Valójában nem nagyok az igényeink, a lényeg az, hogy kiszakadjunk végre a mindennapi taposómalomból, lássunk idegen tájakat, embereket, legyünk végre önfeledtek, vidámak. Így aztán azon is nevetünk, ha valami félresikerül, ha tökéletlen a fogadtatás, ha nem azt kapjuk, amit szeretnénk. „Ez Románia, mi másra számíthattunk volna...” – mondogatjuk elnézően, mivel már tényleg mindent megszoktunk.

Nem zavar túlságosan, hogy a négycsillagos tengerparti szállodánk közvetlen szomszédságában szeméthegyeket látunk, kóbor kutyákat kerülgetünk az utcán, hogy egyes helyeken kénytelenek vagyunk az úttesten sétálni, mert a járdákat benőtte a gaz. Tulajdonképpen azért gyalogolunk, hogy elfogadható áron ebédelhessünk, mert a parton közel ötven lejbe kerül egy leves, egy hamburger is ennyi... Azt is kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a négycsillagos szállodában egy-egy napig nem működik a légkondicionáló berendezés, hogy reggel kilenckor, a reggelizős idő kellős közepén alig van már ennivaló a vendéglőben, könyörögni kell egy tiszta késért, pohárért, a tej és a gyümölcslé már rég elfogyott. Biztosan nem akarnak pazarolni – vigasztaljuk magunkat, és ezt a feltevésünket igazolják azok a maradékhegyek is, amelyeket a már reggelizettek tányérjain láthatunk. Itt a vendéglátók és a vendégek mentalitása is olyan, mintha szándékosan és folyamatosan ki akarnának szúrni egymással. Vajon ki a nagyobb hibás azért, hogy a tengerpart homokjában lépten-nyomon söröskupakokra taposunk, hogy a homokhalmok alatt minduntalan szemetet fedezhetünk fel? S ha valamilyen különleges tengeri alkalmatosságot látunk, például csónakok vannak kikötve valamelyik partszakaszon, akkor azok biztosan szeméttel, sörösdobozokkal vannak tele... És akkor még nem beszéltünk a rengeteg algáról a sekély vízben, arról, ahogy a pincér kiszolgál, a késő esti gyanús alakokról stb.

És itt vannak a mindenféle illetékek. Miközben a jobb helyek árai a legmenőbb európai szórakozóhelyek áraival vetekednek, egy kis bónuszt is elkérnek a parkolásért, az illemhely használatáért, de ugyanilyen „ciki” az a bizonyos „taxa de stațiune”, amit mindenkinek ki kell fizetnie a szállodából való távozásakor. Hogy is lehetne rendet tenni, hol lehetne reklamálni mindezekért? Ahol lehetne, már ott sem vesszük a fáradságot, hogy tiltakozzunk, vitatkozzunk, kikérjük magunknak, inkább továbbállunk, próbáljuk jól érezni magunkat. Elvégre nem balhézni jöttünk, hanem kikapcsolódni. Örülünk a szabadságnak, a családi együttlétnek, és eldöntjük, hogy máskor inkább Erdélyben maradunk, itt talán jobban megértjük egymást, érzékenyebbek, kedvesebbek az emberek.

Hazafelé jövet máris kipróbálhatjuk ezt, ha ellátogatunk például egy hegyvidéki tóhoz. Nem olyan homokos a partja, mint a tengernek, az alja is inkább iszapos, de nem túl hideg a víz, gyönyörű a táj, és mégiscsak itthon vagyunk. Béke van, legalábbis délelőttönként.

Merthogy délután itt is megjelenhet egy-egy zavaró tényező, például egy nagyobb társaság, akik ruhástól, cipőstől szeretnek fürdeni, és nem tudnák elképzelni a szórakozásukat zene nélkül. Ha több ilyen társaság is van, többféle zene szól, szerencsésnek pedig az érezheti magát, aki elég közel ül valamelyik hangszóróhoz, így a többit nem kell hallania. A bejáratnál ki van írva, hogy tilos a zenehallgatás, de nem mindenki tud olvasni, a fiatal srácok pedig, akik a belépőt adják, nem elég meggyőzőek ahhoz, hogy visszakerüljön a hangszóró az autóba. Néhány bátrabb vendég szóvá teszi ugyan, hogy talán jobban szólna halkabban az a zene, mert így nagyon torzít... A vége mégis az lesz, hogy összepakol az ember. Nem azért ment nyaralni, hogy veszekedjen, negatív érzésekre pazarolja a drága idejét. Ilyen helyzetekben inkább csendesen továbbáll. Úgyis délután van már, úgyis vége lassan a szabadságnak.

Bosszankodhatunk majd eleget, ha újra munkába állunk, és várhatjuk a jövő évi szabadságot, hogy végre nyaralhassunk egy jót.