„Ugyanazzal a szándékkal vagyunk most együtt, hogy dicsérjünk Téged szóban, de legfőképpen énekszóval, mert az énekhangok mindig örömmel töltik meg a szívünket, akkor is, hogyha elcsüggedünk, elkeseredünk” – indította az ökumenikus istentiszteletet Józsa Tihamér református lelkipásztor imája.
 

Istentisztelet

Biró Attila unitárius lelkész igehirdetésében az első egyház egyik legelső zenei áhítatáról mesélt. Meglehetősen szokatlan a helyszín és az időpont is, Pál és Silás a filippi börtönben éjféltájban dicsőítette énekkel az Istent, a börtönben lévő többi fogoly pedig hallgatta őket. Erről szól az egyházi ének, egyházi zene, a musica sacra: hogy hogyan lehetünk szabadokká függetlenedve a külső körülményektől vagy mindattól, ami esetleg belülről nyomaszt bennünket – mondta a lelkész. Ritkán szoktunk éjfélkor énekelni, mely az éjszaka közepe és egyben az új nap kezdete, de ők énekeltek, és ezáltal szabadoknak érezték magukat.

„Nem tudjuk pontosan a folytatást, hogy a hallgatóiknak mennyire sikerült eljutniuk a szabadságra, de ennél kevesebbel nem szabad beérnünk” – fogalmazott Biró Attila. Mert mi nem magunknak énekelünk, hanem az Úristennek, mi Őt dicsőítjük. A kórusban, dalárdában való éneklésnek rengeteg öröme van, sok szép közösségi élményt nyújt ez számunkra, de ennél sokkal többről van szó: aki Istent magasztalja, az megmutat önmagából egy mélyebb, emberibb, őszintébb arcot, az érző lelke titokzatosságából mutat meg valamit. Ahol az emberek hajlandóak imádkozni és énekelni, ott feloldhatóak a feszültségek, ott a szívekből elmúlik a harag, és átveszi helyét a szeretet – mondta az igehirdető.
 

A dalárda száz éve

Az istentisztelet után Biró Attila megemlékezett a Régeni Áron Dalárda elhunyt tagjairól, majd a dalárda részéről Kisgyörgy Ildikó köszöntötte az árkosi közönséget és a jeles hazai és külföldi vendégeket, köszönetét fejezve ki a kórusoknak, akik elfogadták a meghívásukat erre az eseményre. Mint mondta, ez a dalárda híd a múlt és jelen között, a kórus alapítói és mostani tagjai között, mely megtartotta őket minden nehéz időben. Talán ez a legnagyobb értéke ennek a hídnak, amelyet ma is tovább építenek, hogy ugyanilyen lelki támaszul szolgáljon az utódaiknak is.

1922-ben ilyentájt alapították a dalárdát, mely kezdetben csak férfidalárdaként működött, de azóta megfordult a helyzet, a ma működő kórusban többségben vannak a nők. Sok minden történt az elmúlt száz évben, ezekről tanúskodnak azok az emléktárgyak, kották, jegyzőkönyvek, más iratok és fényképek, amelyekből ízelítőt kínálnak az érdeklődőknek a közösségi kórusteremben megrendezett kiállítás által – mondta Kisgyörgy Ildikó, s hangsúlyozta: a kórustagok hálásak a próbák jó hangulatáért és Márk Attila karnagy szakirányításáért, mely által sokat fejlődhettek. A kórusban való éneklés, megtanít odafigyelni másokra, arra hogy kellőképpen illeszkedjenek be a közösségbe, találják meg társaikkal a „közös hangot” – emelte ki.
 

Az orgona és készítője

Ezután Lőfi Gellért karnagy, orgonaművész rövid előadása következett Kolonics István orgonaépítőről, aki 1826-ban született Szabadkán, és akinek a 111. orgonája volt az árkosi vártemplomban 1872-ben felépített impozáns hangszer. Mint mondta, ez egy gyönyörű orgona, melyet érdemes közelebbről is megnézni, hisz tele van a másfél évszázadon át konfirmáló árkosi fiatalok aláírásaival és ezek mellé rótt évszámokkal, az 1800-as évektől az idei esztendőig.

Kolonics elsősorban német mesterektől tanulta a szakmát, de párizsi útjainak a nyomai is felelhetőek az általa épített orgonák hangképében, intonációjában. A neves szakember élete nagy részében Kézdivásárhelyen élt, ahol a jól szervezett, kiválóan működő céhrendszernek köszönhetően megfelelő munkakörülmények között dolgozhatott. Közel kétszáz orgonát épített, hangszereit nemcsak Erdélyben, hanem Moldvában is megtaláljuk, és a bukaresti református templomban is Kolonics-orgona dicséri az Urat. Ezek közül valamennyi ma is működik, közöttük az árkosi is, melyet nagyon érzékeny hangszerként mutatott be Lőfi Gellért. Nem véletlen – mondta –, hogy az orgonát a hangszerek királynőjének nevezik. Végezetül pedig zeneművek megszólaltatásával be is mutatta az árkosi orgona különböző hangszíneit.
 

