Első pillantásra egy igényesen kivitelezett albumról van szó, rengeteg korabeli fényképpel és dokumentum reprodukciójával, térképekkel és különféle emléktárgyak képeivel, amelyeket az 1918 végétől 1920-ig tartó események tömör leírása egészít ki. A szöveg azonban nem csupán jó néhány vitatható állítást vagy pontatlanságot tartalmaz, hanem a három szerző – Alin-Victor Matei, a Bukaresti Egyetem oktatója, Daniel-Cosmin Obreja román hadtörténelemmel foglalkozó gyűjtő és Sorin Mărgărit kurátor és gyűjtő – narratívája alapvetően a román történetírás hagyományos megközelítéseit alkalmazza. Munkájuk mindezzel együtt mégsem tehető félre egy sommás negatív ítélettel (és nem csak a rendkívül gazdag képanyagnak köszönhe­tően).

A háború vége?

Az öt fejezetre tagolt kötet első része – A háború vége? – azzal a felütéssel kezdődik, hogy régiónkban 1918 novemberében nem ért véget a háború, hanem a hatalmas átalakulások közepette folytatódott. A szerzők először felvázolják az események kontextusát: a bolsevik forradalom-export veszélyét, a déli (bolgár) front 1918. szeptemberi összeomlását, majd a padovai fegyverszünet megkötését, a Magyarországon hatalomra került, „mérsékelt Károlyi gróf” törekvését a független és megreformált Magyarország területi integritásának megőrzésére. Ezt követően rátérnek Románia ellentmondásos helyzetére: azazhogy miért nem tudta elkerülni az 1918. májusi különbékét – megemlítve a kapituláció alternatíváit is, mint a Kaukázusba vagy Mezopotámiába való visszavonulás fantasztikus elképzeléseit –, és hogy aztán hogyan tért vissza 1918 novemberében az antant mellé, megindítva csapatait Bukovinába.
 

Erdély felszabadítása

A második fejezet (Erdély felszabadítása) az 1918/19 fordulóján történteket foglalja össze, vagyis az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és az erdélyi román vezetők céltudatos tevékenységét és a körülmények gyors változását – a magyarországi forradalomtól a belgrádi konvención át az Erdélyben kialakult, a magyar–román kettős hatalom miatt rendkívül instabil helyzetig. Noha az erdélyi román vezetőkkel 1918. november 13–14-én Aradon egyezkedő Jászi Oszkár javaslatai jelentős változásokat tükröztek a nemzetiségi kérdéshez való magyar hozzáállásban, a tárgyalást megkésettnek és ezért hiteltelennek értékelik a szerzők, ugyanakkor más erdélyi román politikusok már Arad előtt levélben kérték a román kormányt, hogy küldjön csapatokat Erdélybe. A szerzők röviden ismertetik a román alakulatok felvonulását a Belgrádban kijelölt demarkációs vonalra, majd annak átlépését és a történelmi Erdély megszállását.

A Tiszáig

A következő – harmadik – rész A Tiszáig címet viseli, és a front 1919. eleji megmerevedésétől az 1919. áprilisi román offenzíváig tartó időszakot öleli fel, amelynek végén a román haderő elérte a Tiszát. A szerzők megállapítják, hogy „Magyarország gyorsan termékeny tereppé vált Lenin tervei számára…”, az 1918 őszén Budapesten hatalomra jutott vezetés ugyanis felőrlődött a magyar közvélemény nacionalista elvárásai (formálisan egyik magyar kormány sem mondott le az integritásról), a szociális reformok igénye és a külpolitikai kudarcok között. Ebben a folyamatban a Vix-jegyzék átadása jelentett fordulópontot 1919. március 19-én, amit a Magyarországi Tanácsköztársaság hónapjai követtek.

A szöveg kiemeli, hogy a nagyhatalmak sokáig tanácstalanok voltak az új helyzetet illetően (ráadásul elsősorban a német békeszerződéssel voltak elfoglalva), noha a magyar kommunista állam „ideológiailag expanzív”, társadalmilag és gazdaságilag pedig instabil volt, és területi igényeket is támasztott. Kun Béla rezsimje megpróbálta exportálni a forradalmat Bécsbe, és megtámadta Szlovákiát is (sic!) – mindez tehát komoly fenyegetést jelentett Romániára nézve is. Bukarest ezért – a többi kisebb országgal párhuzamosan – önhatalmúlag is kész volt érvényesíteni saját érdekeit, ami során Ion I. C. Brătianunak óvatosan kellett egyensúlyoznia a nagyhatalmak és az azonnali lépéseket sürgető román politikusok között.

