A gyermek néz, nem mozdul: otthon valószínűleg arra tanították, hogy csakis a fehér csíkozáson mehet át, és most nem tudja, kinek fogadjon szót… Igaza van, de nekem is választanom kell: vagy azért fognak szidni a szülők, mert elrontom a nevelésüket, vagy azért, mert a 6–7 éves kislány vizes cipőben lesz kénytelen végigülni a jócskán hűvös őszi napot a padban. Csak most kerülünk, hogy ne ázzon el a lábad – biztatom, de már meg is találta a kompromisszumot: a zebra legszélén már elég sekély a tócsa, hogy lábujjhegyen bár, de venni tudja az akadályt.

Tovább a járdán már könnyebb (a Nicolae Iorga utcán vagyunk, az sem vízmentes, de legalább széles, biztonságos hely), aztán jön a fekete leves: a helyi szállítóvállalat telephelye (népiesen az IGO-garázs) mellett kell végigmennünk, ahova előbb kulturális központot és toronyházat akartak építeni, később pedig emeletes parkolót és piaci csarnokot, de a sok terv között csak egy gondozatlan telek maradt, még a rendszerváltás előtti állapotában. Átvág ugyan rajta egy útszerűség, néhol kavicsozott is, de a középső szakaszán akkora gödrök vannak, és annyi, hogy próbálkozni sem érdemes az egyenesen való haladással. Repülni nem tudunk, hát kitérünk a fűbe, de a kaszálatlan gyep alatt is megbújik néhány pocsolya, vizes a fű is, ráadásul itt-ott bűzlő meglepetéseket is rejt. Közben az eső is eleredt, ernyők-esőkabátok-csuklyák vannak, gumicsizma azonban senkin... 

Csúszkáltunk, ugráltunk, tapodtuk a sarat a múlt hét minden reggelén, és nemcsak mi, más Lábbusz-útvonalakon is gondot jelentett a pangó víz. Néhol még a száraz időben simának tűnő járdákon is. Úgyhogy tisztelettel kérjük a városvezetést: az ezutáni aszfaltozásoknál figyeljenek oda jobban a lefolyás biztosítására (van, ahol az esővizes aknanyílás mellett gyülemlik fel a csapadék!), a Nicolae Iorga és a Bánki Donát utca közötti átjáróra pedig találjanak ki valami ideiglenes megoldást, mert évek telhetnek el, amíg elkészül a kettő egybenyitása. És addig még sok gyermeknek kell ott iskolába mennie. Szárazon.