Kónya Ádámmal nyolc évet munkálkodtunk együtt a sepsiszentgyörgyi városi tanácsban, a városrendezési bizottságban. Persze, azelőtt is tudtunk egymásról majdnem mindent, amit tudni szükséges és érdemes. Ádám (nekem nem ,,Ádi bácsi", hiszen négy évvel mégiscsak idősebb voltam, vagyok), tehát Ádám nem volt könnyen kezelhető ember. Nem is hiszem, hogy lett volna olyan, az intimitásig baráti kapcsolata, amire azt szokták mondani: ,,testi-lelki jó barát". Miért gondolom ezt? Mert — mint minden maximalista ember —, ha nem értett egyet valakivel, valakikkel, vagy ,,leelvtársozta", vagy indulatosan gunyoros megjegyzést tett, más esetekben — hányszor voltunk ennek is tanúi — úgy csapott az asztalra, vagy vágta be az ajtót, hogy zengett bele. Ilyen volt Ő. Persze, az is igaz, hogy ha jó ötlet, indokolt és megalapozott érvelés volt a javaslat veleje, némi vita után egyetértett. Aztán, ha valaki megsértődött, nem sietett kiengesztelni, hagyta, maga jöjjön rá a tévedésére. Nem volt haragtartó ember, de azért nem felejtette el, olykor fel is emlegette késhegyig menő vitáit. Tanácstagként pedig soha nem engedte ,,feledésbe merülni" azokat a megoldatlan problémákat, amelyeket a tanács igyekezett ,,ad acta" tenni. Így vitte a sírba a Debren patak kitisztításának ügyét is, követőire hagyva azt.

Ha valakivel elvi — vagy akár szigorúan gyakorlati — vitája támadt, addig keresett-kutatott forrásanyag után, amíg vagy igaza vagy tévedése be nem igazolódott.

Hihetetlenül pontos emlékezete volt. Elképesztő adathalmaz volt eszében (többnyire nem a ,,kezében"), amit közismert lendületes karmozdulataival és sétáló előadásmódjával, a figyelem ébren tartásával, mint egy színész, vitt a publikum elé. Ember kellett legyen a talpán, aki vitába merészelt vele szállni!

Emlékeim most, befejezésül abba az irányba kalandoznak, ahol legteljesebb volt a megértés köztünk: politikai, börtönmúltammal kapcsolatban. Tudtam, tisztel azért, hogy annak idején, amikor ez nem volt könnyű, vállaltam elveimet. Egy tanácsülésen — hangján érezhető volt — haragtól feltüzelten ,,szidta meg" a tanácstagokat, hogy nem vettek részt azon az ’56-os megemlékezésen, amely egy társukat (ez én voltam) érintő fontos esemény. Egyébként, felkérésre, mindig szívesen vállalt történelmi megemlékezést az ’56-os ünnepségeken. Ilyen jellegű, igen igényes kiállítást is szervezett a múzeumban.

Utoljára házuk kertjében búcsúzott, hosszú évekig végzett közös munkánk kapcsán, a kettes (urbanisztikai) bizottság. Akkor még — jó kedvvel iszogatva a sört, és visszapergetve emlékeinket — nem gondoltunk arra, hogy utolsó együttlétünk lesz.

Ő, aki kezdeményezte, sohasem kapta meg a Pro Urbe-díjat. Azzal utasította vissza az évente megújuló felkérést, hogy nem illendő tanácstagként ,,pénz és taps nélkül" díjat elfogadnia. Igaz, hogy a szabályzat nem teszi lehetővé egy elhunyt személyiség Pro Urbe-díjazását, de egy rendkívüli élet rendkívüli eljárást és kivételt feltételez.