Zrínyi szózatának a szövegkönyvét, amely ’55-ben már kézről kézre járt a Bolyai Egyetemen. Nekem akkor, ahogy leírtam, úgy van meg a versek jelentős része. Azokon a meghalványult lapokon. Máig őrzöm azt a DISZ — Dolgozó Ifjúság Szövetsége — jelvényt, amivel ’57 március 15-én tüntettünk a diákjaink előtt, s ők nézték a kicsi piros-fehér-zöld zászlót. Igaz, hogy ott volt benne az ötágú csillag, de azt úgy kaptam, hogy Debrecenben, amikor leszálltunk a vonatról, akkor a debreceni Kossuth Egyetemről vártak, s mindenkinek egy kicsi piros-fehér-zöld szalagot felfűztek a hajtókájára. Egyébként még kaptunk egy ekkora (mutatja) mézeskalácsszíves kartonlapot a városi tanács pecsétjével és elnökének aláírásával, hogy autóbuszt, uszodát, mindent, amíg ott vagyunk, minden közüzemi szolgáltatást ingyenesen látogathatunk.

Második napon mentem a főtérre valahová. Siettem. Jött egy magyar hadnagy, s a legnagyobb megdöbbenésemre odalépett, és levette a piros-fehér-zöld szalagot. Hát első pillanatra megkövültem. Aztán megfordította a hajtókát, hátul betűzte, a saját melléről levette ezt a DISZ-jelvényt, szép csillogó, fényes volt: ,,Ezt neked adom, édes öcsém. Jegyezd meg, hogy itt még nagy táncok lesznek!" S ezzel továbbment. Hát a Petőfi Kör vitaestjei! Ez már május...

— Utólag itthon másféle számonkérés vagy ehhez hasonló volt-e?

— Nem. Hozzánk az sem jutott el, hogy tanárainknak mennyire ki kellett állniuk. Az egyetemen, az az igazság, a magyar—orosz tanszéken ott volt dr. Adorjáni Dezső. A leánya, Adorjáni Ildikó már az ’50-es évek elején fiatal végzős hegedűművész-jelöltként Sepsiszentgyörgyön is hangversenyt adott, gyönyörű, szőke lányka — a 15 éves fiatalember már megjegyezte az ilyen hölgy alakját magának — szóval, Adorjáni volt a Bolyai énekkarának a karmestere. Ami a Honismeretben megjelent —, a Bodor András visszaemlékezése —, sajnos, az Adorjáni nevét nem is említik, pedig már a harmincas évek végén ez az úr Kolozsváron négy — négy! — kórust vezetett. Egész fiatal korában. Különben jogász ember volt. Olyan műsort állított össze, hogy mi ’55-ben, amikor a nyugati határmelléki sávot végigjártuk, akkor Kodály Jeligéjével — Zengjen a bátrak országával — nyitottunk. Kodály megzenésítésében a Magyarokhoz, Kodály: Székely keserves, Liszt Ferenc: Magyar ünnepi ének, amely tulajdonképpen a Hej, Rákóczi, Bercsényi zenei átdolgozása. Még a Békeinduló is Ránki Györgynek egy pentaton dallamra írott műve. Utólag megnézve ez tényleg egy meredeken összeállított, nagyon szép zenei műsor volt. Bárdos Lajos Dana-danáját, Friderici, Gastoldi madrigáljait nem is szá­mítva. Nos, hát Adorjáni Dezsőt vádolták Komócsinék, hogy talán mondott volna valamit, amit letagadtak aztán a mi tanáraink. Persze, hogy mondta, holtbiztos.

Félelmetes dolog volt, hogy ’55 táján, visszaemlékszem, a Székely keservest tanultuk. Adorjáni nem volt megelégedve — az Arany János utcai épület aulájában próbáltunk —, beletúrt a hajába, a karmesteri pálcát a földhöz vágta, és nem emelt hangon, hanem üvöltve: ,,Nem, nem így van! Jöjjenek elé a székelyföldi leányok! Na, tessék!" Van az a fokozás a Székely keservesben, hogy: Haaj, haaj..., és akkor csak velük próbáltatta újra, visszaküldte őket, s azt mondta: ,,Most mindenki így énekeljen!" Jegyezzék meg, hogy ezerötszáz éve itt vagyunk, s még ezerötszáz évig itt leszünk!" Fel tudod te fogni, hogy ’55-ben ez mit jelentett?

Volt egy másik kolozsvári egyetem...

— Érdekesnek tűnik, amit te mesélsz az egyetemről, mert másoknak a leghamarabb az jut eszükbe. — én mezeizve végeztem, az okokat, azt hiszem, ismered: kulák, cséplőgép-tulajdonos apa... —, szóval mások arra emlékeznek, hogy milyen atrocitások estek meg az egyetemen, milyen kommunista szellem uralkodott, a megpróbáltatásaikat mondják el, azt, hogy ki kit jelentett föl, s te olyan habzó gyönyörűséggel beszélsz arról az időszakról. Te egy másik egyetemre jártál? A többieknek volt egy ,,másik" egyetemük?

