre beindult a hajtómű. Szétválás után még 183 másodpercig működött a hajtómű, hogy a visszatéréshez csökkentsük a sebességünket. Az atmoszférába belépve az űrhajó külseje pillanatok alatt 2200 fokra melegedett fel. Tíz-tizenkét kilométer magasan kinyílt a fékezőernyő, majd sorban a következő kettő, és jöhetett a földet érés, amely alatt 35–40 G túlterhelés ért minket. Ez nagyon sok volt, és csak a szovjet mérnökök leleményességének köszönhetjük az életünket. És innen teljesen megváltozott az életem, életünk” – folytatta a sztorizgatást a legendás dandártábornok.

Farkas Bertalan az űrrepülése utáni években elkezdte hangoztatni, hogy jó volna, ha ismét lenne magyar űrhajós. Beismerése szerint hamarosan eljöhet ez a pillanat, hiszen az Európai Űrügynökség célként fogalmazta meg, hogy 2026-ra embert küld a világűrbe. „Magyarországról körülbelül 220–240-en jelentkeztek, köztük voltak hölgyek is. Mostanra tízre csökkent az űrhajósjelöltek száma, és közülük kerül ki az a kettő, aki feljuthat az űrbe. Én nyolc napot voltam fenn, a második magyar űrhajósnak viszont egy hónapot kell az űrben töltenie. Mi nem űrturistát akarunk felküldeni, hanem egy szakmailag jól felkészített mérnök orvost vagy orvos mérnököt szeretnénk az űrben látni” – zárta beszámolóját Farkas Bertalan, akinek ez év márciusában egy L–29 Delfin típusú, sugárhajtású csehszlovák kiképző-repülőgéppel ismét alkalma volt a felhők közé emelkedni és újra belekóstolni a vadászpilótaságba.