Félárván, szeretetben

Annyit tudok elmondani, amennyit édesapám elmagyarázott. Mert én gondoztam utoljára a legkisebb, nálam két évvel fiatalabb Maris testvéremmel.

Édesapámat Halász Jánosnak, édesanyámat Székely Ilonának hívták. Drága jó anyámat alig ismertem, mert hároméves voltam, amikor elvesztettem, de édesapám jó ember volt, igyekezett hiányát pótolni. Kilencen voltunk testvérek. Szóval, tízen születtünk, de egy legény meghalt kicsi korában a születéskor, és így maradt nyolc leány és egy legény. A legnagyobb, Olga 97 éves, Szentgyörgyön lakik.  

Édesanyám bitang volt, nem volt apja, és sokáig azt sem tudtam, van-e felőle rokonunk, mert édesapám titokban tartotta. Mindig azt mondta, nektek nincs rokonotok. Amikor már akkora voltam, talán 14 éves, tudtam meg, hogy körülbelül ki lehet rokon: egy asszony mind hívott be az utcáról, amikor jöttünk a templomból, csalogatott, hogy tésztát vagy valamit adjon. Akkor én megmondtam édesapámnak, aki azt mondta, oda te nem mész többet. Anyánk mostohatestvérétől eltiltott, mert amikor édesanyánk elhunyt, a testvérei megijedtek, azt mondták, hogy ha annyi gyermeket csináltak, úgy kell nekik, ők nem segítik. Apánk meg csináljon, amit akar. Akkor ő azt fogadta meg, megmutatja nekik, úgy fogja gyerekeit felnevelni, hogy mi ne is ismerjük őket. De tényleg, sokáig nem is tudtuk, vannak-e, léteznek-e, pedig utóbb kiderült, három leánytestvére és egy legénytestvére is volt, és mind a faluban éltek.
 

Nem akarok sírni…!

Édesanyám ’44-ben halt meg. Bevitték édesapámat Brassóba „koncséntráréra” a román hadseregbe, és helyette anyánknak kellett sokat dolgoznia. Volt saját földünk, mellette pedig dolgoztunk árendában is.  Akkor a kicsi leányka, a legkisebbik testvérem, Mariska egyéves volt, én pedig három, a többiek pedig úgy kétévente jöttek a sorban. Sok aratnivaló volt a mezőn. Reggel anyám megszoptatta a leánykát, majd elment a mezőre a nagy melegben, a kicsit hagyta a nagyobbakra, s csak későn jött haza. De lebetegedett, gyulladást kapott a tejtől, és akkor üzenték édesapámnak, hogy jöjjön haza, mert súlyos beteg édesanyám.

Valahogy hazaengedték, de nem volt orvos sehol se. Befogta a lovát, és Előpatakra ment, hogy a görögöktől orvost hozzon. Félszeg görögöket kezeltek ott borvízzel, befogadták őket, mint manapság az ukrajnai menekülteket. Onnan elhozott egy fiatal orvost. Egy nyárosi beteg asszony meghallotta, hogy édesapám orvost keres, kérte, valahogy vigye le hozzá is, ha talál egyet. Az előpataki orvos megvizsgálta édesanyámat, beadott egy injekciót, majd édesapám elvitte a másik beteghez. Mire visszajött, édesanyám meg volt halva már. Hogy milyen injekciót adott, nem tudjuk, nem volt, ki vizsgálja. Utána örökké mondta, hogy kérte a néptanácsot, még egy nappal tovább tartsák, mint ahogy szabadna a halottat, mert csak elaltatták, valami erős injekcióval, hátha felébred.

Férjével mindig megértették egymást

És akkor most mit csináljon annyi gyermekkel, mert vissza kellett mennie, csak rövid időre engedték el. Fogta a Hidvégen kapott írást, hogy a felesége meghalt, és el van temetve, a két nagyobb gyereken kívül hatunkat, Marist, engemet, Magdit, Jánost, Gizit meg Rebit felültetett a szekérre, és behajtott a katonasághoz. Mondta, nézzék meg, milyen picinyek a gyerekek, mit csináljon? Nem akarták úgyse elengedni, egy hétig kaszárnyában tartottak. Külön voltunk téve, de mondhatom, egy hétig én is katona voltam! Egy részünket örökbe akarták venni a katonák, de annyira tartott hozzánk, hogy azt mondta, lőjék őt fejbe, és akkor csinálhatnak a gyermekekkel, amit akarnak. Így hazaengedtek. Na, gondolhatja, hogy egy apa mit küzdött a gyermekekért!  

