Beszélgetés Pál István „Szalonna” prímással, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjévelKolbász a hegedűtokban

2022. augusztus 5., péntek, Életutak

Pál István „Szalonna” a Magyar Állami Népi Együttes művészeti igazgatójaként a táncelőadások zenei felelőse, főigazgató-helyettesként a Hagyományok Háza stabilitásának őre. Zenészként segítette azt a szemléletváltást, miszerint a falusi zenét nem kell feltétlenül „megművelni”.

  • Páll István „Szalonna”
    Páll István „Szalonna”

– Igaz, hogy a Szalonna becenevet futballpályán kapta?
– Bizony! Mert hiába volt nálunk a családban mindenki zenész, én mégis labdarúgó akartam lenni. A dolog úgy történt, hogy az első népzenei táboromban délutánonként fociztunk, egyik nap a pálya mellett szalonnát sütögettek, én meg játék közben ki-kiszaladtam egy-egy darabért. Akkor ragasztották rám a többiek a Szalonna nevet. Sokáig turnékra is úgy jártam, hogy a hegedűtokom kottatartójában ott lapult némi szalonna és kolbász, de ez ma már csak a külföldi utakra érvényes. Ha a Kárpát-medencében muzsikálunk, a legtöbb helyen már ismerik az ízlésemet, és egy tábla szalonnával fogadnak.

– Mindenek ellenére nem volt „menekvése” a népzene elől. Vagy a Jóisten is zenésznek teremtette?
– A népzenével, néptánccal való foglalkozás soha nem volt kérdéses a családban. A szüleim alapjában véve klasszikus zenével foglalkoztak, karvezetők voltak, és amikor a próbákon fáradni látszott a társaság, édesapám párba állított bennünket, frissítésként táncolni kezdtünk. Ezzel párhuzamosan kezdtem hegedülni, és miután megtanultunk három-négy ugróst muzsikálni, rájöttünk, milyen jó dolog is az élő zene, illetve azzal örömet szerezni a környezetünknek. Tizenhárom-tizennégy éves koromtól már pénzt is kerestem a muzsikálással, a táncházakban való fellépéssel. Amit immár középiskolásként Magyarországon tanultam, elkezdtem otthon is tanítani. Ungváron beleegyeztek, hogy Kárpátalján legyen magyar népzeneoktatás, engem pedig rendes tanárként iktattak be, az ukrán oktatási rendszer erre lehetőséget biztosított.

– Idézze fel nekünk a Magyar Állami Népi Együttesbe való bekerülése történetét. Legfeljebb kicsúszunk a terjedelemből…
– Miután Debrecenbe kerültem a Református Gimnáziumba, ott már muzsikáltunk táncházakat, én meg elkezdtem kikacsintgatni a budapesti táncházak felé is. A fellépésekért kapott pár ezer forintból kollégista diákként egészen szépen el tudtam éldegélni. Az egyetemet Pesten kezdtem, az Állami Népi Együtteshez a Galga zenekar tagjaként kerültem egyre közelebb. A legelső fellépésemkor 1999-ben igazából fel sem jutottam a színpadra, az ügyelő nem ismert, és mivel nem engedett be akárkit, az első muzsikálásomat gyakorlatilag a színpad mögött töltöttem. Bementem Serfőző Sándor igazgatóhoz, elmondtam, hogy az Állami Együttesben szeretnék muzsikálni. Mire ő: nagyon örül, csakhogy épp nincs felvétel, és egyébként is, nagy tudású zenészek állnak sorban. Rendben, válaszoltam, egy évig szívesen maradok muzsikálni ingyen és bérmentve, azt követően térjünk vissza a témára. Így történt, a zenekar szívesen látott, a cigányzenekarba is beültem, Hacsaturjántól a széki négyesig mindent játszottam, irgalmatlan sokat kellett tanulnom. Aztán az együttes 2000-es japán turnéjára engem vittek ki egyedül hegedülni azzal, hogy ha minden rendben lesz, állásba kerülök. Állásba kerültem.

