Az Esterházy család fraknói vára (németül Forchtenstein, Ausztria, Burgenland tartomány) – számos fegyver, csodálatos ezüsttárgy és főúri portré mellett – eddig alig ismert különleges kincseket is őriz. A magyar királyok koronázási ceremónián használt legkorábbi országzászlók itt maradtak fenn, mégpedig a 17. századból. Az alábbi írás e páratlan műkincsek keletkezésének és a koronázási országzászlók történetének ered nyomába.

Szent István birodalma

A késő középkorban a Magyar Királyság Európában olyan jelentős középhatalomnak számított, amelynek trónjáért Európa legelőkelőbb dinasztiái versengtek: az Anjouk, a Luxemburgiak, a Habsburgok és a Jagellók. Területe közel 320 ezer négyzetkilométer volt, azaz alig kisebb a mai Németországnál. Jelentőségét több tényező még tovább növelte. Egyrészt közös uralkodóiknak köszönhetően 1102-től Magyar- és Horvátország egészen 1918-ig egy államszövetséget alkotott. Másrészt a magyar állam a 14–15. században az említett dinasztiáknak köszönhetően gyakran állt perszonálunióban Lengyel- és Csehországgal, sőt, olykor még a Német-római Birodalommal is. Végül mindezeken túl a magyar király számos egyéb ország királyi címére is jogot formálhatott. A 13. század egyes időszakaiban perszonálunió formájában vagy vazallusállamokként ténylegesen az Árpád-ház kormányozta Magyarország mellett Dalmáciát, Horvátországot, Boszniát, Szerbiát, Galíciát, Lodomériát, Kumániát (a későbbi román fejedelemségek egy részét) és Bulgáriát is. Ezen országokra azután a magyar uralkodók a későbbi századokban is igényt tartottak. Ezt jelezte, hogy az említett országok királyi címei az 1270-es évektől már mind szerepeltek a magyar királyok címsorában, s később, 1526-tól egészen 1918-ig még a Habsburg-uralkodókéban is. Ezen országokhoz tizedikként az 1540-es években – a Horvátországgal fokozatosan egyesülő – Szlavónia is csatlakozott, amely a Dráva és Száva folyók között fekvő Zágráb, Körös és Varasd megyéket foglalta magában. Mindezek ismeretében a Magyar Királyságot, valamint a hozzá ténylegesen vagy igénycímként tartozó országokat, azaz a Magyar Korona országait a késő középkorban joggal emlegették Európa első három-négy nagyhatalma között.

Noha az említett országok már évszázadok óta szerepeltek a magyar királyok címsorában, koronázási ceremóniáikon csak a 16. században jutottak szerephez. Ez elsősorban azzal állt összefüggésben, hogy a késő középkorban a címerek és címeres zászlók Európa vezető dinasztiáinak hatalmi és művészeti reprezentációjában egyre jelentősebb funkciót kaptak. Elegendő Luxemburgi Zsigmond király (1387–1437) sajnos elpusztult budai címerfalára, Hunyadi Mátyás (1458–1490) korvináinak gyönyörű címereire vagy I. Miksa német-római császár (1493–1519) innsbrucki címertornyára gondolnunk. Ezek az adott uralkodó által bírt vagy igényelt országokból összeálló államokat szimbolizálták.

A koronázási zászlók kialakulása

A legkorábbi biztos adat Magyarországon használt koronázási zászlóról 1490 szeptemberének közepéről származik. Ekkor Jagelló II. Ulászló király (1490–1516) székesfehérvári szertartásán még csupán egyetlenegy zászlót, a Magyar Királyság lobogóját vitték. Fia, a mohácsi csatamezőn elhunyt II. Lajos (1516–1526) 1508. évi koronázásán ugyanakkor már hét zászló szerepelt. Ezek a Jagelló-uralkodók vezette magyar–cseh középhatalom országait szimbolizálhatták.