Eszti néni pillanatra elpityeredik, de nyomban erőt vesz magán, indokként hozzáteszi: Ne tessék haragudni, de rosszulesik, amikor ezeket kell magyaráznom. A lányaim azt mondták, írjam le az életem könyvbe, mert nekem még nagyon sok történetem van, nem csak a családról, más egyébről is, de azt mondtam, nem teszem, mert nem akarok annyit sírni.

A családi élet

Nálunk nagy rend volt. Édesapám reggel felkelt, meggyújtotta a tüzet, és azt mondta, lányok, én kimentem. Ő nem mondta, hogy keljetek fel, mert mindenki tudta, mi a dolga. Az egyik csinálta a reggelit, másik vetette az ágyat, a harmadik sepregetett. Nem mondott sokat, de ha azt mondta, te menj, hozzál forgácsot, s te azt találtad mondani, hogy „mingyá”, már meglökött. Verni nagyon nem vert, de kaptunk kalapintát. Inkább azért kaptunk pofont, ha árulkodtunk. Így azt nem is nagyon tettük, mert aki rosszat csinált, az kapott két pofont, aki árulkodott, egyet. Azt mondta, te máskor fogd be a szájadat. Ilyen szigorú volt nálunk, de mindenki szerette. Nem tudott ő rosszat csinálni senkinek.  Így nőttünk fel egészen. Hol jól, hol rosszabbul.

A föld mellett édesapám homokot fuvarozott a homokbányából. Volt két jó lova, kora hajnalban befogta őket, négy órakor már úton volt, reggelre pedig lehozta az állomásra a homokot. Volt úgy is, hogy kétszer fordult, hogy legyen egy kicsit több pénzünk, ha netán megszorulnánk. Ez a pénz elég volt, hogy legyen élelemre.

Két kazetta volt az otthonunkban. Az egyikben a pénz volt, a másikban a családi iratok. Nem volt eltéve, de nem nyúlt bele senki csak úgy magától a pénzes kazettába. Ha kellett valami a háztartáshoz, szóltunk, és csak akkor vehettünk ki, ha tudomásul vette. Akik nagyobbak voltak és dolgoztak, azok is odaadták a pénzt, ő meg beosztotta. Jól tudott gazdálkodni azzal a kicsivel, amink volt. Amikor valamelyikünk készült férjhez, egy rend bútort kapott tőle. Így adta férjhez mindegyiket. Mi, az utolsó hárman, akik maradtunk, nem kaptunk bútort, de az utolsó évben a cukorgyári fizetésből nem vett el semmit, hogy maradjon nekünk.

Nem éltünk szűkösen, de mindent beosztottunk. Az étel porciózva volt, és amit lehetett, otthon mi készítettük el. Az egyik leánytestvéremet inasnak fogadta egy varrónő, tizenhat évesen már nekünk is készített kisebb ruhákat. Édesanyánk nagy szövőnő volt, a gyermekek mellett mindent megszőtt, ami kellett. Én is sokat kézimunkáztam, mert az iskola egyik tanárnőjétől már másodikos koromban megtanultam kötni és varrni is. Akkor sokat dohogtam, miért kellett nekem tanulnom, mások mehettek játszani, én meg a férjhez készülő nagyobbaknak köthettem a cifraságot és a csipkéket. Később szőnyeget és paplant is szőttem, sőt, garnitúrát is.
 

Azok a Halász legények…

Akkoriban nem volt tévé meg rádió sem, de valami szórakozás kellett. Szeretett kártyázni, de nem pénzben. Vasárnap délutánonként jó barátaival, akik nem szegények voltak, hanem nagyobb gazdák, összejárt, hol az egyikhez, hol a másikhoz mentek, mindig felváltva.

