A robbantás után leváltották a Kovászna megyei belügyi szolgálat összes vezetőjét, hogy a nacionálkommunista diktatúra hátralevő éveiben a terror egy újabb, agresszív formája nehezedjen a megfélemlített lakosságra.

Ez a felirat olvasható a holnap felavatandó In memoriam Vaszi Jánoska emlékművön: ilyen sok és ilyen kevés. Sok, mert szoborra, emlékműre nem szokás „regényt” felírni – és kevés, mert ez a szöveg sem mond el mindent. Nem is mondhat, hiszen mai napig sem tudjuk mi és főként hogy miért történt azon a harmincnyolc évvel ezelőtti júniusi napon.

Ami bizonyos: június 5-én reggel egy doboz, mellette egy piros zászlórúd hevert a Mihai Viteazul szoborcsoport mögött. Vaszi Jánoska déli 12 óra körül a téren tartózkodott. Odament (odaküldték?) a dobozhoz, amint ahhoz hozzáért, a benne elhelyezett robbanószerkezet – amelyet amúgy egy csergőórának kellett volna működésbe hoznia – felrobbant. Vaszi Jánoska azonnal meghalt, testét a detonáció darabokra tépte. A nyomozás azonnal elkezdődött, a vizsgálatból rövid időn belül kizárták a civil ügyészséget. A Securitate rengeteg embert kihallgatott, végül az ügyet megoldatlanul zárták le.

Vaszi Jánoska szülei 1989 után megpróbálták kideríteni az igazságot, a katonai ügyészség azonban addig húzta az időt, míg a gyilkosság – tizenöt év után – elévült. Aztán a többkötetes dosszié visszakerült valamelyik hozzáférhetetlen irattárba. Vaszi Jánoska szülei úgy haltak meg, mindketten 2016-ban, hogy nem tudhatták meg az igazságot – miként mi, most, harmincnyolc év elteltével sem tudunk semmi bizonyosat. És tartok tőle, soha nem is fogjuk megismerni a teljes valóságot.

A történelmi kontextus talán nyújthat némi támpontot. Az 1968-as közigazgatási átszervezéskor sok háttérmunkával – erről a kor dokumentumai és tanúi vallanak – sikerült elérni a nagyjából a hajdani Háromszék vármegyével megegyező Kovászna megye létrehozását. Az ország akkori vezetősége kirakatmegyének szánta Kovászna megyét, az irányításával megbízott Király Károlynak szabad kezet adva az intézményi rendszer kiépítésére. Király Károly pedig élt a lehetőséggel, erre jó példa lapelődünk, a Megyei Tükör alapítása: főszerkesztőnek Dali Sándort kérte fel, aztán nem szólt bele abba, Dali kiket toboroz a laphoz. Így lett újságíró néhány fiatal „csikó”, akik ugyan újságot nem készítettek az­odáig, de irodalmi karrierjük elején voltak, tettre készek és érzékenyek a változásra. A lap és a magyar értékeket felvállaló megyei kulturális intézmények pedig hosszú évekre meghatározták Kovászna megye szellemi fejlődésének útját: a kirakatmegye túlságosan komolyan vette szerepét. Szoborállítások, múzeumalapítások, közművelődési egyesületek alapítása mutatta az irányt.

A belpolitikában Ceaușescu 1971. júniusi kínai látogatása hozott nagy változást, a diktátor a távol-keleti országban a kommunizmus egy, a hazainál sokkal erőszakosabb, a személyi kultuszt a szovjet példánál is magasabb szinten művelő változatával találkozott, és ezt szándékozott meghonosítani Romániában is. Az egységes nemzetállam eszménye is ekkor került előtérbe – mindezek egy olyan folyamat elindításához vezettek, amelynek – szempontunkból legfontosabb – következménye a nemzeti kisebbségek felszámolása volt: ekkor vált az erdélyi magyar magyarul beszélő román állampolgárrá. A háromszékiek azonban megátalkodottan kitartottak gyökereik és saját értékeik mellett, és ezen az sem változtatott, hogy – a közben a rendszerrel meghasonlott – Király Károly 1972-ben lemondott a megyei pártbizottság első titkári tisztségéről. A megye vezetését továbbra is egy magyar emberre, a kézdimartonosi születésű Nagy Ferdinándra bízták, tíz év múlva azonban, mert ő sem tudta eléggé megtörni a háromszékieket, a négyfalusi Rab Ștefan (István) váltotta őt. Az új első titkár, bár „jó példát” mutatott már azzal is, hogy magyarul csak nagyon ritkán szólalt meg, szintén képtelen volt az etnikai tisztogatás feladatát végrehajtani – nem rajta múlott, sokkal inkább a megye magyarságának néha aktív, de legtöbbnyire passzív, viszont szellemiség szintjén éppoly hatékony ellenállásán.