Végül április 16-án megindult a Tanácsköztársaság elleni román támadás. Az egyre több erdélyi katonával feltöltött román csapatok 27-én bekerítették és megadásra késztették a leghatékonyabb magyar egységet, a székely hadosztályt, majd elérték a Tiszát, közben Nagyváradon és Aradon a környék román lakossága felszabadítóként üdvözölte a román hadsereget. A Tanácsköztársaság túlélését ebben a válságos helyzetben tulajdonképpen a nagyhatalmi konszenzus hiánya tette lehetővé – fogalmaznak a szerzők –, így a Vörös Hadsereg rendezhette sorait, és északon támadva mélyen behatolhatott Szlovákiába.

A párizsi felszólítást követő magyar visszavonulás után Románia – stratégiai megfontolásokból – nem vonta vissza csapatait a Tiszától, de a nagyhatalmak sem tudták megoldani a válságot. Ebből a patthelyzetből az újabb, ezúttal a román hadsereg ellen intézett magyar offenzíva jelentett kiutat július 20-án. A román erők azonban várták a Vörös Hadsereg hadmozdulatait, felkészültek rájuk, így a magyar előretörés hamarosan kifulladt. Számos kép található itt az ünnepélyes román felvonulásokról Nagyváradon, Nagykárolyban és Debrecenben, továbbá pillanatképek a nyugati frontról, de különösen érdekesek A magyarok elleni háborúnk című kiadványból származó rajzok is.

A Tiszán túl.
A végső offenzíva és Magyarország megszállása

Mint ahogy román szemmel az 1919-es háborúnak kétségkívül a tiszai magyar támadás visszaverése és Budapest elfoglalása jelentette a csúcspontját, a kötet legterjedelmesebb és leghangsúlyosabb részét is a következő, A Tiszán túl. A végső offenzíva és Magyarország megszállása című fejezet alkotja. A júliusi román ellentámadást követően ugyanis a magyar Vörös Hadsereg rövid időn belül teljesen szétzilálódott, a kommunista rezsim pedig megbukott. A román hadjárat Budapest és az ország jó részének megszállásával – nyugaton nagyjából a Balaton–Veszprém–Győr-vonalig – ért véget, lezárva a több mint kilenc hónapig tartó, román részről 3500 halottal és 8000 eltűnttel és sebesülttel járó harcokat.

A szerzők megállapítják, hogy a Tanácsköztársaság megbuktatásának jó vissz­hangja volt külföldön, a román közvélemény pedig lelkesen üdvözölte a sikert. Míg a külföldiek számára a forradalmi hullám feltartóztatását jelentette, román szemmel, alig egy évvel a fájdalmas bukaresti béke után, csodálatosnak tűnhetett a győzelem.
Közben viszont továbbra sem múlt el a nagyhatalmak és a túlzottan önállóan eljáró Románia közötti feszültség, amit a román megszállás is fokozott. Sokan Magyarország szisztematikus kirablásával vádolták a román csapatokat, ám a valóság jóval bonyolultabb volt, állítják a szerzők. A román fél eljárását ugyanis egyszerre motiválták a háború előtti problémák, a „két országot történelmi ellenségekké változtató” hadi cselekmények, a román vereség, a központi hatalmak romániai fosztogatásai, a magyarok sokszor valóságosnak bizonyuló románellenes akciói stb., ugyanakkor Romániának érdekében állt a rend helyreállítása és a magyar civil lakosság élelmezése is. Végül a román hadsereg csak 1920 márciusában hagyta el teljesen Magyarország területét.

A fejezet képanyagának egy része jól ismert – különösen a Hősök terén parádézó román lovasokkal, az Országház előtt felsorakozott gyalogsággal vagy a budapesti utcákon korzózó román tisztekkel –, de a megszállás hétköznapjait számos pillanatkép, továbbá korabeli újságcikk és rendelet segít elképzelni. Nem hiányozhatnak természetesen az ételt osztogató román katonák és gyerekek között mosolygó tisztek képei sem.
 

Egy győzelem emlékezete

A kötet utolsó, ötödik fejezete – Egy győzelem emlékezete – az események utóéletét és emlékezetét dolgozza fel. A szerzők kiemelik, hogy a román „szelektív felejtés” az 1919-es háború esetében is érvényesült. A bukaresti Diadalívről a kommunista diktatúra idején eltávolított, de néhány éve a román győzelmek közé visszahelyezett Budapest felirat története is jól illusztrálja a „történetírás és a pillanatnyi politikai szükségletek közötti feszültséget”.