Mi gyerekként leggyakrabban a kapuba ültünk ki. Mivel édesapám azt szerette, hogy inkább hozzánk jöjjenek, mint mi menjünk máshova, igyekezett kedvünkben járni. A kapu elé padot csinált, ahol legénytestvérem barátai kártyáztak, néha ő is leült velük, vagy akár énekeltek is. Még römit is faragott deszkákból, és ráírta a számokat, hogy legyen nekünk mivel együtt játszodjunk.

Vasárnap a templomba el kellett járni, aki nem akart menni, az főzött, az rendezte az ebédet. Édesapám nem járt a templomba, mert azt mondhatom, hogy hívővé lett, négyen meg se voltunk keresztelve. Sose értettem meg, hogy kik voltak, mik voltak a Brassóból jött hívők, mit mondtak szüleimnek, hogy oda álltak. Addig mások mind meg voltak keresztelve, konfirmálva, de mi négyen, kisebbek nem voltunk megkeresztelve. De a templomba rendesen jártunk, és aztán a lakásán a pap megkeresztelt, meg is konfirmált, miután édesanyám meghalt.

A templomban figyelnünk kellett, mert amikor hazajöttünk, az asztalterítés közben megkérdezte, hogy melyik igét olvasták, melyik zsoltárt énekeltük. Sokszor vittük a ceruzát, hogy írjuk le a kezünkre, hogy nehogy elfelejtsünk valami lényegeset.

Édesapám vasárnap nem dolgozott, és a lovát se adta oda senkinek. Ott ülhetett a saját szénája is. Mert mindig azt mondta: ez vasárnap. A vasárnap meg azért van, hogy takarítsál, tisztálkodjatok, hogyha nem tettétek meg a hétköznapokban, menjetek templomba és pihenjetek. És a lovam is pihen! – jelentette ki sokszor.

Édesapám és a testvérei is nagyon szépen énekeltek. Sokáig hallottam később is az idősebb asszonyoktól, s én úgy örvendtem, amikor mondták, hogy olyan legények voltak a Halász testvérek, hogy érdemes volt rájuk várni, hogy meghallgassák őket énekelni. A nők a hídra kiültek, ott várták az éneklő Halász legényeket, Jánost, Mártont, Dénest és Mihályt.

Apám megjárta az első világháborút, és Itáliában fogságot is szenvedett, onnan is nótával tért haza. Rendes katonának vitték el, pedig nagyon fiatal volt még, 1898-ban született. Mesélte, nem volt mit egyenek, egymást eresztették le az emeletről lepedővel, hogy éjjel kimenjenek és lopjanak a mezőről, hogy legyen valami erejük. Hidvégről még volt egy társa, akivel együtt voltak, ha pedig találkoztak, mert a fogságban jól megtanultak, olaszul beszélgettek. Nekünk meg éneket tanított, hogy együtt énekelhessünk. Még ezelőtt öt évvel, amikor a testvérekkel egy születésnapot vagy valami hasonló családi ünnepet tartottunk, elénekeltünk egy-egy sort, ami még eszünkbe jutott.
 

A történelem viharában

Se a háború, se ami utána jött, sok jót nem hozott nekünk.

Németek is jártak Hidvégen 1941-ben, de rájuk nincs hogy emlékezzem, mert kicsi voltam, de azt mesélték, ők rendesek voltak és tiszták. Az oroszokról mindez nem volt elmondható.

Volt úgy, hogy a nagyobb lányokat édesapámnak el kellett dugdosnia: a szekrényt sarokra húzta, másokat a kemencéhez dugott el. Az egyik leánytestvéremet, akit észrevettek, és már olyan tizenöt éveske volt, s nagy, hosszú haja, ki akarták venni a dugóhelyről. Akkor már sírtunk mind. Mintha most látnám: édesapám azt mondta, lőjék meg, de sose hagyja, hogy kivegyék onnan. Akkor otthagyták, de akadtak többen is a faluban, akiknek nem kegyelmeztek, aztán az emberek később is megszólták őket azért. Mintha azok a lányok akarták volna, mintha nem áldozatok lettek volna…

