A székely nép tiszteli az erdőt, mert a fa születésünktől halálunkig elkísér. Csere szavunknak földrajzi név és helység jelentése is eléggé általános a Kárpát-medencében. Cserefából állították a székely kaput és a kopjafát, továbbá bölcsőt, széket, padot, asztalt, gerendát faragtak belőle, utolsó pihenőként pedig koporsót. A lisznyói népnek, de az uzoniaknak is a Csere volt és maradt az erdeje. Innen termelték őseink a fát a mindennapi élet tárgyaihoz, fűteni, eladni, és mindenre, amire kellett. Az alábbiakban azok a lisznyói lakosok szólalnak meg, akik ezekben a munkálatokban nagyon jártasak, hiszen ezt csinálták kisgyermekkoruktól. Visszaemlékezéseiket 2009–2010-ben gyűjtöttem.
Aranyat ér az erdő
Hallottam édesapámtól, hogy valamikor az erdő arany volt. Az erdőt nem kellett kapálni, a jég nem verte el. Ha például egy gazdának máról holnapra szüksége volt pénzre, valamit akart venni, befogta reggel a lovait, elment az erdőre, levágott egy tere fát. Télen erdőlt, deszkát vágott, kásztába rakta, aztán jött az uzoni, prázsmári, földvári vásár, felrakott egy szekér deszkát s vitte. Tudták a régi öregek, mikor kell levágni a fát, hogy erősebb legyen, hogy a szú ne egye meg. Amiből szerszámot csináltak, két karácsony között vágták. Azt is tudták, hogy mikor szárad a fa legjobban. Például augusztus 2-a Ilia napja. Az Ilia napján, fogyó hold idején levágott fa éppen úgy száradt, mint a tavaszi levágott fa. (Idős Kese József elmondása)
Rönköt hordtak le a fenyvesről az erdészházig lovakkal. Mindenki a saját lovaival (két lóval), reggeltől estig. Vittük a lovak hátán a sót, ömlesztették, hogy tudjunk törtetni rajta. A rönkhöz nehézséggel mentünk, mert nagy volt a hó. Volt úgy, hogy a lovat lecsavarta a súly, a csapling, ha oldalas volt a hely, a lovakat legázolta. Volt olyan eset, hogy még a ló is megdöglött. Megfizették, de azonkívül a saját tüzünkre is került. 2 km és 800 méter volt az út, ha a ló nem volt jól tartva, nem bírta a menést, ezért jól tartottuk szénával, törökbúzával; zabot nem adtunk, mert attól sebesedik. A fizetésünk köbméter szerint volt meghatározva. Nem volt kötelező mindennap menni, ha csúnya idő volt, elhalasztottuk másnapra. Száraz ételt vittünk, húst, kolbászt, szalonnát, tojást, hagymát, pálinkát, szilvapálinkát. Este, amikor hazajöttünk, a ruha is reánk volt fagyva, mert az árkokban víz volt. (Elmondta Bagoly Zoltán, aki a 70-es években az IFET nevű vállalatnál dolgozott Balázs Mihály, Barabás Kálmán, Sorbán András nevű falusfeleivel.)
Veszélyes munka volt
Az erdő nem mező, kérem szépen! Az erdőn meg kell tanulni, hogy kell járni, sok szerencsétlenség történik. Ló is pusztult el, embereknek tört karjuk, lábuk.
Szeredőre, a közbirtokosság erdejére jártunk, harcsafűrésszel vágtuk a fát ölbe. Amikor befejeztük a vágást, szétosztottuk annak arányában, hogy kinek mennyi volt. Megcsinálták az utat, s azután kezdtük a hordást befelé, szekérrel, lóval, tehénnel, attól függ, hogy kinek milyen fogatja volt. Volt rakáspásztor (Prázsmári Pista), aki fizetést kapott ezért a munkáért. Most másképp van, csak az engedéllyel rendelkező emberek mehetnek dolgozni. A közbirtokosság összevissza van keverve, a magánszféra pedig még várat magára. Lisznyóban a jó ökörtartó gazdák a következők voltak: Damó György, Kese Géza, Kese Dénes, Damó Albert, Ambarus István, Páljános Mihály, Páljános Béla, Lapodát János, Máté István, Fám János (a két utóbbi Lisznyópatakról). Miután elvégezték a fa behordását, tartottak egy szép összejövetelt a májális téren, a vágtéren (ahol dolgoztak). Ilyenkor levágtak egy-egy bárányt vagy süldőt, megflekkenezték, megünnepelték. Megérdemeltük, mert nagyon nehéz és sok esetben veszélyes munkát végeztünk.
Favágás az erdőn: télen, amikor nagy volt a hó, mentek döntetni, húzatták a fát össze. Ahol nem tudtunk közel menni, ott lapátolni kellett a havat, gyalogos ember átmegy, de például az állatoknak, ahol favontatás van, el kellett hányni a havat. Utat kell nyitani, mert az állat nem tud menni. A csapágakat el kell szedni, mert máskülönben hamar baja történik a lónak. Az erdőlő embernek is okosnak kellett lenni, azt mondták régen is: többet ésszel, mint erővel. Mert olyan fák voltak, ha nem gondolkodott az ember, nem bírta volna kivágni.