– Az együttes zenekara hogyan élte meg az akkori zenei korszakváltást?
– Berki Laci bácsiék – ő az Állami Együttes korábbi híres prímása volt – már korábban nagyon sok népzenét megtanultak, más kérdés, hogy nem az autentikus változatot játszották, hanem feldolgozásként. Alapvető szemléletváltásról volt szó. Tudni kell, hogy a falusi cigányzenekarok mindig is felnéztek a városi cigányzenészekre, Magyarországon egyenesen tendenciaként érvényesült, hogy a tehetséges falusi zenészek Budapestre, a Rajkóba küldik tanulni a gyerekeiket, hadd legyen belőlük tanult városi zenész. Úgy érezték, a falusi zenét „meg kell művelni”, nem pedig az eredeti formájában játszani. A táncházmozgalom épp az ellenkezőjére törekedett, ne színpadi műfajt csináljunk belőle, próbáljuk meg úgy reprodukálni, ahogy azt a falusi zenész muzsikálta. Ezen az „értetlenkedésen” kellett túllépni. Azt hiszem, magamat is azok közé sorolhatom, akik beülve a nagyzenekarba muzsikálni, közelebb vitték a cigányzenészeket ehhez az átértelmezéshez. Persze ennek előfeltételeként a magyar nótát vagy a kardtáncot is tisztességesen el kellett tudnom játszani.

– Azt tartják, bizonyos szinten sokféle zenei dia­lektust meg lehet tanulni, igazán azonban csak csak két-háromban lehet elmélyedni. Önnél melyek tartoznak ebbe a kategóriába?
– Nálam a szatmári azért adott, mert Tiszaújlak egyik leghíresebb prímásánál, Gyu­la bácsinál nőttem fel. A kalotaszegit is nagyon szeretem. Sok minden függ attól is, hogy az ember kikkel találkozott az életben. Én például szeretem a széki zenét, mégsem tudom annyira élvezni és szeretni, mint a kalotaszegi zenét, ott mulatságokban is részt vettem „Neti” Sanyi bácsival. Még Gruci is élt, ő bonchidai származású híres kolozsvári városi prímás volt, de falusi lagzikban nőtt fel. Volt olyan is, hogy megfogadtak zenésznek lakodalomba Kalotaszegre. Ezek tényleg olyan támpontok, amelyeket az ember nem törölhet ki az emlékezetéből. És azok az élmények, hogy tudom, miként kell muzsikálni egy kalotaszegi táncosnak, milyen tempók kellenek! Ezt sajnos már nem kaptam meg a székiben, ott ugyanis már nem éltek a legendás nagy zenészek, amikor én játszani kezdtem.

– Ma már ön a MÁNE művészeti vezetője. Hogyan rajzolná fel ezt a pályaívet?
– Némi túlzással, én csak széklábakat nem faragtam az Állami Együttes tagjaként. A MÁNE művészeti vezetői tisztségén túl 2021-től a Hagyományok Háza főigazgató-helyettesének is kinevezett az akkor már leköszönni készülő főigazgató, Kelemen László. Igazából attól tudom megfelelően végezni a feladataimat, hogy a hegedülés mindig aktív része maradt az életemnek, az irodámban is mindig ott a hangszer. Természetesen pályám valamennyi lépcsőfokának hasznát veszem, ha bármelyik hiányozna, jóval szegényebb lennék. Az út folyamán közvetlen tudást „szereztem be” például arról, hogyan kell a karhegedűsnek felnéznie egy prímásra, illetve a prímásnak hogyan kell viselkednie a karhegedűssel. A zenekarban tanultam meg vezetőnek lenni, és ez a tudás az intézmény szintjén is hasznosítható.