Az oroszok elvitték a jó lovakat és itt hagyták az ő gyenge lovaikat. Ha tetszett a lovad, nem kérdeztek semmit, kicserélték. Mit törődtek azzal, hogy te hagyod, nem hagyod. Kiszedték édesapám jó ruháit, a rossz ruháikat pedig ledobták. Mind el kellett égessük, mert olyan tetvesek voltak, hogy féltünk, mindenünket megtöltik velük.
Itt a szomszédban az oroszok levágták a disznót, de mindenki hallgatott, mint a lakat. Megtörtént, hogy az öregember a bilit a kertben tartotta, használat után felakasztotta a kertre. Az oroszok egy este üstben főzték az ételt, egyikük pedig elvette a bilit, hogy azzal meregessen. Az öreg el akarta mondani, nem lesz az úgy jó, mire szinte lelőtték. Aztán hagyta, na, akkor inkább egyék!

A kollektívbe édesapánk nem akart beállni, és félő volt, hogy amiatt fiútestvéremet, Jánost nem veszik fel a munkahelyre. Pedig nem is voltunk kulákok, talán még három hektár földünk sem volt, nemhogy tíz. De a kvótát úgy is be kellett adni. Amint csépelték a gabonát, vitték is el; egy disznóból is megvolt, hány kilót kell leadni, a borjú után mennyit. Úgyhogy nagyon nehéz volt. Tejet is kellett adjunk, pedig mi, hogy annyian voltunk, meg tudtuk volna inni mind. Azzal volt szerencsénk, hogy majorságunk rengeteg sok volt. Reggel kaptak enni, aztán kijártak a határra, este már csak vizet kaptak, s feküdtek is le. Manapság annyit etetjük a tyúkokat, és mégsem olyanok, mint azok. Récét és libát is tartottunk, de azokra kellett ügyelnünk, mert azok akár kárt is tudtak csinálni.

Meg kellene írni ezeket a történeteket!

Édesapámat végül csellel léptettük be a kollektívbe. Megbetegedett, azt láttuk, mert hirtelen sokat kezdett beszélni, de nem jó dolgokat, például azért búslakodott, mert a fia nem fogad neki szót, nem ott kaszál, ahol mondja. Nem tudta, hol a határ! Sorra jártuk az orvosokat, Brassóban is voltunk, mert egyik sem tudta kideríteni, mi baja. Mindig azt mondta, neki nem fáj semmi, csak fáradt és izzad. Volt, hogy nem is akart orvoshoz menni, ezért azt kellett hazudjuk, testvérem betegedett meg, őt kellene elkísérnie, aztán azt mondták nem nagyon meggyőzően, talán sárgaságos.

Végül elmagyaráztam a szentgyörgyi orvosnak, hogy milyen bajban vagyunk: ha édesapám nem lép be a kollektívbe, nem veszik fel testvéremet munkába. Az orvossal találtuk ki, hogy megkérjük, egy üres papírra írja le a nevét – mert az orvos hallotta, nagyon szép cifra betűkkel tud írni, és kíváncsi rá –, aztán mi megírjuk a belépési szándéknyilatkozatot. Így is történt, és édesapám sosem tudta meg, hogy ő valójában kollektívtag.

Megjegyzem, nem csak úgy volt, hogy itt a föld, vigyétek, hanem meg is kellett szántani. A testvérem, János délutános volt, ezért dél­előtt szántott a lovakkal, én délkor mentem, egy barátja volt az első lovas, én utána a mi lovunkkal.
 

Kicsi a nyugdíj, de elég

A cukorgyárban dolgoztam. Szezonmunkában harminckét kampányt ledolgoztam, és alig lett tizenegy év régiségem, amikor össze kellett adni, hogy nyugdíjat kaphassak. Még tizennyolcat be se töltöttem, amikor a már férjhez ment, húsz­éves leánytestvérem segítségével a cukorgyárhoz felvettek. Telente a nagy hidegben hányszor jártam le az állomásra, nem is tudnám megszámolni...