Hogy téli vagy nyári vágott a fa, azt meg lehet látni. A nyers fának piros a deszkája, mint a rózsa. Épületfának mind a szép szemerkefákat (apró tüskéjű sima fenyő) válogattuk, természetesen a téli vágottból. A nyári vagy tavaszi vágott fa, amit otthagytak az erdőn, volt alkalom, hogy megsárgult, színt váltott. Amikor a fát levágták, a hegyét két- három métert nem nyesték fel, mert az húzta ki a nedvet, a mezgét a fából. Téli vágáskor nem, akkor erre nem volt szükség. De télen csak a fele terhet lehetett felrakni, nehezebb volt. Télen sokat szenvedtünk a nagy hó miatt, szakadt a hó le a fákról, ütötte agyon az embert valósággal. Olyan eset is volt, hogy a fát ott kellett hagyni, mert szörnyű veszélyes lett volna a hazahozatal.
A fűrésznek muzsikálnia kell
Tavasszal, amikor a mezge megjött a fába, elmentünk éjjeli hálóba. Levágtuk a fát, meghántottuk, egész nyáron száradott, s akkor elékészítettük, elmentünk éjjeli hálóba (elháltunk) négy-öt napra. Amikor nagy tömegben vágtuk a fát, kinn háltunk. Tüzet tettünk a szabad ég alatt, egyik felől pergelte az oldalunkat, a másik felünk fagyott meg. Azt is meg kellett nézni, hogy az ember merre vágja a fát, mert ha keresztülvágja, s nem útnak, sokkal nehezebb a vele való bánásmód. Az ügyes favágó úgy vágta mindig a fát, hogy az a csúf hegyről is egyenesen oda ment, ahova kellett. Általában meg kellett nézni, hogy kb. a fa merre akar menni, vagy mi akarjuk-e más irányba dönteni. Ha ezt akarjuk, akkor faéket ütünk a fűrész nyomába. Inkább fenyőfánál szokták ezt megcsinálni, a bükköt, ugye, nehezen lehet ékelni. A hajlása, ahol van, oda kell vágni, mert nagy a test, nem lehet nyomatni. A keményebb fákat hamarabb ki is lehetett készíteni, mert kevés volt rajtuk a lombozat. A fa behányása volt a nehezebb munka, meg a lefűrészelés. A fát az erdőn megszámozták, mindenki a maga számát kellett keresse. Jó volt dolgozni a fűrésszel, mert az, ha jó éle volt, úgy ment, mint a muzsika. A fűrészt nem szabad nyomni, azt vígan, könnyedén kell járatni. A fűrész úgy kell járjon, mint a prímás kezében a hegedű.
Amikor volt egy csúf hely, ahonnan elébb kellett húzni a kivágott fát, akkor lánccal egy lovat vagy kettőt eléje fogtak, s elébb húzatták a mart tetejére, onnan pedig magára becsapatták a fával. Ha nincs szán, út, se szekér, akkor használják a csaplingot. Olyan helyeken, ahol nem lehet szekérrel vagy szánnal kimenni, ezt kellett használni. Szán, talyiga, csapling, saroglya, ezek az erdőlőszerszámok. Van még a fejsze, harcsafűrész. Fűrésszel döntöttek régen. S volt hántó, vashántó. Az öregek rúddal nyílalták, emelték a fát. Olyan is volt, hogy két kereket megkötöttek, és úgy jöttek bé az ökrökkel lassacskán, az állat tudta a lépést. A csúf, veszélyes helyekre is kimentek, vannak olyan erdők, hogy még nyáron is láncot kellett tegyenek a kerékre.
Volt olyan eset is, hogy egy-egy ügyetlenebb ember nem tudott elbánni a terűvel. Ledőlt minden, segítség kellett. Erre mondtuk, hogy kicsi hernyóval nagy halat nem lehet fogni.
Melyik fa mire való
Itt a lisznyói erdőkben sokféle fa van: vadcseresznye, dió, cserefa, bikkfa, nyírfa, gyertyánfa, fenyő, éger, szilfa, juhar, fenyőből van lucfenyő és erdeifenyő, nyárfa, akác a szurdokok, völgyek mentén. Bútornak a legjobb a vadcseresznye, fenyő. Bikkfából mindent lehet csinálni, a nyírfa, szilfa szerszámfának volt jó. A cserefa sasnak, deszkának, mindennek jó. Amelyik fa bútornak való, az nem szabadott seres, bogos legyen. A bogos fából kertdeszkát, csűrnek, padlásnak vagy istállónak valót vágtak. Amit szerszámnak szántunk, az olyan volt, mint a csont, amikor megszáradt. A mai fiatalok, a mai mesterek ezt a törvényt már nem tartják be. Vannak százévesnél régebbi házak, amelyeknek semmi bajuk nincs, de amit most építenek, három-négy év után már a gomba eszi meg. A régi öregek, amit télen vágtak, abból építették a házat. Ha elbontják, ma is olyan ép, mintha nem is lenne olyan régi, a szú nem támadja, mert az a nedvességre megy reá.
Jó deszkavásár volt annak idején Prázsmáron, Uzonban, Földváron, Höltövényben. Ide főleg a kovásznaiak jártak le árulni. A hegy alatti falvak, mint Gelence, Páva, Zabola, Papolc, vitték Brassóba, a Regátba a fát. Lisznyó népe Brassóba sokat fuvarozta a fát, de Uzonban is volt fapiac annak idején. (Elmondta Ráduly Dezső és Prázsmári Sándor)
Ambrus Anna
