A Maniu-gárda Aldobolynál lépett be Háromszék területére. Ezt megelőzően az 1944. augusztus 23-i román átállást követően visszavonulni kényszerülő német csapatok augusztus 27-én szálltak meg a faluban. Aldoboly a második bécsi döntés értelmében nem térhetett vissza az anyaországhoz, hanem Romániá­nál maradt. A magyar–román határ a falu és Illyefalva között húzódott végig.

Deák József nyugalmazott aldobolyi református lelkipásztor így emlékezett, amikor 1994-ben felkerestem:

– Éppen Păltineanu Grigorenál, a prefektúra nyugalmazott titkáránál voltam látogatóban a faluban, amikor két német katona a házba toppant és igazoltatott. Bemutatkoztam: Ich bin reformierter Pfarrer, én református lelkész vagyok, s jelentkeznem kellett a németek parancsnokánál. A német őrnagy igencsak haragudott a románokra, amiért alig négy nappal korábban cserben hagyták őket és a szovjetek oldalára álltak át. Az őrnagy fenyegetőzött. Kérem, őrnagy úr, ne bántsanak egyetlen románt se! Aki olyan volt, már úgyis elment... Azt mondta: „Jól van, erről még beszélünk. Hanem most menjen a faluba, és mondja meg az embereknek, hogy ha a német katonák érdeklődnek, mindenki mondja azt, hogy ungarisch vagy magyarszki.” Aznap este a német parancsnok vacsorázni hívott a szállására. Vacsora közben azt mondja: „Tudja maga, hogy ezek a románok mit csináltak? Tudja, hogy elárultak minket? Nagyobb volt a veszteségünk Ploieşti-nél, Iaşi-nál, mint a Don-kanyarban, de nem baj, mi majd megtanítjuk őket!” S a német őrnagy öt román ajkú túszt kért arra az esetre, hogy ha netán valamelyik német katonának bántódása esne, mind az ötöt kivégezteti. „Maga nem kell jöjjön – mondta –, csak a nevüket és a címüket adja le. Garantálom, hogy egy sem éri meg a reggelt!” Őrnagy úr, megmondtam magának, hogy az a román, amelyik olyan volt, elment, már nincs a faluban. Én nem jelölök ki senkit. „Maga sem németbarát!” – förmedt rám az őrnagy. Mondtam, hogy én csak egy református pap vagyok... Azt mondja: „Jól van, de ide figyeljen: ha öt románt nem nevez meg, akkor reggelig maga lesz a túsz. Tudja meg, hogy ha egyetlen német katonának is bántódása lesz, katonatörvények sze­rint bánunk el magával.” Vállaltam, hogy én legyek a túsz. A német őrnagynak szállást adó gazda kiszaladt a faluba: „Emberek, vigyázzanak, mit csinálnak, mert a tiszteletes úr a túsz!” De én még aznap este összeszedtem és a református papi lakra vittem a falubeli románokat. Megmondtam nekik, hogy aki fél vagy valamilyen gyanúja van, jöjjön a papi lakra, maradjanak nálam nyugodtan, és ne féljenek. Hát tele is volt ott minden szoba. De én ezt megtettem, meg kellett tennem, és úgy érzem, jó, hogy megtettem. Azt mondtam nekik, hogy csak az én holttestemen keresztül bánthatja őket bárki is. Közben Illyefalváról is átjött egy magyar csendőrőrmester, s számonkérte, hogy mit keresnek a református papi lakon a románok. Fenyegetőzött, hogy: „Majd megtanítom én őket kesztyűbe dudálni!” Megmondtam neki, hogy: ide figyeljen, maga itt nem tanít meg senkit semmire! Maga holnap-holnapután már a Dunán is túl lesz, mi pedig itt maradunk... Nem is tetszett neki, de nem volt mit csinálnia. Na jól van, ez így lezajlott. Aztán Aldobolyt is elérte a front. Tíz napig állt a front, szörnyű volt. Hol az egyik fél kerekedett felül, hol a másik. Itt tényleg véres ütközet volt, Aldobolynál. Ott halt meg a harcban Grigorás János, egy észak-erdélyi román fiatalember. A magyar hadseregben harcolt, s ugye túlról az övéi lőtték meg... Ott voltunk meghúzódva Păltineanu alispánnál a pincében vagy nyolcvanan, s akkor minket onnan kiparancsoltak s lehajtottak Szászhermányba, úgy, hogy felettünk innen lőttek a németek s a magyarok, onnan a románok, csak úgy surrogtak a fejünk felett az ágyúgolyók. Engemet már akkor csütörtökön az összes brassói magyar vezetőkkel, tanárokkal, papokkal, tanítókkal együtt gyűjtőtáborba vittek a brassói Magurába.

Gavrilă Olteanu 1944 nyarán – és valószínűleg az azelőtti években is néhányszor – már járt a faluban. Deák tiszteletes elmondása szerint a gárdaparancsnok unokaöccse, Sabin Olteanu volt akkoriban Aldoboly jegyzője. Negyvennégyben Brassó bombázásakor menekült Aldobolyba Gavrilă Ol­teanu, és itt történt meg, hogy a brassói veszedelem után hétfő reggel Brassóba igyekvő magyarokat egyszerűen leparancsolta az autóbuszról a Maniu-gárda későbbi parancsnoka: „Jos ungurii!” A magyarok leszálltak a járműről, és gyalogosan vágtak neki a szászhermányi útnak.

Deák József mondja: – Úgy [1944] szeptember közepén lehetett, amikor egy Álgya nevű román ember jött, hogy: „Tiszteletes úr, Olteanu hívatja, de ne féljen!” Ez az Álgya tulajdonképpen Aldea volt, tehát román volt, de nem tudott románul. Mondom neki, hogy én nem félek, mert nincs, amitől féljek, megyek. Olteanu éppen szembejött, a torony alatt találkoztunk. Azt mondta: „Tiszteletes úr! Eddig egy szót sem szóltam magyarul, de most magyarul beszélek magával. Megköszönöm azt, amit maga a románokkal tett. Mindent tudok, ígérem, hogy Aldobolyban egyetlen magyar embernek sem fog még a haja szála sem görbülni, magát pedig a pokol fenekéről is kiszedem, ha kell! Igen, szó szerint ezt mondta Olteanu. Nem is bántottak senkit. Itt nem is voltak gorombák, mint akik jól végezték a dolgukat, innen elmentek… és aztán Szárazajtán megcsinálták... Amikor az aldobolyi német–román katonai ütközetkor minket kihajtottak a pincéből, és felismertek, hogy református pap vagyok, engem a kapitány már a hágónál le akart tartóztatni. Akkor Păltineanu alispán odajött, s azt mondta a román tisztnek, hogy: „Hagyjon békét ennek az embernek. Én vállalom érte a felelősséget!” Mert ugye azzal vádoltak minket, hogy mi, az aldobolyi civilek lőttük a román katonákat... Igen, ez Szárazajta kapcsán jut eszembe. Minket is lövöldözéssel vádoltak. Csakhogy Szárazajtán, akiket befeketítettek...

Benkő Levente
(részlet, a szerző Szárazajta című könyve alapján)