Amikor férjhez mentem, ahhoz hogy a kollektívtől 25 árnyi kerthelyiséget kapjunk, vállaltam, hogy nyolcvan napot ott dolgozom. Vállaltam, mert tartottunk disznót, tyúkokat, s kellett legyen, mivel tartsuk. Vetettünk répát, pityókát és mindenféle zöldséget. Én nyáron mentem dolgozni, a férjem, aki az útügynél dolgozott mint brigadéros, aratásidőben, vagy amikor zsákoláshoz vagy a pityókarakáshoz férfierő kellett, kivette a szabadságát, s ment helyettem. A kollektívtől mégsem kapok egyetlen lej nyugdíjat sem! Egyszer a cukorgyárnál nagy razzia volt, mert Hidvég bejelentette, nincs ki dolgozzon a mezőn, ezért ne fogadják a kollektivistákat. Én akkor elintéztem édesapámmal, hogy ne legyek többet az. Azt mondtuk, amikor a kollektivizálás volt, én nem írtam alá, mert túl fiatal voltam, csak a család többi része. Kihúztak, ám amikor vége lett a kollektívnak, s összesítették, ki mennyit dolgozott, milyen jogai vannak, akkor én is mentem. Ott aztán azt mondták, nem vagyok kollektivista, mit akarok? Nekem a gyárban több van, és a két régiséget úgyse teszik össze – és én ebbe belenyugodtam. A néptanács a papírokat szépen és ügyesen egy cigányok melletti rossz házba betette, azok meg mind elégették, úgy amikor kiderült, hogy a szezonistákat is bevennék a nyugdíjba, sehol egy lapot nem találtam.
 

A megálló szekér

Az uram a testvéremmel együtt járt iskolába. Én nem is vettem komolynak, nem is hittem, hogy szeretne tőlem valamit. Édesapám vette észre, s mondta, te fiam, ez a legény nem Jánoshoz, hanem hozzád jön. – Hát miért? Hozzám nem jön – mondtam, én nem is kísértem ki soha, semmikor.

Volt egy cukorgyári mester, ügyes ember, akivel jól megértettük egymást, de katonaság előtt volt. Én pedig hajlottam volna hozzá, hogy otthon ne kínlódjak a földdel, tetszett volna a cukorgyárnál dolgozni. De édesapám azt mondta, amikor beteg volt, s látta, hogy Dénes olyan jól jő, s ganét is hány, segít a lovaknál: fiam, te olyan szekérre ülj fel, amelyik felvesz. Rosszul jársz, ha kibabrálsz vele. Ezt követően komolyan vettem, többet nem beszélgettem mással. Csak az volt a hibája, hogy egy kicsit féltékeny volt. Jegybe márciusban léptünk, de csak szeptemberben esküdtünk meg, miután édesapám gyászéve letelt. Szóval, elmentünk moziba vagy színházba, és amikor még vártunk a kezdésre, valakik jöttek, kacagtak, és én visszanéztem rájuk. Mit lesel arra? – förmedt rám. Én akkor megmérgesedtem nagyon: ne gondold, hogy nekem nincs anyám és apám, és te azt csinálsz velem, amit akarsz, mert egyet tévedsz, én abban a helyben elmegyek. Nem hiszel bennem? Hát húztam volna fel a gyűrűt, ha nem téged akarnálak? Igaz-e? Ez volt az egyetlen eset, amikor arra gondoltam, lehúzom a gyűrűt és visszaadom.

Megkerült a gyűrű

– Aztán még egyszer felhúztad a gyűrűdet, mert te elvesztetted, én meg megtaláltam – szólt közbe a beszélgetésbe az ura.

– Igen, a gyűrűmet elvesztettem. Nem tudtam, hol veszthettem el a nem olyan rég megvastagított gyűrűmet. Egyszer kapált a kertben és megkapta, hozta nagy boldogan. Én is örvendtem nagyon ám, hogy öt év után megtaláltuk, nagy ritkaság az. Igazuk lett az öregeknek, akik azt mondták, az arany feljön a föld felszínére. Ismét felhúztam az ujjamra, itt van, ni! – mutatta.

Na, így volt a házasságunk, jól is találtunk mindenben. Szeretett engem, hozzám sosem ütött – na ne, szólt közbe ismét Dénes bácsi –, a gyerekekkel jól bánt, és tett azért, hogy szépen felnőjenek, az életben boldoguljanak. Elégedett vagyok azzal, amit a nagy nehézségek ellenére elértem.