— Igen. Azt kell neked mondanom. S ezt ismét hangsúlyozom, hogy a katedrai munkát, a kari életet, a tekintélyüket és tudásukat velünk megosztó említett három embernek köszönhetjük. Zeneaudíciók... Tulajdonképpen engem ott ugrattak be közszereplésre. Életemben először az Egmont-nyitányt, másodiknak a Mendelssohn Hegedűversenyét, s harmadiknak az Eroica szimfóniát kellett egy vasárnap bemutatnom. S az én legényi önérzetem nem engedhette meg, hogy az akkor elsőéves — én már harmadéves voltam —, kari kultúrfelelősnek megtett, szőke, koszorúba font hajú leányzónak — Lám Bélának a kisebbik leánya — én azt mondjam: ,,Nem tudom megtartani az előadást." Ő engem úgy szemelt ki — amint utólag kiderült —, hogy azelőtt, amikor középiskolás volt, s járt hangversenyekre, látott a nézőtéren.

Szóval, az én első közszereplésem ennek a három zenei műnek az ismertetése volt. Igen, de olyan közönség előtt, ahol egyetemi tanárok, tanársegédek is voltak. El lehet képzelni, mit jelentett ez egy olyan egyetemistának az életében, aki addig nem szerepelt. Ott helyt kellett állni, nem lehet visszautasítani, nem lehet leégni, muszáj volt elmondani, és a jegyzeteire sem támaszkodhat, mert a felindultságtól és az izgalomtól a szemü­vegem újra és újra elhomályosult. Egy égő verejtékben voltam. Áztam! Csak homályosan láttam a magam körül levőket.

Csak azt akarom elmondani, hogy a zenei audíciók ott folytak a klubnak átnevezett gyönyörű mariánumi kápolnában. Az is elgondolkoztató, hogy a későbbi dékánunk, Mészáros Miklós — immár, sajnos, meghalt — Leningrádból akkor jött haza, és hozott egy hatalmas mikrobarázdás lemezgyűjteményt, s ami a lényeg: a szaros diákjainak odaadta. Tudod, hogy milyen nagy dolog? Hát könyvet még kölcsön ad az ember, de a mikrobarázdás lemezt nem, mert az könnyen sérül, s akkor megette a fene. Elkezd kattogni. A diák rosszul teszi a tűt, s tönkremegy. A másik: volt egy meteorológiatanárunk, aki elsőhegedűs volt a zenekarban — emlékszem, hogy egyszer órát tartott, az ablakon behallatszott az Egmondt-nyitány, félbeszakította az órát, s azt mondotta: ezt most természetesen meghallgatjuk. És Grigercsik Jenő addig szüneteltette előadását.

Azután: szabadegyetemünk volt a földrajz szakon. A negyvenegyes teremben. Hát ott tartottak előadást: Borghida István művészettörténész, Lakatos István zenei földrajzot! Elbűvölő előadó volt. Népdalokat tanított, és Bartók Béláról beszélt. Szegő Júlia! A kicsi Kós Károly. Én nem tudok róla, hogy más karokon ennyire intenzíven ment volna az ilyen munka. És, bocsánat! Ezzel nincs vége. Nekünk Kelemen Lajos és Keöpeczi Sebestyén József tartották az ókori görögök mintájára a szabadtéri egyetemi sétás kurzust. Nekem megvan a bibliográfiám az ő aláírásukkal, mert még ellen is őrizték a lelkeim. Ezek a peripatetikus séták szervezettek voltak, nem spontán alakultak ki. Beregszászi Magda kolléganőnk, aki az évfolyam kultúrfelelőse volt, hozott minket össze. Kolozsvári volt, és ismerte őket.

Az más kérdés, hogy voltak ilyen koholt perek is, Istenem! Volt, amikor egy Nagy Piroska nevű évfolyamtársunkat megszégyenítették, mert ,,eltitkolta a származását", hogy a klerikális reakció ivadéka, nyilvánosan felelősségre vonták százhúsz ember előtt, s közben kiderült, hogy nem a harmadéves Nagy Piroskáról van szó, hanem az elsőéves Nagy Piroskáról. Megérkeztek az iratok, s tévedésből neki tették be az iratcsomójába. Az ő apja iparosember volt, de a dossziéjába bekerült, hogy református pap az apja. És soha sem kértek ezért bocsánatot a mi Nagy Pirinktől! Volt ilyen is. A kari faliújságon megjelent egy cikk. Rólam szólt, Ferenczy Árpiról és Demeter Misiről, mert első félévben visszahívtak marxizmusból. Büntetésből az egész évfolyam jelenlétében kellett kollokváljunk. Ballánénál. Megjelent egy cikk rólunk a faliújságban, hogy ilyen emberekkel nem lehet a népi demokráciát építeni.