1982-ben „nyakunkra telepítették” a Mihai Viteazul-szoborcsoportot, a bukaresti (Gheorghe) Rădulescu Gir szobrász alkotása nem csak puszta létével váltott ki nemtetszést a háromszékiek körében, de különösen irritáló volt, hogy az „első országegyesítőt” körülvevő mellékalakok közül egyedül a székely áll levett süveggel.

És akkor ott volt a belügyminisztérium helyi vezetőinek kérdése: Harmati Béla (Adalbert) megyei milíciafőnök, Aulich Sándor (Alexandru) megyei állambiztonsági parancsnok, Hancheș Ioan megyei belügyi felügyelő, ha nem is voltak mindannyian magyar nemzetiségűek vagy magyar érzelműek, de a magyarsággal „kesztyűs kézzel” bánó tiszteknek bizonyultak, ezért nem feleltek meg az államapparátus egyik legfontosabb szerve, a Securitate „kemény vonalas” elvárásainak. Leváltásuk (vagy felfelé buktatásuk, ahogy akkoriban dívott) csupán idő kérdése volt. Alkalom azonban nem kínálkozott, hát teremteni kellett. Olyant, amellyel egy csapásra két legyet lehet ütni: a vezető belügyi tisztek eltávolítása és a Háromszéken makacsul uralkodó magyar szellemiség elfojtása. Volt már ilyenre példa a világtörténelemben: az 1848–49-es szabadságharc leverése után a magyar katonai és szellemi elit lefejezésének (aradi, budapesti kivégzések) célja a magyarság térdre kényszerítése volt.

Nem lehet azt mondani, hogy diabolikus elme találta ki a sepsiszentgyörgyi szoborrobbantást. A tervben nem szerepelt, hogy az aradi csergőóra elromlik, a robbanó szerkezetnek – nagy valószínűséggel – éjszaka, még éjfél előtt, tehát június 4-én (Trianon-évforduló!) kellett volna robbannia. Olyankor nem jár senki a téren, tehát emberélet nem kerül veszélybe, egy kis anyagi kár keletkezik, nem annyira a szoborban (ezt a bomba tájolásával lehetett elérni), mint inkább a teret övező tömbházakban. Következhet a nyomozás, a tettest nem találják meg, következésképp felelősségre lehet vonni a megyei belügyi vezetőket, akik aztán vagy maguktól félreállnak, vagy le lehet váltani őket.

Csakhogy másnap reggel a robbanószerrel teli doboz és a zászlórúd érintetlenül és épen még mindig ott volt a szoborcsoport mögött. Délelőtt bábelőadás volt a Szakszervezetek Művelődési Házában, az előadás után több tíz gyerek útja vezetett volna el a szoborcsoport mellett, szinte kizárt, hogy valamelyikük hozzá ne nyúlt volna a látszólag ártalmatlan tárgyakhoz – és akkor arat a halál. Dönteni kellett, még hozzá nagyon gyorsan. A többi már kikövetkeztethető.

Nyitott kérdés marad, a „merényletet” kitervező bukaresti szekus(ok)tól jött-e az utasítás, hogy oda kell küldeni valakit, nézze meg, mi van a robbanószerkezettel (nem feltétlen az egyetlen emberélet feláldozásának szándékával a sok gyerek életének megmentése érdekében, hiszen akár azt is feltételezhették, hogy a bomba érintésre sem robban fel), vagy a helyszínt felügyelő titkosszolgálati tiszt találta ki ezt a megoldást. Bárhogy történt is – és teljes bizonyossággal állítható, hogy erre a többkötetes nyomozati dossziéban még csak utalást sem találnánk –, tény, hogy valakinek vállalnia kellett a veszélyt. A szekus nem kockáztatta saját életét, hát odaküldött valakit.

Vaszi Jánoska októberben ünnepelhetné ötvenedik születésnapját. Talán családja lenne, gyerekei, akár unokái is. Meggyilkolása értelmetlen volt: halála után öt évvel a rendszer megbukott, hátrahagyva azonban számtalan olyan örökséget, amelyek rendezésére az elmúlt három évtized sem bizonyult elegendőnek. Az In memoriam Vaszi Jánoska emlékművel nem tudunk immár elégtételt szolgáltatni a gyereke elvesztése után haláláig fekete ruhát viselő édesanyának, a gyászban osztozó édesapának. De azt igenis tudatosíthatjuk az elkövetkező nemzedékekben: ha ismételi is önmagát a történelem, a Vaszi Jánoskáéhoz hasonló tragédiának nem szabad többé megtörténnie.