Köszöntők

Major László a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöki tanácsa nevében köszöntötte a résztvevőket, és méltatta a százéves dalárda működésének fontosságát. „Száz év alatt kétszer nyúltak át az országhatárok a fejünk fölött, és amíg politikai rendszerek jöttek-mentek, valódi és álhatalmasságok egész sora bukkant fel, és bukott le, addig megmaradt két anyanyelvünk: a szó és a dal, és nekik köszönhetően maradtunk meg mi is” – fogalmazott. Isten csodálatos ajándéka, hogy érzéseinket, gondolatainkat dalban is ki tudjuk fejezni, az öröm teljesebb, a fájdalom elviselhetőbb, ha megosztjuk másokkal. Végül köszönetet mondott a kórustagoknak és karnagyuknak, Márk Attilának, hogy időt, energiát, sőt, anyagiakat is áldoznak azért, hogy az erdélyi magyar dal- és kórusirodalom ilyen hitelesen szólaljon meg Árkoson.

Ezután következett a Felsőrákosi Hagyományőrző Dalcsoport, a sepsiszentgyörgyi Kriza János Unitárius Vegyes Dalárda, majd az Árkosi Régeni Áron Dalárda ünnepi előadása.

A Kriza János Unitárius Vegyes Dalárda vezetője, Karácsony Gabriella fellépésük előtt a kórustagok egymáshoz való csatlakozásról és a karnagy felelősségéről beszélt, melynek nagyon fontos szerepe van ebben. Mint mondta, minden próbán meg kell küzdeni a közösségért, amiért elismerés illeti Márk Attilát. Mert egy kórus elsősorban a szerves összetartozásról szól, nemcsak arról, hogy énekelnek az emberek. Végezetül gratulált az árkosi dalárdának, melynek százéves születésnapja számukra is példaértékű.

A Kriza János Unitárius Vegyes Dalárda egyik legidősebb tagja, Balázs Antal is szólt az ünneplőkhöz, és átadott az árkosiaknak egy diófából faragott kopjafát, melybe belevéste, hogy 100 éves ez a dalárda. Ő azokhoz is szólt, akik nem énekelnek a kórusban. Valahová tartozni kell – mondta, hangsúlyozva, hogy ő már 70 éve énekel valamilyen kórusban. A dalosoknak pedig azt kívánta, hogy újabb és újabb Régeni Áronok álljanak az árkosi dalárda élére, hogy a kopjafa többi oldalára újabb százasokat lehessen felvésni majd.
 

A közösség ereje

A kórusok fellépései után Máthé Árpád, Árkos polgármestere állt a mikrofon elé, aki arról beszélt, hogy életünket a dajkanótáktól a temetési dalokig végigkíséri az ének, és a dalolás sokkal szebbé, áthatóbbá válik, ha a képzett, tanult egyéni előadók produkciói mellett olyan közösségek által előadott műsorokat hallgathatunk, ahol mindenki törekszik a közös harmóniára. Csak a dalárdában árad igazán a dal – fogalmazott. Mint mondta, a trianoni döntés nyomán megcsonkított Magyarország egyik kis közösségének fájdalmaira gyógyírként jött létre ez a dalárda, amely az akkori nehéz körülmények között tiltakozás is lehetett. És még korábban, alig öt évvel a kiegyezés után ez a kis színmagyar közösség orgonát épített ugyanitt, Árkoson. Akkor sem volt rózsásabb a helyzet, mégis megépült ez a hangszer, mely impozáns méretével uralja a teret, a belőle áradó szólamok pedig kitöltik a templomban lévők lelkét, hidat képeznek ember és ember, ember és az örökkévaló univerzum között. Csak úgy lehetett megvalósítani ezeket a most ünnepelt értékeket, hogy nem azt keresték az árkosiak, hogy miben különböznek egymástól, hanem azt, hogy mi tudja megtartani és igazi közösséggé formálni őket.

Mivel az idő nagyon elhúzódott a templomi előadások során, az emléklapok átadását az árkosi szervezeteknek, személyeknek, dalárdatagoknak az ünnepség utánra halasztották. A „szóban és énekszóval” megtartott istentisztelet után a templomból kivonuló népes gyülekezet jelenlétében elhelyezték a kegyelet koszorúit az elhunyt kórustagok emlékére állított kopjafánál a vártemplom falának tövében, majd az érdeklődők megtekintették a kórusteremben berendezett kiállítást. A kettős ünnep szeretetvendégséggel ért véget.