Habsburg I. Ferdinánd (1526–1564) 1527. november 3-ai székesfehérvári ceremóniáján a zászlók száma ismét változott. Ekkor öt magyar nagyúr öt ország (Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország és Ausztria) zászlaját vitte. Ezek szemléletesen mutatták, hogy Közép-Európában a korábbi magyar–cseh állam szerepét az osztrák főherceg születőben lévő új állama, azaz az osztrák–német, magyar–horvát és cseh területekből létrejövő Habsburg Monarchia veheti át. 1543-ban a régi magyar koronázóváros, Székesfehérvár oszmán-török uralom alá került. Így helyére hamarosan a Magyar Királyság új fővárosa, Pozsony lépett. Ez a magyar politikai elit javaslatára történt ekként, amelynek vezetői az országgyűlések és az 1528-ban felállított Magyar Kamara helyszínét választották új koronázóvárosnak. Az első pozsonyi ceremónián, Habsburg Miksa főherceg 1563. szeptember eleji szertartásán a koronázási zászlók száma ismét növekedett. Magyarország, Dalmácia és Horvátország mellett ekkor már Szlavónia, Szerbia, Bosznia és Bulgária is önálló zászlót kapott. Ez több tekintetben is komoly változás volt a korábbi gyakorlathoz képest. Egyrészt ettől kezdve a magyar királyok osztrák vagy cseh uralkodói címét többé már nem jelképezte zászló. Másrészt a királyi titulatúra tíz országának már hét zászlaját vitték. Ezekre a magyar rendek legfőbb képviselői tettek javaslatokat, amit Bécsben is elfogadtak.

A humanista Oláh Miklós esztergomi érsek (1553–1568) vezette magyar tanácsosok a társ- és igényországok között 1563-ban még különbséget tettek. Döntésüket az motiválhatta, hogy az általuk jobban ismert közelebbi múltban az említett hat délszláv ország vagy állandóan (Horvátország és Szlavónia), vagy hosszabb-rövidebb ideig (Dalmácia, Szerbia, Bosznia és Bulgária) a Magyar Királyság társországa vagy része volt. Sőt, ezen országok a 14–15. században előretolt ütközőállamokként Magyarország törökellenes védelmében is meghatározó szerepet játszottak. A koronázásra érkező követeknek és érdeklődőknek viszont a hét zászló is jól mutatta Szent István birodalmának egykori nagyságát és előkelő európai szerepét. A magyar királyi titulatúra mind a tíz királysága elsőként I. Rudolf király (1576–1608, császárként II. Rudolf 1576–1612) 1572. szeptember 25-én Pozsonyban tartott szertartásán kapott saját, díszes címeres zászlót.

Az újabb zászlógyarapodás ez esetben is a magyar rendek vezetőinek javaslatára történt. Az ekkortájt is egy humanista főpap, Verancsics Antal esztergomi érsek (1569–1573) vezette Magyar Tanács tagjai az eseményt megelőzően ugyanis maguk tettek javaslatot mind a tíz zászló alkalmazására. Hosszútávra meghatározó döntésükben több tényező játszott szerepet. Egyfelől a királyi titulatúra tíz országának való teljes számú zászlómegfeleltetés. Másfelől, s ez volt a leglényegesebb: Szigetvár és Gyula várainak 1566. évi török elfoglalásával a középkori magyar állam ekkor már hatalmas területveszteségét így legalább szimbolikusan ellensúlyozhatták. Amikor tehát Hunyadi Mátyás és elődei hatalmas országának közel fele török megszállás alá került, a magyar politikai elit ezt a hatalmi-művészeti reprezentáció segítségével igyekezett csökkenteni.

E törekvés egybeesett a Habsburg-dinasztia érdekeivel is, hiszen a Habsburg Monarchia 1526 után a régi, jelentős magyar birodalommal gyarapodott. A magyar rendek és a dinasztia érdekei a 16. század közepén tehát e téren megegyeztek. Ez döntő szerepet játszott a Magyar Korona országai koronázási zászlainak megteremtésében. Ezen országzászlók legkorábbi, gyönyörűen festett ábrázolását nemrég a Magyar Nemzeti Levéltárban sikerült felfedeznünk. Nevezetesen II. Ferdinánd király (1619–1637) 1618. július 1-én tartott, pozsonyi koronázásának latin nyelvű rendtartásában.

A zászlóvivők

A koronázási országzászlók nem csupán a Magyar Korona országai hatalmi státusának hangsúlyozására kínáltak lehetőséget. Mivel a koronázás a Magyar Királyság legfőbb reprezentációs eseménye volt, a tíz zászlót saját hatalmuk szimbolizálására a magyar rendek legfőbb képviselői is felhasználták. E téren a világi elit volt kedvezőbb helyzetben. Egyrészt a zászlókat mindig nagyurak (mágnások) vitték, másrészt 1608-tól évszázadokon át legfőbb képviselőjük, a nádor és a királyi udvarmester jelölték ki a zászlóvivők személyét. A zászlóvivők a koronázási ceremónia minden helyszínén szerephez jutottak.

