Talán nem is nekem kellene szólnom arról a kiadványról (Loc de bună ziua …în dialog cu Ioan Genese Popa, azaz: Jó napot kívánok helyett …beszélgetés Ioan Genese Popával), amely közel négyszáz oldalon mutatja be egy olyan ember életét, munkásságát, elkötelezettségeit, akinek sorsa közel tíz éven át egybefonódott a háromszéki emberek sorsával, akinek meghatározó szerep jutott a jogfosztó diktatúra utolsó évtizedének székelyföldi történéseiben.
Tulajdonképpen egy hosszúra sikeredett, félig baráti, félig hivatalos beszélgetés összegzése, benne nyilván olyan kitérésekkel, utalásokkal, amelyek során egyrészt a családi kötelékeket vázolja, másrészt a kérdezett politikai pályafutásának legfontosabb szakaszait teríti az olvasó elé. Azt nem tudhatom, hány itteni lakos, volt munkatárs, közeli ismerős vagy éppenséggel ellenlábas kezébe került eleddig ez a faggatózó írás, ám bárki is fellapozza, újra megelevenednek események, elismerésre vagy utólagos ellenérzésre okot adó hiteles vagy koholt történetek, amelyek hol szorosabbra, hol lazábbra húzzák azt a köteléket, amelyet abban a bizonyos korban sem elengedni, sem félrelökni nem lehetett. Illetve, aki ezt tette, annak bizony előbb vagy utóbb számolnia kellett a következményekkel.
A könyv hősei a kérdezett, Rab István – 1989 előtt nyolc esztendeig volt a Kommunista Párt Kovászna megyei első titkára, ezzel legszámottevőbb embere Kovászna megyének – és a kérdező, a brassói újságíró, Ioan Genese Popa, aki közeli ismerőse lévén a válaszadónak, nagyon elevenné és hitelessé tudta tenni ezt a kérdezz-felelek társalgást.
Maga a könyv teljesen friss, Brassóban nyomták, 2022-ben jelent meg, s Săcele (Szecsele, azaz Négyfalu) a helyszín, lévén a kérdezett barcasági csángó Bácsfaluból. Ezt azért is érdemes kiemelni, mert a kérdésekben és válaszokban végig jelen van a magyarságtudat emlegetése, a családfa magyarságának tudatosítása. Ez annál inkább érdekes, mert megyénkbeli szereplése során Rab Ștefan (István) leginkább a román nyelvet használta, bizonyára ez kötelező volt politikai és hivatali beosztása következtében, ám e hosszúra nyúlt társalgás alkalmával, visszatekintve mintha szükségét érezte volna, hogy hangsúlyozza etnikai hovatartozását. Ez érthető is. Magyar környezet, a szülőhely, magyar tannyelvű iskola, a kézdivásárhelyi magyar nyelvű tanítóképző, tanítóskodás Hilibben – kell-e ennél több bizonyíték arra, hogy honnan indult? Dicséretére legyen mondva, amikor felkerült a „polcra”, ahogy mondani szokták, akkor sem felejtette el anyanyelvét. A könyvben nem szerepel, de én megemlítem, hogy mindjárt megyei első titkári kinevezése után, 1982 őszén a lehető legtisztább magyarsággal, csak magyarul köszöntötte az akkor még eleven Szakszervezeti Művelődési Házban az éppen tizedik évfordulóját ünneplő Vox Humana kamarakórust. Azt, hogy végül mit tett a megye lakosságáért, mit mulasztott el – ami miatt emberek szenvedhettek –, megítélni nem tisztem. Az biztos, hogy a könyvben ezekről is szó esik, az emberi gyarlóságnak köszönhetően azonban – nyilván – inkább a szép oldal kerekedik felül, s annak is inkább mások az okai, ami nem valósult meg. Érdekes bepillantást nyerünk viszont a legfelsőbbek cselekedeteinek mérlegelésébe, az egyes és kettes iroda versengésének hátterébe. Azt is megtudjuk, hogy miként szorultak ki a pártvezetésből rendre a magyarok, végül csak mutatóban maradtak nagyon kevesen, azért mutatóban, mert külországi vendégek érkezésekor valakit be kellett mutatni magyarként. Az is érdekes volt, hogy minden nagygyűlésen, konferencián, kongresszuson megfelelő sorrendben egy magyarnak is fel kellett szólalnia, s volt időszak a végén, hogy ez éppen ennek a könyvnek a hőse volt. Persze sok adatot találunk elsősorban ipari és mezőgazdasági kérdésekről, de arról az időszakól is, amely a megyei pártszékházból való kiosonás (1989) után következett, az újabb munkahelyekről, s arról, miként lett a bácsfalui evangélikus egyház vezető presbitere.
Sajnálom, hogy nem adhatom tovább a nekem is csak egy napra kölcsönzött kiadványt, a borítóél kopottsága pedig azt sejteti, előttem már mások kezében is megfordult. Én igazán nem is tudom, hogy kinek a tulajdona. Egyszerűen a kezembe nyomta a ki tudja, hányadik olvasó. Ám azért egy dolog idekívánkozik: nagy kár, hogy a könyv magyar gondozója (ha ugyan volt ilyen) nem figyelt oda a magyar nevek helyesírására. Így történhetett meg, hogy Király Károly hol Karol, hol Carol, hol Kiral néven jelenik meg. Maga a kérdezett is „többnevű”, másokról nem is beszélve. Ez bizony jelentősen csökkenti a könyv értékét (hitelét).
Péter Sándor