– Milyen a tánckar és a zenekar közötti viszony a MÁNE-ben: alá- vagy mellérendeltségről beszélhetünk?
– A helyzet sokkal összetettebb. A MÁNE zenekara nem koncertező zenekar, szinte kizárólag tánckísérettel foglalkozik, így repertoárját alapvetően a tánckar igényei határozzák meg. Az elmúlt húsz esztendő során az is jelentős hatással volt a tevékenységünkre, hogy a Ház főigazgatója, Kelemen László lényegében muzsikus és zeneszerző, aki ugyanakkor jelentős rálátással rendelkezik a táncházmozgalomra, de a klasszikus zeneirodalomra is, főleg Bartók Béla és Lajtha László útjait követve. Azt is fontosnak tartotta, hogy mi vagyunk az utolsó együttes, amely még rendelkezik cigányzenekarral. Igyekeztünk olyan zenekari koncerteket közönség elé vinni, ahol ezt a sokszínűséget mutatjuk meg. Például a Bonchida–Bécs–Budapest című előadás, amelyben a városi zenekartól a falusi zenekarig tartó út ívét igyekeztünk felrajzolni. Mihályi Gáborral, a MÁNE vezetőjével már húsz éve együtt dolgozunk, így szavak nélkül is megértjük egymást. Az elején még szerkesztettem a zenét, mint például a Hajdani hold című produkcióban, a Kodály-műsorunkba már írtam is műveket, a Csodaváró betlehemes zenei anyagát pedig én írtam.

– Az előadások zenei tartalmán túl főigazgató-helyettesként milyen feladatokra kell odafigyelnie?
– Mindenekelőtt folyamatos együttműködésre a főigazgatóval a Hagyományok Háza anyagi stabilitásának biztosításától kezdve a különböző tárak, részlegek tevékenységének összehangolásáig. A szakmai minősítések folyamatának megreformálását is fontosnak tartjuk a Ház vezetőiből álló tanácsadói testülettel együtt. A Magyar Állami Népi Együttes fennállása 70 éve alatt mindig a magyar népművészet legmagasabb szintjét jelentette, mindig irányt mutatott. Hatalmas a felelősségünk, és természetes, hogy a világban mindenhová vinnünk kell a magyar népművészet jó hírét.

Páll István „Szalonna”
A kárpátaljai Visken született 1980. június 7-én. A tiszapéterfalvi zeneiskolában tanulta meg a hegedülés alapjait. Tizennégy évesen került Magyarországra, ahol a Debreceni Református Kollégium diákja lett. Egyetemi éveit közgazdasági tanulmányokkal kezdte, de 2007-ben a Nyíregyházi Főiskola ének–zene, népzene szakán szerzett tanári diplomát. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen népi vonóstanári szakon 2012-ben vehette át diplomáját. Díjak, kitüntetések: a Népművészet ifjú mestere (1999), Európa-díj – A Népművészetért (Hamburg, 2000), EMeRTon-díj (2006), Artisjus-díj – Az év előadója (2006), Prima Primissima Közönségdíj – A Magyar Állami Népi Együttes tagjaként (2007), Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (2010), Bezerédj-díj (2010), Fonogram-díj – Az év népzenei albuma (2011), Liszt Ferenc-díj (2015), Érdemes művész (2019).

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 766
szavazógép
2022-08-05: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

Erdővidéki bányásznapok
Barót város önkormányzata és a városi művelődési ház az erdővidéki szénbányászat elindításának 150. évfordulóján nosztalgia-bányásznapot szervez a hétvégén Baróton a Nagyerdő alatti Városligetben.
2022-08-05: Nyílttér - :

Ne adjuk el Székelyföldet másnak, maradjon a miénk

A minap nagyon szomorú lettem. Kerékpárral haladtam a gyér reggeli forgalomban Szentegyházáról Csíkszereda felé, amikor egy még lekaszálatlan területen megpillantottam a hirdetést. Láttam már ezret is, melyek nem szomorítottak el, de ez nem csak magyarul, hanem idegen nyelven is kínálta a területet!