A szertartás egyes állomásaira mindig párosával érkeztek, mégpedig a királyi titulatúrával fordított sorrendben, azaz elsőként Bulgária és Kumánia, utolsóként Dalmácia és Magyarország zászlaja. A koronázótemplomban az oltárnál két csoportra oszlottak: öt zászlóval a nádor, öttel pedig a királyi lovászmester mellett sorakoztak fel. Mivel a zászlók igen jelentős méretűek voltak, messziről is felhívták vivőikre a figyelmet. Magyarország zászlaja ugyanakkor csaknem dupla méretével mindig kiemelkedett az országzászlók közül.

Mindezek ismeretében koronázási zászlót vinni komoly megtiszteltetés volt. A zászlóvivők többségét ezért mindvégig a Magyar Királyság főnemesi családjai adták. A 17–18. század fordulóján már alig akadt olyan közöttük, aki ne grófi címmel rendelkező családból származott volna. Noha a zászlóvivők névsorai nem nyújthatnak a magyar arisztokráciáról pontos „tükörképet”, mégis önmagáért beszél, hogy az 1563 és 1712 között tartott kilenc királykoronázás 87 zászlóvivőjét a korszak hosszú időn át meghatározó famíliái adták. Közülük legelső helyen az Esterházy család emelkedett ki (9 fővel), majd a Forgách (7), a Nádasdy (5), az Erdődy (4), a Pálfy (4), a Rákóczi (3), a Zrínyi (3), a Thurzó (3), a Széchy (3) és a Barkóczy família (3) következett. A zászlóvitel a legbefolyásosabb arisztokrata famíliák gyermekei esetében általában fontos állomás volt az ifjú pályáján.

A legkorábbi magyar koronázási országzászló

Egy-egy feltörekvő arisztokrata életében a zászlóvitel kiemelkedő, sőt, jelképes esemény is lehetett. A későbbi nádornak (1625–1645), Esterházy Miklósnak 1618. július 1-én egyértelműen az volt: II. Ferdinánd pozsonyi koronázásán nemcsak Magyarország zászlaját vihette, hanem a mágnások közül elsőként ütötték aranysarkantyús lovaggá, másnap pedig már országos főméltóság (királyi udvarmester) lett. Azaz Esterházy ezzel a Magyarországot irányító legfelső elit tagjai közé lépett. 1618 júliusának első napja így különleges időpont volt az életében: politikai karrierjének és családja felemelkedésének szimbolikus állomása. Ezzel is magyarázható, hogy Esterházy Miklós az általa vitt koronázási zászlót gondosan megőrizte. Fontos ugyanis kiemelni, hogy minden egyes koronázásra új zászlók készültek, amelyeket vivőik a ceremónia után hazavihettek, s azokat többnyire nagy becsben őrizték. Ennek köszönhető, hogy az 1618. évi országzászlót nem csupán tervéről, hanem eredetiben is ismerjük, ez ugyanis fennmaradt a család – éppen Miklós nádor által Fraknó várában alapított – kincstárában, mely várat 1622-ben famíliája számára ő szerzett meg. A halála (1645) után készült összeírásban az alábbi szavakkal vették számba: „kék tafota, ország aranyozott zászlója”. Így lett az 1618. évi magyar zászló az Esterházy-kincstár egyik legkorábbi darabja, sőt, különleges szimbóluma. A koronázási zászló 1618 nyarán az eredeti tervekkel ellentétben nem fehér, hanem kék tafota anyagból készült. Formája és jellege a régi magyarországi hadizászlók hagyományait követte, azaz fecskefarkú és arany lángnyelvekkel díszített volt. Értékét kiemelten növeli, hogy a magyar címer felett a magyar Szent Korona egy igen kvalitásos festett ábrázolása látható. S noha a pozsonyi Magyar Kamara által megrendelt zászló készítőjét és festőjét nem ismerjük, személyüket azon városi mesterek között kell keresnünk, akik arisztokraták és polgárok számára gyakran készítettek halotti és egyéb zászlókat.

Az országzászló nemcsak az Esterházy család számára bírt és bír különleges jelentőséggel, hanem a magyar és a közép-európai történelem szempontjából is. Egyrészt ez az eddig ismert legkorábbi fennmaradt koronázási zászló egész Közép-Európában. Másrészt a legrégebbi olyan zászló, amelyen a Szent Korona hiteles ábrázolása látható. Harmadrészt a legkorábbi olyan magyar zászló, amelyen ugyanaz a címer díszeleg, amely Magyarország új Alaptörvé­nyében is látható.

