A különbözőség jó, ha különböző értékekben mutatkozik meg, és nincs más ember, más közösség léte, boldogulása ellen. Mert amúgy bizony még abban is különbözhetünk, hogy mit tekintünk szépnek, jónak. Lásd például: mi szép egy mongolnak, és mi egy európai fehérnek, mi szép egy bennszülött közösségben, mi számít jónak a muszlim, a keresztény világban vagy egy buddhista számára: más és más, ha nem is mindig és mindenben.

Valóban vannak egyetemes emberi értékek, melyek nincsenek egyetlen embernek se kárára, javára azonban annál inkább, vannak egyetemes emberi elképzelések, szembenállások, jelképek: jó-rossz, bal-jobb, női-férfiúi, fent-lent, fehér-fekete stb. Azonban az is igaz, hogy a különböző nyelvek nem teljesen ugyanazt a valóságot nevezik meg: egy beduin a homokra, az eszkimó a hóra tud megannyi elnevezést, az indián kevesebb színt különít el, nevez meg. Mindezek a különbségek tagadhatatlanok, ahogy tagadhatatlan az is – tudományosan, objektíven nézve a tényeket –, hogy tudnánk mi boldogulni egymással, egymás világát nem lebecsülve, egymáshoz kölcsönösen alkalmazkodva s főleg a másikhoz igazodva, ha nála vagyunk, s ő meg hozzánk igazodjék, ha nálunk van. Ha számolunk tehát azzal, mit etnocentrizmusnak hív a néprajzi meg szociológiai szakirodalom (a kölcsönös etnikai elfogultság, magatartás kérdése), ha jobban megismerjük egymást, s rugalmasak tudunk lenni, akkor átjárhatóak lehetnek a köztünk, egyének és közösségek közt kétségtelenül létező határok, több mindenben lehetne egyetérteni, több lenne az empátia. 

Azért tanítjuk, népszerűsítjük a népek kultúráját, valós történelmét (már amennyire ismerjük), hogy a tényektől függetlenül a megértés nyerjen teret, a nekünk nem tetsző tények elutasítása, tagadása helyett azok elfogadása segíthet, hogy legyen kölcsönös bizalom, legyen emberséges közeledés a közös jó érdekében. Ezért is szeretem a néprajztudományt, nem csupán művelem.

Az etnocentrizmus meglétének következménye, hogy ha nincs is igazunk, mondákat teremtünk, melyek igazolják vélt igazunkat, de olyanokat is, melyek a valóságot tükrözik. Például azt illetően, hogy ki, kik mennyire birtokoltak jogosan egy bizonyos területet a múltban, illetve birtokolják azt a jelenben. A tudomány nem mindig tud döntőbíró lenni (mert nem mindig tudja a bizonyosat, a bizonyíthatót), de ha bizonyíthatóan is állít valamit, ami a hatalomnak nem tetsző, akkor a hatalom birtokosai képesek letagadni, meghamisítani azt, amit adatok támasztanak alá. Ha viszont elfogadjuk a tényeket, elfogadjuk, hogy akár a mi saját közösségünkhöz tartozók is tévedhettek, tévedhetnek, mert ebbe bizony bele kéne nyugodnunk, ha ellenünkre van is, akkor helyesen járunk el, és sikerrel békülhetünk, békíthetünk, boldogulhatunk olyanokkal egyetértésben is, akiket esetleg ellenségeinknek tekintettünk, és viszont.

Nem lenne szabad valakit, valamely közösséget csupán azért megbélyegezni, mert tévedett, de még idejében, mielőtt rosszat cselekedett volna, helyesbít, elismer olyat követendőnek, ami amúgy hagyományai  (vagy azok egy része) szerint nem számít helyénvalónak. Például, hogy más közösséghez, más fajhoz, más felekezethez tartozóval tart fenn annyira jó kapcsolatot, hogy abból esetleg házasság, barátság lesz, noha az etnocentrizmus jegyében az nem tekinthető elfogadhatónak. Sajnos a történelmünk (mindegyikünké) számos olyan tragédiát, bűnt mutat, ami elkerülhető lett volna, ha tájékozottabbak vagyunk, s érvényesítői a valóban egyetemes emberi értékeknek.