A szöveg megállapítja, hogy a történelmi Magyarország felbomlása 1918 novemberében már elkerülhetetlen volt, a magyar–román konfliktus pedig abban gyökerezett, hogy a magyar hatóságok ezt a helyzetet nem fogadták el. És vajon lehetett volna-e másképp? – kérdezik a szerzők. Mindenesetre az új helyzet magyar visszautasításának még ma is van visszhangja, „de ez még nem jelenti azt, hogy a román közvéleménynek nem kellene értenie a magyarok által 1918–1920 között megélt kollektív traumát, beleértve a román katonai megszállás következményét is” – fűzik hozzá empatikusan. A románok számára ugyanis a történtek a Nagy Egyesülés szempontjából logikusnak tűntek, a rengeteg fotó is arról árulkodik, hogy sokuknak személyes dicsőséget jelentett a „történelmi ellenség” fővárosának elfoglalása. Mint ahogy az a szándék is megfigyelhető – áll a szövegben –, hogy a diadal hangsúlyozása a háború első, kudarcokkal teli részét lett hivatott háttérbe szorítani. Erre pedig kiválóan alkalmas az „1000 éves ellenség” fölötti győzelem. Az 1919-es hadjárat így – az 1917-es harcok mellett – bekerült Nagy-Románia alapító mítoszai közé. A kiadványt Békéscsabáról, Debrecenből és Budapestből küldött román képeslapok, lebélyegzett koronák, plakátok, emlékérmék és kitüntetések képei zárják.

Hiányosságok, elfogultság

A tartalom rövid összefoglalása után érdemes kitérni a szöveg fentebb már említett néhány hiányosságára. A kötet legelején feltűnő, hogy sehol sem lehet olvasni a magyar–román háború kezdetéről, vagyis arról, hogy az antanthatalmakkal folytatott hosszas tárgyalásokat követően Románia 1916 augusztusában megtámadta korábbi szövetségesét, az Osztrák–Magyar Monarchiát. A szerzők feltehetően abból indultak ki, hogy a román közvélemény számára – különösen egy évvel a centenárium után – ez már egyáltalán nem jelent újdonságot. Ami bizonyára így is van, csakhogy az első világháborúról és a „Nagy Egyesülésről” született román munkák többsége annyira magától értetődően helyezi bele a román hadjáratot a román nemzet jogos egységtörekvéseinek narratívájába, hogy gyakran nagyvonalúan elsiklik a román agresszió ténye fölött. Így történt ez jelen esetben is. Ehhez természetesen az is hozzájárul, hogy az antant és szövetségeseinek győzelme, valamint a párizsi békekonferencia utólag teljes mértékben legitimálta a román támadást.

A „nemzeti optika” egyoldalú használatából következő elfogultság azonban több helyen is tetten érhető, és gyakorlatilag végig érzékelhető a kötetben. A szerzők például kritikusan viszonyulnak a Belgrádban aláírt katonai konvencióhoz, amelyet az antant nevében kötött meg Louis Franchet d’Espèrey a magyar kormányküldöttséggel. A – Románia nélkül – létrejött megállapodás ugyanis „Erdély szívében mesterségesen meghúzott” demarkációs vonalat jelölt ki, és azért nem volt működőképes, mert nem vette figyelembe sem a helyi viszonyokat, sem pedig azt, hogy a nemzetiségek képesek saját kezükbe venni a sorsukat, ráadásul szembement a bukaresti kormány törekvéseivel is. Bár megemlítik, hogy a román csapatok a szövetségesek jóváhagyásával december 13-án átlépték a Maros vonalán húzódó demarkációs vonalat, a további előrenyomulást viszont már csak néhány dátummal és helységnévvel érzékeltetik, így nem kerül szóba a Ber­thelot–Apáthy-egyezmény és annak egyoldalú román megsértése sem, mint ahogy azt sem részletezik a szerzők, hogy a kolozsvári román bevonulást megelőzte egy tiltakozó magyar népgyűlés is.

A Tanácsköztársaság kikiáltása kapcsán ugyan többször is előkerül, hogy a nagyhatalmak szerint Magyarország szomszédai – különösen pedig Románia – is nagyban felelősek voltak a Károlyi-kormányzat bukásáért és Kun Béláék hatalomra jutásáért, ez a felvetés végeredményben reflektálatlan marad. De a Károlyi-kormányzatot a bolsevikokkal összemosó korabeli román propaganda állításaira emlékeztet az is, ahogy egy helyen a bolsevik szórólapok és kiáltványok keverednek az 1918-as és 1919. eleji dokumentumokkal.

