Csakhogy az igazán művészi fotó nem terem olyan könnyű helyen, nem adják olyan könnyen, ahogyan azt sokan elképzelnék. A vershez, az íráshoz sem kell semmi egyéb, csak egy írószer meg egy papír, s mégsem biztos, hogy vers vagy egyáltalán szépirodalom lesz, ami eme eszközök birtokában létrejön.
Egy jó fotónak, művészi fotónak ugyanaz a szerepe, hatása, ugyanaz az általa kiváltott művészi élmény, ugyanaz a villámcsapásszerű döbbenet a kép előtt, az a borzongás, mint egy jó vers, egy jó irodalmi mű esetében. Amikor azt érzi a szemlélő, a tárlatlátogató, hogy a hideg veríték veri ki egy-egy kép előtt, pedig ,,nincs is semmi rajta", csak az általa is ismert, naponta látott városrészek, épületek, épületdíszek, utcarészletek, a tér egy-egy szelete, virágok, fák, ugyanazok az omladozó falak, beomló tetők, foghíjas tűzfalak, amelyeket már untig látott, szökőkút, kockakövek, utcalámpák, kémények, kovácsoltvas kapuk, erkélyek, tornácok, ódon ajtók, kapuzárak, járdaszegélyek, fa- és kőlépcsők, korlátok más-más napszakokban, más-más évszakokban, ugyanazok az arcok, terek, házak, csak más-más perspektívából, a művészéből, abból a szemszögből, ahogyan azt a művész látja, illetve láttatni akarja velünk is, a tárlatlátogatókkal.
A Kézdivásárhelyen május 24-én megnyílt kiállításon több fotóművész mintegy félszáz munkáját láthatjuk, a valamikori kézdivásárhelyi Bálványos Fotóklub egykori tagjaiét, kiegészülve jó néhány sepsiszentgyörgyi fotós alkotásával. Ami összeköti, összekapcsolja a fotókat, és gondolom, a művészeket is, az maga a város: Kézdivásárhely.
Nincs egyetlen kiállított alkotás sem, amely nem a városról szólna, illetve amely ne lenne valamilyen kapcsolatban Kézdivásárhellyel. Ami legelsősorban megfogta, megfogja a művészeket, az a főtér és a főtérből nyíló sikátorszerű udvarterek. Más-más perspektívából látunk itt udvartereket, udvartérrészleteket: kívülről, mintegy betekintve a sorjázó házak s ezek lakóinak belső életébe, lépcsőn ülő férfit, labdázó gyerekeket látunk (Paál Antal), udvartérrészletet kisfiúval (Kovács László Attila), udvartérbelsőt (Vargyasi Levente, Bartha Zsolt), udvarteret, valahonnan a sikátor közepéről, előtérben ülő nénivel és bácsival, a háttérben pedig fiatalok néznek kíváncsian az objektívbe, mintegy a nemzedékek egymásutániságát is példázva (Hlavathy Károly), de ugyanez az udvartér, a 43-as, a valamikori Kicsimama utca képe jelenik meg egy másik alkotó, Kovács László Attila egy másik, itt kiállított fotóján is. Döbbenetes erejű Hlavathy Károly egyik udvartérrészlete, ellentétben előző fotójával, amely a nyugalomnak, a lét lassú hömpölygésének, a csendes délután képének a kifejezője, itt egy keskeny udvarteret látunk, felülről tornáccal behatárolva, jobbról pedig óriási tűzfallal, az egész kép így a szorongás, a szabadság hiányának, a beszűkültségnek a kifejezője lesz.
De látunk udvarteret belülről kitekintve is (Nagy Lajos), a kiállított fotók által pedig beléphetünk a súlyos ajtókon, megszemlélve előbb a kovácsoltvas vasazatokat (Hlavathy Károly), korlátokat, tornácokat, a tetők, cserepek játékát, a beugró ablakmélyedések ívelt vonalait, beléphetünk a lépcsőházakba, cipőinkkel képzeletben kopoghatunk a félkörben kanyarodó falépcsőkön, és eljátszhatunk a felemelkedésnek olyszerű lehetőségével, mint ahogy azt Kovács László Attila is tette, amikor úgy kapta lencsevégre a fentről lefelé, a nyitott ajtó irányába kanyarodó lépcsősort, hogy az tulajdonképp nem is lefelé vezet, hanem fölfelé, a tárt ajtó irányába, talán a szűkös térből a fény, a szabadság, a szabadulás felé.
Az udvarterek után a főtérnek szenteltek nagy figyelmet a művészek, vannak itt egyenesen képeslapra kívánkozó munkák, mint Paál Antal főtérrrészlete a Gábor Áron-szoborral és a templom képével, Vargyasi Levente főtere a szökőkúttal, Kovács László Attila szökőkútja az azóta már az emlékeinkbe vándorolt Nemere pincevendéglő bejáratának képével vagy egy szintén általa készített fotó, amelyen a polgármesteri hivatal patinás épületét láthatjuk a Vigadó kovácsoltvas kapuja mögül. De ugyancsak a várost, városunkat bemutató, népszerűsítő képeslapra kívánkozik Gligor Zoltán éjszakai főtere és az egyetlen itt szereplő téli főtér-kép, a Bede Gáboré a hó, az éjszakai fények és a sötétség sziporkázó játékával, és legvégül, de nem utolsósorban Bartha Zsolt csodálatos fényjátékú főtérrészlete a kockakövek által visszavert alkonyati fény, a szürkület, az udvartér bejáratának s a mellette levő épületek együttesének elbűvölő harmóniájával. (Az ilyenekre és hasonló társaira mondják — hál’istennek van a jelen kiállításon belőlük —, hogy földbe gyökerezik a lába az embernek a kép előtt.)
Vannak, akik a pusztulásban, a lepusztultságban, az elmúlásban látták meg a művészi szépséget: a csúnyában a szépet, ilyen kép a Toró Attila gerendákkal megtámogatott, már-már a leomlás előtt álló barokk kapuja vagy a leégett malom képe annak foghíjas ablakaival, tető nélkül álló falaival, Kovács László az enyészetnek kitett, lepusztult házai, Kovács László Attila szintén az elmúlással viaskodó, elhagyatott házoldala az élet hiányáról tanúskodó vaksi ablakaival. De megszemlélhetjük jelen kiállításon Kossuth Lajos nemrégiben felavatott szobrát, a Nepomuki Szent Jánosról elnevezett és nemrégiben újraépített kápolnát, a mementóként a múzeum udvarán egymáson elhelyezett régi gerendákat, ajtó- és ablakdíszítéseket, épülethomlokzatokat, tornácrészleteket, idős emberi arcokban pedig a visszafelé, a múltba tekintő riadalmat, kíváncsiságot, belefásultságot, egy-egy emberi élet viharait, történéseit is kiolvasva a vonásokból (Kovács László Attila).
Mindent összevetve: jó dolog, kellemes élmény találkozni a városunkról készült fotóművészeti alkotásokkal, jó látni, hogy vannak igen jó szemű, a háttérben, csendben, a maguk szerénységében dolgozó, a fotózást munkájuk mellett talán kedvtelésből űző, de ezt magas szinten tevő alkotók. S jó érzés látni és érezni azt is, hogy olyan alkotások is vannak a kiállítottak között, amelyek bárhol, bármilyen előkelő fotós társaságban is megállnák a helyüket.