A vonat már késve érkezik, indul tovább. De még nem vészes, erre szinte számítottam. Felülök, reményeim szerint nem utazunk sokan, kényelmesen elleszek. Hát nem. A fülke megtelik, ráadásul két eleven kisgyerek is útitárs. Szeretem a gyerekeket, de a tizenkét óra kicsit sok lesz így összezárva. A férfi magyar, a felesége lengyel, angolul beszélnek. Előkapom viszonylagos angoltudásomat, megértjük egymást. Mondják, hogy Londonban élnek, most Pestre utaznak. Szimpatikus család, a gyerekek először ülnek vonaton, izgatottak, de látszik, hogy jól nevelt, vagány gyerekek, talán mégsem lesz olyan vészes. Meg aztán csak kifáradnak és elalszanak. Aztán kiderül, hogy hálókocsiba foglaltak helyet, nem arra számítottak, hogy a rendszer hely hiányában ide veti őket. Nem háborognak, fegyelmezett beletörődéssel néznek a hosszú út elé. Már nem magamat, őket sajnálom. Velem szemben az ablak mellett egy fiatal lány ül. Köztünk egy lehetetlenül oda tervezett asztal, a lábunkat sem tudjuk kinyújtani, csak ha egymásra taposunk. De alkalmazkodunk, hogy felváltva elviselhető legyen. Az ajtó mellett szemben egy morcos nő, a szemüvege alól szigorúan kémlel minket. A gyerekek egyre fáradtabbak, de a körülményekhez képest meglepően szépen viselkednek. Olvasni nem lehet, ahhoz túl sötét van. A laptopot elővenni sincs sok értelme, most úgysem tudnék írni. Párszor bekapcsolom a mobil netet, belenézek ebbe-abba, megírok pár üzenetet, de ez sem megoldás. Na, ez nem lesz könnyű éjszaka!

Egyre gémberedettebb mindenki, amikor beszól a kalauz, hogy van egy üres fülke, a család átülhet. Sok a csomagjuk, nehéz a két, alvásból felzavart gyerekkel átcuccolni négy vagon mentén a mozgó vonaton. Az addig morcos nővel szinte egyszerre mondjuk, hogy segítünk. A lány addig majd figyeli a mi csomagjainkat. A szülők felnyalábolják a gyerekeket, mi a csomagok egy részét, a többiért majd az apa visszajön. Mialatt átvergődünk, majd visszajövünk, a morcos nőről kiderül, hogy mosolyogni, sőt, kacagni is tud. Az éjszaka folyamán alszunk valamennyit, ki ahogyan, amennyit tud, közben néha beszélgetünk. Már szinte egy kis közösséggé kovácsolódunk. Eszembe jutnak a vonatos filmek, például Agatha Christie Orient expressze, hogy miként szövődnek egy hosszú úton kapcsolatok. Na jó, azért ott történik egyéb is, mondjuk, enyhe kis gyilkosság. Az az igazság, hogy amikor reggelre már másfél órás késésben vagyunk, nekem is elég vad gondolataim támadnak. Amikor hosszasan rostokolunk egy kis megállóban, a morcos nővel már szinte barátokként sunyizunk ki a lépcsőre cigarettázni. Üldögélünk egymás mellett, beszélgetünk, igazából már csak egy kávé hiányzik. Kínunkban röhécselünk. Aztán én végre célba érek, további jó utat, kitartást kívánok. Szinte sajnálom otthagyni közösséggé kovácsolódott sorstársaimat.

De azért ne felejtsem el, hogy mi volt az úti cél! Hurrá, nyaralok!