— Hát nem volt igazuk? (Nevettünk.)

— Bocsánat, csak még egy mondat! Akik azt mondják, hogy ott ilyen, meg olyan kommunista világ volt, azoknak nincs igazuk! Legfennebb nem vettek részt! De hát lehetőségek voltak! Ugyanúgy nem volt igazuk, azoknak, akik azt mondták, hogy 1970 körül és a nyolcvanas évek elején nem lehetett semmit csinálni. Ezt te tudod a legjobban, hogy ez a tehetetlenek filozófiája és önigazolása. Franckarikát! Legfennebb az ember nem volt elég éber, hogy hoppá, ezt is meg lehetett volna csinálni, ide is be kellett volna nevezni, itt is volt egy kis lyuk, amit nem tömtünk be.

Görbetükör a Bolyairól

(Beszélgetésünk folytatására egy nappal később kerül sor Kónya Ádámék városra néző, erkélyes polgári lakásában. Az este vagy az éjszaka a tegnapi Bolyai-témánkhoz kigyűjtötte a bizonyító tényanyagot, ez arra vonatkozik, hogy milyen is volt az ötvenes években ez az egyetem. Az asztal körül mindenféle dobozok, benne elszíneződött iratok, bebarnult dossziék. Kónya Ádámban érzem a belső feszültséget, az ajzottságot.).

K. Á.: A tegnap, miután távoztál, újragondoltam, milyen is volt az a Bolyai Egyetem, amelyikre én emlékszem. Teljesen ferde képet alakítottak ki róla. És ebben nagy szerepe van egy félrevezető, a Duna Tévében kétszer is levetített, hatrészes filmnek a: Volt egyszer egy egyetem. Valahol meg is vannak a jegyzeteim, amelyeket műsorsugárzás közben készítettem. Ilyen hazug, egyoldalú beállítású történetet ritkán lát az ember. Egy kémikus, egy csillagász, egy geográfus, egy geológus, egy botanikus, senki sem szólal meg benne. A filmben hat folytatásában mind csak a humaniórák képviselői szerepelnek. Ráadásul még egy Szabó T. Attila neve is abban az összefüggésben fordul elő csak, hogy milyen élmény volt, amikor a folyosón látták Szabó T. Attilát. De arról, hogy egy Bolyai Egyetemen ki volt Szabó T. Attila, arról egy szó sem esett. Én egy ilyen féloldalas, hamisul beállított filmet ritkán láttam. Aki megnézte ezt, az tényleg azt mondhatta magában: ez a Bolyai Egyetem nem volt tudományegyetem, ezt a „demokratikus" Groza-kormány, nyilván a céljainak megfelelően azért létesítette, hogy manipulálhassa Nyugatot: ezeknek egyetemük is van, s működött ott egy kommunista ideológiát átsugárzó történelem, meg egyéb ideológiai tantárgyakat felkaroló egyetem. No, a nyelvészetet, azt még megtűrték.

Hangsúlyozom: a mai napig él a matematikus Maurer Gyula. A fizikus Gábos Zoltán a tudós társadalomnak szintén megbecsült tagja. Abban az időszakban volt gyakornok, majd fiatal tanársegéd. ’45-től már ott volt. Hányan élnek még! Molnár Jenő, a gazdaságföldrajz professzora, aki most már nyolcvankét éves, és felnőttként élte végig azt a kort. Tovább is sorolhatnám. A természettudományokból senki nem szólal meg. De Balázs Sándor filozófus egy fél órát beszél... Hát engedelmet kérek...

Belénk verték azt, hogy a demokratikus Groza-kormány hozta létre az egyetemet azzal a királyi pecséttel. Hát könyörgöm — ezt én nemrég Gödöllőn, a polgármesterek előtt is elmondtam —, hát ez a legbrutálisabb történelemhamisítás, hát benne van a kolozsvári, az erdélyi korabeli újságokban, nyomon lehet követni, hogyan jött létre a Bolyai Egyetem.

A magyar egyetemi vezetőség, ahogy átvonult Erdélyen a front, helyben maradt. Elhatározta, hogy nem hagyja el az egyetemet. ’45 januárjában már összeültek. Hol volt akkor a Groza-kormány? Sehol. Jelen volt Pogăceanu nevű kormánybiztos, aki miniszteri ranggal volt felruházva — huszonötödikén megjelent az újságban: a Kolozsvári Magyar Egyetem rektora Farkas Árpád, az agronómiai tanszék vezetője Kós Károly, a természettudományi kar vezetője dr. Balogh Ernő, az orvostudományié Haynal Imre...

(folytatjuk)

Megjelent a Székelyföld 2002. májusi számában