A diplomata, a politikus felelőssége nagy a jelzett kérdésekben is, de azért lehet meggondolatlan, ha elszólta magát, helyesbíthet, főleg, ha cselekedetei őt igazolják. Ezért állítom, hogy a magyar miniszterelnök mostanság sokat kárhoztatott kijelentése baki, esetleg mást szándékozott mondani. Elvitte a hév, ami persze nem jó. Népe egyik uralkodója (I. István) épp arról híres, hogy az idegent (a különféle népekből származókat) jól fogadta, ha azok is alkalmazkodtak új hazájukhoz, az új közösséghez, melyhez csatlakozni akartak, mely számára ugyancsak nem volt könnyű a befogadás. Valószínű, hogy csak saját népe, közössége önazonosságának, kultúrájának, értékeinek érvényesítése mellett kívánt kiállni, nemkívánatosnak azt a fajta keveredést tekintve, mely ennek akadálya lenne. Amúgy maga is a másokkal (akár más nemzetbeliekkel, más fajhoz tartozókkal) való jó kapcsolatok ápolásáért tett és tesz tisztelve, de egyúttal a tiszteletet meg is követelve. Ne vessük el tehát túlságosan a sulykot: ez a véleményem. Ne tekintsünk egy népet sem úgy választottnak, kivételezettnek, hogy az más népeket megbélyegezzen, de engedtessék meg, hogy ki-ki igenis becsülje, segítse elsősorban a maga közösségét, megpróbálva azért, hogy ne essék túlzásba, ne mások kárára cselekedve tegye ezt.

Igen, a Bibliában is van választott nép. Akkor máglyára vele, meg kell bélyegezni? Igen, az egyetemes kultúra számára sok értékeset adott az orosz nép is, s mert most háborút indított, becsüljük le? Ne tiszteljük a magántulajdont se, tiltsuk ki sportolóit, művészeit, tudósait „berkeinkből”, bár bajainkról nem ők tehetnek, csak azért, mert oroszok?! Szerintem még van annyi tartás a népek, az emberek többségében, hogy kitartsanak amellett, hogy ez nem volna helyes… A kollektív bűnösség kiterjesztése egy teljes közösségre ismerős valahonnan, ez bizony helytelen, egyenesen bűn. Gondolkodjunk csak józanul, s ne csupán az üzlet legyen a szempont, a mielőbbi haszon, amikor ítélkezünk.

Minden párt pártos, egyféle szükségszerű rossz, amelynek ki tudja, még meddig – bármennyire is sajnálnók – van létjogosultsága?

Az, hogy ellene van valaki a fajok s főleg fajtája keveredésének, ez a vélekedés – engedtessék meg nekem, hogy nyelvészként s főleg néprajzkutatóként kimondjam – távolról sem jelent egyet a rasszizmussal. Természetesen elhamarkodott kijelentésnek tekinthető, melyből messzemenő következtetéseket csak rossz szándékkal lehet levonni. Ugyanis minden népnél, etnikumnál megvan az endogámia és az exogámia egyaránt, hogy mást ne mondjak. Az exogámia ősidők óta tartja magát, hogy elkerülje az ember a vérfertőzést, hiszen generációk során át nehéz egy zárt közösségben úgy házasodni, hogy ne legyenek rokonok a felek. De hogy azt a felfogást, miszerint a házasodás esetében számos hagyományos közösségben viszonylagos endogámiát várnak el, rasszistának tekinteni, mégiscsak túlzás, csúsztatás a javából. Rég úgy kívánják egyes etnikumok, hogy csak a maguk tájegységén belül, csak a maguk országán belül, csak a ő nyelvüket beszélők közül, csak a maguk hitén lévők közül választassék ki a jövendőbeli. De ez inkább ajánlás, és legalábbis a nem szélsőséges, nem vakbuzgó közösségek ezt nem is követelik meg, noha jó néven vennék, de ezért még ne tartsuk őket rasszistáknak, mert nem azok. Ha jól meggondoljuk: minden nyelv betölti a maga szerepét, minden vallás, minden emberi faj biológiailag megfelelően alakult ki a maga környezetében, s nem kéne őket, illetve egy részüket hátrányosan megkülönböztetni, minősíteni, mert azt, aki így jár el, természetes, hogy a józanul gondolkodó minősíti meggondolatlannak (enyhén szólva!). 

A magyar nép, amikor nagy többséggel a jelenlegi kormányra és annak miniszterelnökére szavazott, bizonyára nem akart rasszista miniszterelnököt, addigi cselekedeteiből indult ki bizonyára, s nem elszólásaiból, melyek valóban nemkívánatosak, s majd tettei alapján ítélik meg remélhetőleg, hogy mennyire bocsánatosak, rokonszenvesek vagy sem.

Zsigmond Győző