Hullámos korona s rang van e tájon elég, mért ne játszadoznának velük vasárnapi kedvükben azok, kiket századokon át a főúri székek s trónok mellett mindeglen szórakoztató iparosokként vagy a hatalom jeles cselekedeteit krónikába mentő cifra szolgákként becsültek, mialatt többnyire léhűtőknek jutott birtok s kutyabőr. A századokon át nyúzott erdélyi ember bőréből próbálgatok az ön számára valami felségjelet összefoltozni én is, aki, ha süldő poéta voltam is még Kolozsvárott, mikor megméltóságosodott a halálban, de már elég felnőtt ember ahhoz, hogy szomorúságomat leplezni tanuljam. S tanultam elsősorban méltóságod könyveiből rám világló szép-konok férfi tekintetéből, mely fölött az enyhén ferde vágású szemöldök nem ázsiai elődökre hasonlítani készült oly ívesre, hanem csak azért, hogy a csüggedésre hajlamos látást mindig fenntartsa, mint hogy az ajkak fölötti árkokat sem a könnyek vésték, hanem a sárból, sírásból magasba kapó derű mosolya. S ha már ilyen nagy merészen megszólítottam, engedje megvallanom, hogy beszédkedvemet én a Nyikó alsó folyásánál merítettem, nem tehetek róla, hogy az ön forrásvidéki kedélyéből is egy kevés ide alácsurgott. Bizonyára jól tette, mert azon kapom magam, hogy e kedély jelenlegi állapotáról igyekszem lehetőleg megnyugtató módon számot adni. Minthogy a mi életünk olyan, hogy ha a fonákjáról nézzük, az eleje tisztábban látszik, példának hoznám föl, hogy életemben kétszer voltam Nyikó menti lakodalomban, embereinket mulatságba felejtkezetten kétszer láttam, egyszer csuka koromban, s most. Ha sokadalmi tapasztalataimból szabad valamire következtetnem, akkor megvallom, úgy tűnik, mintha földijeink vigalmi kedve átszíneződött volna: mintha még dühödtebben vernék a csizma szárát, s a nótának is le-lekunkorodik a vége. Szándék s jóérzés dolgában egyébként jól állunk. Ezt abból is láthatja, hogy szépírásunk erősen megbokrétásodott az elmúlt időkben. Akad e csokorban gyöngyvirágtól üvegházi bogáncsig s műtulipánig minden, kiskertészeink s kritikusaink nagy-nagy örömére, kik – kevés kivétellel – csak azért lelkesednek e sokszínűségért, mert illat, szín, minta, a minőség fárasztó ellenőrzését elunták. De semmiképpen sem szeretném háborgatni mai nyavalyáinkkal, hiszen hajdanán sok-sok csüggedésnek kitéve, férfimód viaskodott velük ezeken a mezőkön ön is, s az igazság mégiscsak az volna, hogy újabb kori gondjaink terhe alatt literatúránk szépen izmosodott, s mert nem anonim módon, hadd tegyem hozzá: olyan nevekkel, mint Lászlóffy, Páskándi, Szilágyi, Király, Bálint, Szabó Gyula barátainké, nem beszélve a pusztakamarási meg a nagygalambfalvi emberről, kikre emlékezhetik, hiszen kezdettől fogva leginkább szólnak méltóságod szája íze szerint – közös gondjainkról. Tusakodnivalónk volna tehát elég, s a világért sem szeretném szomorítani, de ha már e két cserefa alá leültem, így térden levelet róni önnek, nem hallgathatom el, hogy két világháború közti, túlélő bajtársainak viaskodó kedve, a még mindig tűz Méliusz s az elegánsan földúlt Balogh Edgár kivételével, meglehetősen lelohadt, melyet szelíd megértéssel tudhatunk be a megfáradás tünetének, de én nemrégiben olvastam az ön kezdő írókori levelét Benedek Elekhez, s a példa ereje! – nos, a példa ereje, időnként a múltból sugárzik felénk. Mert csapatokban, rajokban érkeznek erőtől duzzadó fiataljaink, kiknek közéleti-nemzetiségi érdeklődésükben és küzdelmeikben olykor nehéz a nagy életpályájú, de már szótlan vagy hallgatag öregeink között biztató tekintélyre találniuk. Itt a világfölforgató szándékok régen elcsitultak, s ábeli dolgunk a világban úgy maradt a régi, hogy újabb igényeinkkel gyarapult: valahol otthon lenni benne, minthogy úgy-ahogy eléggé itthon is volnánk, de nem béleljük tovább andalító tollú meleggé a fészket mindaddig, míg a nagyvilágban is nem leszünk otthon valamiképpen. Erre a munkára manapság igen sok toll indul, s nem találom a véletlen jelének azt sem, hogy még kedves Gáspár öccse is betűvetésre adta a fejét, talán abból az ősi székely meggondolásból, hogy a munka nem vár, s ha a gazda hiányzik is a házból, valakinek a dolgot el kell látnia.

Itt kell fölemlítenem, hogy az imént a templomkerten át a régi hajléktól kanyarodtam a cserefák alá, s meg kell vallanom, igen nagy a sürgés-forgás arrafelé, mindegyre autók állnak meg a ház előtt, s tisztelettevő érdeklődők kopognak. Én egyáltalán nem vagyok híve olyan vendégforgalomnak, mely az áhítat és tisztelet jeleként sárt hagy a küszöbön, de csak jöjjenek, jöjjenek! – s méltóságod mindenkori szíves vendéglátó kedvét azzal vigasztalnám, hogy nemsokára – remélhetőleg – nem fogunk ily nagyon szűkölködni könyveiben, s akkor szülőfaluja is méltóbb zarándokhellyé válhat.

És itt áll addig is és talán örökkévaló nyomatékként ez a hatalmas kő, melybe a kiváló Szervátiuszok az ön világát, világunkat vésték, nyomtatéknak áll e földön, őrizvén, hogy valamiképpen alólunk ki ne csússzon, álmainkat semmiféle szél el ne fújja. E kő magabiztosságával tekintem önt méltóságos embernek, úrnak, kedves Tamási Áron, s levelem zártával kívánok nyugodalmas születésnapot.

Farkas Árpád
Kelt Farkaslakán
1972 szeptemberében