Esterházy Miklós nemcsak az általa vitt országzászlót őrizte meg kincstárában, hanem mesterien ismerte fel a koronázási zászlókban a hatalmi reprezentáció lehetőségét is. 1625-ben, III. Ferdinánd király (1637–1657) soproni koronázásán nádorként már két testvérét juttatta be a zászlóvivők közé. Dániel ekkor Szerbia, Pál pedig Kumánia zászlaját vitte, majd lettek családjuk két grófi ágának alapítói. Hasonló csupán 1608-ban a későbbi nádor Thurzó Györgynek, 1625-ben és 1647-ben a volt nádor (Forgách Zsigmond) befolyásos családjának, 1712-ben pedig Esterházy Pál nádornak sikerült. Az utóbbi III. Károly király (1712–1740) pozsonyi ceremóniáján 1712 májusában famíliája különböző ágaiból már három fiút protezsált be a tíz zászlóvivő közé. Ez érzékletesen jelezte, hogy Magyarország első családja a 18. század elején már egyértelműen az Esterházyak voltak.

A legkorábbi Horvátország-zászló

Esterházy Miklós közvetlen leszármazottjai később is folytatták a koronázási zászlók vitelének hagyományát. Fia, Esterházy László (1626–1652) 1647. június 16-án, IV. Ferdinánd pozsonyi koronázásán Horvátország, fiatalabb fia, Pál (1635–1713) pedig I. Lipót 1655. júniusi ugyancsak pozsonyi ceremóniáján Szerbia vaddisznó-címeres lobogóját emelhette a magasba. László gróf 1652 augusztusának végén a törökökkel vívott vezekényi csatában hősi halált halt. Pál viszont apját követve 1681 júniusában nem csupán a Magyar Királyság nádora lett, hanem 1687 decemberében még hercegi címet is szerzett. A horvát koronázási zászló még egy szempontból bír különleges értékkel. Eddigi ismereteink szerint ez a legrégebbi, eredetiben fennmaradt horvát országzászló. Ez ugyancsak fecskefarok alakú, arany lángnyelvekkel díszített, kék színű selyemdamaszt zászló. Rajta babérkoszorúban a Horvát Királyság ekkor már közel két évszázados címere, a ma is ismert ezüst–vörös sakkozott címerpajzs látható. Hasonló horvát lobogó ez ideig magyar koronázásról csupán V. Ferdinánd király (1835–1848) 1830. szeptember 28-i pozsonyi szertartásáról a zágrábi Horvát Történeti Múzeumból volt ismert. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy egy Horvátország-zászló még az utolsó magyar király koronázásáról, IV. Károly király (1916–1918) szertartásáról is fennmaradt. Az 1916. december 30-án a budai várban tartott ceremónián vitt zászlót napjainkban a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi. Ez utóbbi zászló nem véletlenül hasonlít kísértetiesen az 1618. évi koronázási rendtartásban látható zászlótervhez. Az utolsó magyar uralkodókoronázáson, 1916. december végén ugyanis – nem tévedés – az 1618. júliusi koronázási országzászló-ábrázolás szolgált mintául. Mégpedig ekkor is a régi hagyományok továbbvitele jegyében egy kiváló történész-levéltárosnak, Csánki Dezsőnek (1857–1933) köszönhetően. Az Országos Levéltár akkori vezetője ugyanis a Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság tagjaként a 17. századi forrás alapján terveztette meg a koronázási zászlókat. Mégpedig nem mással, mint a korszak ismert címerszakértőjével, a házsongárdi temetőben nyugvó Keöpeczi Sebestyén Józseffel (1878–1964).

A középkori Magyar Királyság jelentőségének hagyományát a magyar politikai elit tehát még a 20. század elején is ápolta. Erről a zászlóvivőik személye is tanúskodott. Többségük ugyanis ugyanazokból a famíliákból származott, akik az 1608 utáni évszázadokban is gyakran adtak ifjú arisztokratákat elitbeli hatalmuk szimbolizálására. Az Andrássy, Batthyány, Erdődy, Károlyi és Keglevics mellett éppen abból az Esterházy famíliából, amely 1622 óta mind a mai napig birtokolja Fraknó várát, különleges koronázási kincseink csodaszép őrzőhelyét.

Pálffy Géza