Hasonló logika strukturálja a harmadik fejezet első részét is, amely nem más, mint az újabb, 1919. április 16-i román offenzíva részletes megindoklása. Ezt szolgálja a nagyhatalmak habozásának hangsúlyozása, a Magyarországi Tanácsköztársaság agresszivitásának ismételgetése (a románok elleni atrocitások szaporodása, az ország területi integritásának állítólagos védelmezése, a „Szlovákia ellen indított támadás” – miközben az utóbbi esetben Budapest valójában védekezni kényszerült a románok példáját követve szintén előrenyomuló csehszlovák hadsereggel szemben, majd ezután ment át ellentámadásba), a román nemzeti érdekek érvényesítése – akár a nagyhatalmakkal szemben is –, valamint a magyar és szovjet bolsevikok összefogásának veszélye, összhangban a román nemzetépítő történetírás által előszeretettel hangoztatott tézissel, amely szerint Románia 1919-ben megmentette Közép-Európát a kommunizmustól. A szerzők pedig úgy értékelik Clemenceau egyik üzenetét, amely szerint, ha a magyarok támadnak, a románok jogosan vághatnak vissza, hogy az tulajdonképpen jóváhagyta az offenzíva megindításáról április 10-én megszületett román döntést. Budapest augusztusi elfoglalását taglalva a szerzők csak közvetve utalnak arra, hogy a békekonferencia megtiltotta a román bevonulást, a főváros és további területek pacifikálása kapcsán pedig még érezhető a „humánus megszállás” román mítoszának a hatása.

Noha a szerzők a kötet végén megemlítik, hogy a magyar–román háború azóta is kényes témának számít, a nemzeti emlékezetek pedig nagyban eltérnek egymástól, maguk sem tesznek sokat a két nemzeti narratíva összefésülése érdekében. Igaz, szövegük kevésbé triumfalista és egyoldalú, mint a román történeti tudatban még mindig domináns kép, a magyar szempontok ad hoc figyelembevétele mellett fájóan hiányzik a magyar szakirodalom használata (ezt szemlélteti például az, hogy csak a háború román áldozatainak száma szerepel a könyvben). Holott az utóbbi időben egyre több magyar kutatás is foglalkozik az 1919-es eseményekkel, L. Nagy Zsuzsa és Ungváry Krisztián korábbi, Budapestre koncentráló írásain túl már született tanulmány például Veszprém (Nagy Szabolcs) a Hajdúság, Cegléd és Nagykőrös (Perczel Olivér), Debrecen (Balogh Tamás Zoltán és Bödők Gergely) vagy Nyíregyháza (Bene János) román megszállásáról, a magyar–román konfliktussal pedig Hatos Pál (Rossz­fiúk világforradalma) és Révész Tamás (Nem akartak többé katonát látni?) is foglalkoztak, mint ahogy Ablonczy Balázs is szentelt neki egy fejezetet legújabb könyvében (Száz év múlva lejár?). A kiadvány ugyan inkább a public history kategóriájába sorolható, de kár, hogy hiányzik belőle a felhasznált szakirodalom.

De akkor mégis mi különbözteti meg ezt az albumot más, többé-kevésbé nyíltan nemzetépítő céllal született román munkáktól? Az utóbbiakhoz képest komoly előrelépésnek számít, hogy a szerzők egyértelműen román támadásként írnak az 1919. április 16-i offenzíváról. Vagyis már nem a magyar támadásokra adott román válaszként állítják azt be, még akkor is, ha hosszasan elemzik annak indokoltságát. A román megszállás alatti fosztogatások kérdését sem hallgatják el, és megengedik, hogy a panaszok egy része megalapozott volt – igaz, román részről is volt szándék a visszaélések mérséklésére. Továbbá röviden, de jól ragadják meg a szerzők Erdély rendkívül bonyolult helyzetét 1918/19 fordulóján: a nagyhatalmak közötti feszültségeket, a francia tábornokok közötti ellentéteket, a budapesti és a bukaresti kormányzat érdekeinek ütközéseit, a helyi románság önszerveződését és a magyar államhatalom konszolidálására tett – végül sikertelennek bizonyuló – kísérleteket egyaránt. Végül a kísérőszövegben – a narratíva minden tendenciózussága ellenére – érződik bizonyos empátia, és egyfajta nyitottságot tükröz a zárófejezet is a történtek értelmezésének legitim különbözőségéről.

Zahorán Csaba
(https://trianon100.hu)

* Alin-Victor Matei–Daniel-Cosmin Obreja–Sorin Mărgărit: Centenarul intrării armatei române în Budapesta. Monitorul Oficial, București, 2019